A kultúra bölcsője

Az emberek ha vennék a fáradságot és megismerkednének a régi korok írásaival, tudhatnák, hogy nem Európa volt a kultúra bölcsője, hanem Ázsia és Afrika. Homokba dugják a fejüket mert ez zsenant, elismerni a múltat, az összes történelemkönyvet mágjára lehetne vetni, mert telistele vannak hazugságokkal és téves következetetésekkel. Ahhoz hogy tisztán lássunk tucatnyi antik történetíró írásait kell alaposan elolvasni és a tartalmaikat összevetni a jelenlegi hipotézisekkel. Több mint 100  történetíró örökítette meg a történelem foszlányait, arab, bizánci, frank, németalföldi, Longobárd és egyéb középkori írástudók művei árulkodnak a valóságról. Nézzük például a kereszténységet;

Az ősi kultúra a Földközi-tenger keleti részén alakult ki. Kánaán földjén a Kr. e. XVIII. században sémi eredetű nomád törzsek éltek, ősatyák ("pátriárkák") vezetésével. Az izraeliek jelentős létszámú csoportja a Kr. e. XIII. században Egyiptomban, II. Ramszesz fáraó nagyarányú építkezésein bukkan fel fogoly munkásként. E század végén 12 törzs telepszik (vissza) Kánaánba, és vallási szövetséget köt. Fővárosuk, közös kormányzatuk nincs, egységüket a vallási összetartozás tudata, az egy istennel (Jahvéval) kötött szerződés és az ő törvényeihez való ragaszkodás teremti meg. A szövetségláda ("frigyláda") mint a kultusz központi szimbóluma ezt a szellemi kapcsolatot fejezi ki és erősíti.

A törzsek idővel — szükség esetén — vezéreket, "bírákat" választottak. A bírák korában (a II. évezred végén) fejlődött magas szintre a zsidó vallás és benne az a meggyőződés, hogy Jahve kiválasztotta a zsidókat, és Egyiptomból az ígéret földjére vezette őket.

A szomszédos fliszteusokkal szemben erősödő konfliktusok egységes állam létrehozására kényszerítették a zsidóságot. A legutolsó "bíró" Sámuel volt, Saul már hadvezéri és királyi címet viselt. Őt a trónon Dávid követte, aki Jeruzsálembe vitte a filiszteusok által korábban elrabolt frigyládát. Az utolsó király, a legendásan bölcs Salamon után a birodalom hamar két részre szakadt, majd hódítók (babilóniaiak, rómaiak) uralma alá került, ez a kor kb. 900-tól: a népet vigasztaló "próféták" kora.

A babilóni fogság idején (Kr. e. a 6. században) mintegy 15-20 ezer zsidó élt faluközösségekben Babilón mellett, de a hagyományőrzés ekkor is létbiztosítékul szolgált. Ezen félszázad jellegzetes művei: Jeremiás próféta siralmai.

A zsidó vallás monoteista volt, és már nem volt szerepük benne a természeti jelenségeknek, a termékenységnek. A természeti alapú vallások túllépése és a monoteizmus kifejlődése már Egyiptomban, IV. Amenhotep (Ekhnaton) fáraó alatt megtörtént, és előzménye lehet a zsidók modern vallásának.

A Biblia — a Szentírás — az egyetemes emberi kultúra egyik alappillére. A zsidóság és a kereszténység kanonizált iratait tartalmazza, egyszersmind az emberiség évezredeken keresztül felhalmozódott tudásának kiemelkedő jelentőségű foglalata is. A görög "biblia" szó Kr. u. 160 körül jelenik meg 'könyvek', azaz tekercsek jelentéssel, előzménye a héber "szifré kódes" volt. Állandósuló jelzője lett a görög "hagion" szó ('szent').

A Biblia két fő részből áll. Az Ószövetség (Ótestamentum) a zsidóság szellemi hagyományainak válogatott írásait tartalmazza. Ezt a "szövetség"-et Ábrahám, a legelső ősatya kötötte Istennel népe nevében. A nép azonban bűnös útra térve megszegte azt, ezért is kellett később a szövetséget más ősatyáknak (Izsáknak, Jákobnak, majd Mózesnek) is megerősíteniük. Az Ó- és Újtestamentum elnevezések először Jeremiás prófétánál bukkannak fel.

