A Tündérvár titka

A Tündérvár amit földvárnak is neveztek, a Rétköz mocsarából emelkedett ki. A modern műholdfelvételek segítségével egyérteműen beazonsíthatóak a szigetek. Olyan sok család lakta, hogy még iskolát is nyitottak benne. A községtől az északi iránytól kissé nyugat felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy oly, északról dél felé vonúló, mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homok-magaslatnak a közepe táján, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett mocsaras, nádas ártérnek állandó szigetét alkotta. A térképen Várhegy a neve. A nép azonban Tündérvárnak, meg Leányvárnak nevezte. Egy világtalan, öreg koldus azt mesélte, hogy a török korban, mint ifjú egy úrnak a szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt a tanyája, mely a pátrohai határban lévő másik szigettől néhány kilométer távolságra fekszik ezek között csak csolnakon közlekedhetett egymással. A Kacsavár ura a törököktől szorongatva, kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Lányok-várába menekülni. Az öreg hegedős volt a csolnakos, s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta és a vízbe dobván, életét is elakarta emészteni, nehogy övéinek és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült és mint hegedős tengette hosszú életét. Mi ebben a mese vagy igazság? egyikünk sem tudhatja. annyi azonban bizonyos, hogy hozzáférhetetlenebb helyet, mint az ebben a terjedelmes ingoványban épült várat, vidékünkön találni alig lehetett volna. A vár kerülék-alakú; öt–hat méter magasra emelkedik ki a sziget legmagasabb pontjából. Tetejének középtáját kincskeresők kissé homorúvá vájták. Fennsíkjának hossza délről északnak 40 nagy lépés és 26 lépésnyi széles. – Nyugati oldala egészen meredek, a keleti kissé lejtős. – Északi és déli végét sáncz-árok szegélyezi. Az ezekből kikerült földtömegnek egy része kifelé hányatott. Az északi, félkörben futó árok kevésbé van elmosódva, mint a déli. A keleti oldalon egy 2 méter magas és másfél méter széles párkány vonul végig. A vár fennsíkján sok téglatöredéket találni, bizonyságául annak, hogy itt hajdan épület emelkedett, csakhogy ez a magaslat sokkal régibb időből származik, mint a mikor már téglákat használtak, mert itt nemcsak számos őskori, durva cserépedény töredéket, de határozottan bronzkorszakra valló fekete, – kívül fényesre csiszolt – díszített edénydarabokat is találtunk. A vár körül is hasonló tárgyak vannak a felületen szétszórva. Akkoriban 40 lépés hosszú, 26 lépés széles volt, őskorinak tartott földvár földsánccal és árokkal határolt maradványai figyelhetők meg. Felszínén őskori cserepek és téglatörmelékek találhatók; 13. századi kardot is találtak itt. A hely a középkori Lakitelek 1325-ben említett várhelyével azonosítható. (Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. köt. 382.). Véleményünk szerint a földvár méretei alapján inkább Árpád-kori. A Tisza partján és a Nyírség mocsarai közt elterülő földvárak, a falvak határában, szláv kéztől származnak. Ott, hol a szlávok már ilyeneket találtak, siettek azokat a maguk részére felhasználni. Ezek a földvárak nemcsak a népvándorlás viharai, hanem az árvizek ellen is biztos védelmet nyújtottak.
A IX. században e területen a soknejü Mén-Marót uralkodott, kit Anonymus bolgárnak tart s aki, szerinte, "kazár népek felett uralkodik." Az Anonymustól említett kazár-törzsek a Nyír vidékén laktak, de a krónikákon kívül közvetetlen adataink nincsenek róluk. Anonymus, aki honfoglaláskori adatait nagyrészt a későbbi kor hagyományaira alapítja, ezzel vissza akarta tükröztetni amaz összeköttetést, mely a magyaroknak s a kazároknak távol keleten kötött szövetségéből származott.Ha nem akartak valakit tovább hallgatni elküldték a jókútra ami elég messze volt ahhoz, hogy jó sokáig nem jött haza. "ereggy má a jó kútra"

Jókai Mór így ír róla a  a Törökvilág Magyarországon A nagyváradi nap című fejezetében;


Magiszter Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útbaigazíttatván, elérkezék Demecserbe, ahol akkoriban a híres harámbasa leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a szatmári urak küldék hozzá avégett, hogy a török elleni hadjárásukban szálljon segítségükre.

Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a magisztert, ki fel sem mert rá tekinteni, s mikor elvégezte beszédjét, rárivallt:

– Kend hazudik! Kend kém! – Kendnek a pofája nekem nem tetszik! Kendet én felakasztatom …..

Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, majd összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi elmosolyodva monda:

– No ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az urának, aki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jöjjön maga, én nem szeretek olyan beszéd után indulni, amit eb mond kutyának, kutya a lábának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspökladányba, ott szóljon be a legutolsó házhoz jobbra, s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a barátfai vendégfogadó: az majd útbaigazítja; most isten hírével, pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.

A magiszter úgy cselekvék, s hazaérve, elmondá az uraknak az izenetet, mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség hadnagyát és magát Rákóczi Lászlót. Az urak szerencsésen elértek Püspökladányba, ahol be kellett várniok a bíró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal találkozni Kökényesdivel, s Rákóczi is égett minél előbb áteshetni ez előzményen.

Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a bírótul meg ne kérdezze, messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?

A bíró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken olyan nevű csárda, nem is volt.

A szállásmester azt gondolá, hogy a bíró tán idegen e tájon; s még két vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták rá: hogy még ha volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem létezik.

– No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk – monda magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az ajtóban nyugodtan üldögélt:

– Adjon isten, földi! – Merre van a barátfai vendégfogadó?

Az ember elébb végigmustrálta a kérdezőket, azután mondá csak: fogadj isten. Árra ni! – S intett fejével bizonytalan irányba.

– Oda akarnánk menni, nem mutatná meg kend az utat? – szólt Topay.

Az ember megfogta a kérdezőt, s a kezével egy a távolban égő pásztortűzre mutatott.

– Ott világít az ablaka, ni.

– Melyik út vezet arra?

– Erre közelebb, arra hamarább.

– Mit tesz az?

– Hát aki arra megy, könnyen eltévedhet, aki erre indul, belefúlhat a mocsárba.

– Vezessen kend bennünket odáig – szólt közbe Rákóczi, egy aranyat nyomva az ember markába.

Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat, s visszaadá Rákóczinak azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette, hogy valaki aranyat ajándékozzon, ami nem hamis.

Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vízi szárnyasok ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, nehány száz lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.

Vezetőjük itt elmaradt, s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely azon percben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes nádkévéket vetettek volna rá.

Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul, s közelebb léptetett.

– Kegyelmetek harmadmagukkal jönnek – szólt óvakodva. – Hanem azért sebaj! – folytatá felvagdalva hetykén a szavak végeit. – Nekem mindegy volna, ha még tízannyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy pisztoly, amelyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymás után, s minden golyóban mágnes van, hogy ha oda nem célozok is, beletalál az emberbe.

– Jól van, jól, Kökényesdi uram – szólt Topay –, mi nem azért jöttünk, hogy kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség megtörésére van célozva.

– Óh uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal, s addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem rakok hasonló szerekből.

– Elhiszem. De itt dicsőség is jutna.

– Van énnekem dicsőségem már elég. Ismernek engem a külső országokban is. A francia király régen kinevezett volna főkolonellusnak+ egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy meghallotta az anglus király, mint fúrtam ki a tiszai muníciós hajók fenekeit, megkínált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy búvárregementet, aki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.

– Tudom, Kökényesdi uram. De lesz ám itt préda elég.

– Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban förödjem, s igazgyöngyön háljak.

– S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? – szólt közbe Raining, kiváncsivá téve.