  

A Biblia ótestamentumi részének összeállítása a kb. 1000—100 közt megszületett szövegek szentesítése ("kanonizációja") során történt: a mérték (a "kánon") a Mózesnek tulajdonított 5 könyv (a héber nyelven született Pentateuchus, Tóra, azaz 'tanítás') volt, amelyhez viszonyítva kerülhettek be az újabb, összeegyeztethető könyvek a Bibliába. Az Ószövetség egyéb szövegei: törvények (ti. Mózeséi), krónikák, bölcsesség-könyvek, zsoltárok, példabeszédek, az Énekek éneke, továbbá bírák, királyok és próféták könyvei. Az egyik legterjedelmesebb prófétai könyv Jeremiásé, ehhez illeszkedik a Jeremiás siralmai c. összeállítás is. A rövidebb prófétai szövegek közül pl. a Jónás könyve lesz jelentős a világirodalomban.

Mózesnek is első két könyve a legalapvetőbb: a Genesis és az Exodus. Az első könyv (magyar címmel: a Teremtés könyve) első fejezete a világ teremtésmítoszát mondja el: ennek részletes elemzése elsősorban a hittudomány (teológia) feladata. A Genesis további 49 része a zsidóság (tágabb értelemben az emberiség) történetét vázolja fel az édenkerttől az egyiptomi tartózkodásáig. Fő alakjai: Ádám és Éva, Káin és Ábel, Noé, Ábrahám, Izsák, Ézsau és Jákob, majd ez utóbbi gyermekei, köztük József.

Mózes második könyve a zsidóknak Egyiptomból való "kijövetelét" írja le, immár Mózessel a középpontjában. A történetmondás ideje lelassul, és ezzel párhuzamosan fokozatosan előtérbe kerülnek a tanítások, a vallásos bölcselkedések, majd a "törvények".

Az Ószövetség összeállítását, először is a Tóra szövegének rögzítését a hagyomány szerint Ezdrás próféta kezdte el 400 táján, de a kanonizáció folyamata még mintegy fél évezreden át tartott (Kr. e. V. század — Kr.u. 1. század). A később bekerülő szövegek közül az első próféta-könyvek még Kr. e. 750 táján keletkeztek. Az Énekek éneke 450 körül születhetett: ez az összeállítás szerelmi és lakodalmi költészet héberül, a szerző a közhiedelem szerint Salamon (vagy Dávid) király. A jövőbe tekintő ún. "apokaliptikus" szövegek Kr. e. 200 körül jöttek létre.

Az Újszövetség (Újtestamentum) a kereszténység első századainak tanításait tartalmazza; Jézus földi élete és mártírhalála megváltotta az eredendő bűntől az embereket, és lehetővé tette üdvözülésüket.

Az Újszövetség mindenek előtt az "evangélium"-ot tartalmazza; ez 'jó hír', azaz a leendő megváltásról szóló értesülés. A négy szerző ("evangélista") közül Máté, Márk és Lukács "szinoptikusok" ('egy tekintetűek'), minthogy szövegeik nagymértékben rokonok. Márk evangéliuma (Kr. u. 64—69) az első "jó hír" görögül, ez lett az Újtestamentum kánoni alapkönyve. Máté evangéliuma jórészt Jézus életére szorítkozik, Lukács műve főképp Keresztelő Szent János születésének és tetteinek elmondásával bővíti Jézus élettörténetét. A negyedik evangélista János apostol, az ő evangéliuma (95—100 között) görög szellemű, sztoikus színezetű.

A hiteles és az "apokrif" (a kánonnak meg nem felelt, de vallásos tartalmú) iratok elkülönítését a keresztény közösségek végezték. Az evangéliumok összekapcsolása 130—140 között ment végbe. Fő részeiből: Jézus beszédei, tanításai, csodatételei, példázatos történetek (pl. a szőlőmunkásokról, a tékozló fiúról, Lótról és feleségéről, valamint Jeruzsálem és a "farizeusok" bűneiről), Jézus kínszenvedése és halála, végül föltámadása és mennybemenetele.

János apostolnak (aki talán azonos az evangélistával) a Mennyei Jelenésekről Való Könyve (rövid címmel: Jelenések könyve, ill. Apokalipszis) még 68—69-ben keletkezik, ez az egyetlen kanonizált apokaliptikus szöveg az Újszövetségben. Ebben az apostol egy angyal közvetítésével Jézus Krisztus kijelentéseit jegyezte le. Megjósolja az állat képében megjelenő Antikrisztus bukását és az utolsó ítéletet, ezzel egyidejűleg Isten végső dicsőségét. A látomássorozat fő elemei: 7 pecsét, 4 lovas, angyalok harsonával, szörnyetegek, a harag 7 pohara, a Sátán mint kígyó, új Jeruzsálem.