– Hogy volna-e? – szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. – Csak a Szilice-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! Hát még a halasi buckákba elásott rakhely, ahol semmi sincs egyéb, mint csupádon-csupa drágakő, gyémánt, rubint, kárbunkulus és igazgyöngy; magam sem tudom, hány zsákkal!

– S nem rabolják el azt kegyelmedtől?

– Nem lehet! Úgy el van annak dugva a nyílása, hogy rá nem akad ember, még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futóhomok azonnal befújja. Csupán egy élő állat talál reá, mikor kell, s az a lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy tovább.

– S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? – kérdé Raining elbámulva.

– Hát az isten adta – felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét felrántva.

– Az isten adta? – kérdé a német úr értetlenül.

– Hát biz az isten adta – folytatá, felcsapva a hangját a csikós. – Hát mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy úszó lápot, s szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfújja a szél a túlsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az isten adta, s nekiesnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán nekijön egy másik szél, s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az isten adta?

 A település dűlőnevei közül megemlítésre érdemesek: Rofaj, Porkoláb, Jakabrét, Bertény, Heteje, Kolbárt-tó, Remete, Gergely lese, Beke-láp, Matyi-sziget, Bekés, Bábolytó, Lapuvas tava, Bersény, Orozd, Vár-sziget, Dombóc-tó, Nagy-Heketó, Konyhok sziget és láp, Vereshíd tó, Vásáros-hegy nevek. A múltban az étkezések napi rendje és időpontja szigorúan idomult a mindennapi életvitelhez, az életritmushoz. A középkorra oly jellemző kettős étkezési rend tulajdonképpen a királyi udvartól a parasztságig mindenkire kiterjedt. Az eltérő életmódnak megfelelően azonban a felső társadalmi rétegek és a parasztok étkezés sorozata között már a késő középkorból kimutatható a különbség.
A mezőgazdasági napszámosok ellátásáról a 16. századból maradtak olyan feljegyzések, melyek a napi háromszori étkezést említik. Ezekből kiderül, hogy a paraszti rétegek napi harmadik étkezése már akkor kialakult, amikor a kenyér még alig szerepelt mindennapi étrendjükben, a kenyérre alapozott étkezés pedig még kevésbé. Érdekes, hogy ez újabbnak számít a főtt ételekből állónál.
Az erjesztett kenyér ismeretéből és készítéséből következtetve Magyarországon a 16. századtól jellemző, hogy a parasztok körében rendszeressé vált a napi egy, kenyérre alapozott hideg étkezés. A kenyeret és hozzá hideg ételeket a mezőn dolgozó parasztok magukkal vihették, az otthon frissen főtt meleg ételt viszont el kellett juttatni hozzájuk. Ez megjelent a forrásokban is, például a majorság kaszásainak levest is tartalmazó reggelijénél a feljegyzések külön megjegyezték, hogy azt ki kell vinni nekik a mezőre. A kaszáslé nevű savanyú, többnyire húsos étel, amely a 16. században már szokásos volt, nyilvánvalóan a mezőgazdaság akkori legnehezebb munkáját végzőkről kapta a nevét, akiket a munka során ilyen üdítő, savanykás étellel láttak el.

A parasztok napi három állandó étkezése a nyári munkaidőben saját életmódjukból fakadó és sokkal korábbi gyökerű, mint a felső társadalmi rétegek újkori hármas étkezési rendje. A 18. századi paraszti felfogás szerint a mezőgazdasági munkát nem végzőket a napi háromszori étkezés nem illette meg, míg a mezőgazdasági munkásoknak viszont nyári napi három-négy étkezést vettek számba. 1773-ban kelteződött az a napszámbérjegyzék, amely a nyári négy étkezésről szól „ … aki Napszámban Gazda kenyerén kíván dolgozni, Ebédre és Vacsorára két tál Étellel, fölöstökömre és uzsonnára kenyérrel megelégedgyék”