Az Újtestamentum szövege az 5. században lett végleges. Bekerültek pl. a történeti jellegű Apostolok cselekedetei is (a hagyomány szerint Lukács evangélista a szerző), valamint Pál apostol (45-ig: Saul) térítő levelei: az 51—67 között született 14 híres és nagy hatású szöveg.

A Biblia tartalma tematikailag és szövegtípus szempontjából egyaránt sokrétű. Megtalálhatóak benne a legelső irodalmi műfajok közül a mítosz, a monda és a legenda. Számos későbbi irodalmi műfajok kezdeményei is szerepelnek itt, pl. a példázatszerű elbeszélésé, a párbeszédes jeleneté, a himnuszé, a szerelmi dalé, az erkölcsi-filozófiai példabeszédé, a jövendölésé, a közmondásé és a találós kérdésé. A zsoltár és a jeremiád műfaja pedig magában a Bibliában születik meg.

A zsoltárt a vallási közösség bármely tagja sajátjaként mondhatja el, személyes imájaként, az istenhez fűződő viszonyáról. A zsoltárok tartalmi és formai sokfélesége teszi mindig lehetővé az aktuális élethelyzethez való választást. Szövegformálásában a "gondolatritmus" teremti meg a szabályosságot, azaz a verses jelleget (ismétléssel, párhuzammal, fokozással). A zsoltárokat a hagyomány Dávidnak tulajdonítja, valójában ezek az ősi zsidó költészet több évszázadának termékei. A Zsoltárok könyvében 150 vers kapott helyet. (A szám az egyik szöveg megfelezésével 151-re nő.)

A jeremiád Jeremiás próféta siráma; népe végveszélybe jutása miatt fordul istenhez. (A magyar irodalomban kivételes szerepet kapott: nemzeti himnuszunk, Kölcsey Ferenc alkotása ebbe a műfajba is sorolható.)

Az Újszövetség legjellegzetesebb műfajai a parabolák és a példabeszédek, hiszen e könyvcsoport egyik fő célja: a valláserkölcs terjesztése és erősítése. Számos részlet tartalmazza Jézus beszédeit, tanításait, csodatételeit; példázatos történeteket olvashatunk pl. a szőlőmunkásokról, a tékozló fiúról, Lótról és feleségéről, valamint Jeruzsálem és a "farizeusok" bűneiről. A fővonal: Jézus élete. A legrészletesebbek a Jézus földi élettörténetének utolsó fejezetei: kínszenvedése, halála, végül föltámadása és mennybemenetele.

A Biblia nyelvezete képszerű, ez is rokonítja a szépirodalommal. Művészivé avatja a Bibliát az általánosító jellege is, ti. hogy a konkrét történetekben, szövegekben az emberi élet alaphelyzetei, alapélményei jelennek meg. A biblikus stílus alapvető sajátosságai a "hebraizmusok", a héber nyelvre jellemző fordulatok (pl. az erősítés birtokos szerkezetben történő kettőzéssel: "világnak világa", ez az Ómagyar Mária-siralomban is megjelenik). A magyarban is jellemzői a mondatpárhuzam, a gondolatritmus (pl. az "és monda Isten" ismétlődésével), a szóláshasonlat ("olyan fösvény, mint a hét szűk esztendő"), a metaforák ("ínséges esztendő") és a magasztos, olykor komor tónus. A nemzeti nyelveken a Biblia archaizáló stílusban szólalt meg.

Az Ószövetség nyelve eredetileg vegyes volt: zömmel héber, részben a héberrel rokon arámi, két esetben pedig görög nyelvű szövegek alkották. Kr. e. 285-ben Alexandriában elkészül az Ószövetség egységes görög nyelvű fordítása 72 (kerekítve 70) tudós közreműködésével, latin neve: Septuaginta ('hetvenes'). A legenda szerint a fordítást végző tudósok egy-egy cellában külön-külön dolgoztak, de az elkészült szövegek tökéletesen egyeztek.

Az Újszövetség eleve görög nyelvű volt. Az Ó- és Újszövetség szövege együtt, mégpedig egységesen latin nyelvű fordításban Kr.u. 390—405 között készül el az ókeresztény egyházatya Hieronymus (Szent Jeromos, 340—419) révén, ez a széles néptömegeknek szánt Vulgata.

A modern európai nemzeti nyelvekre történő fordítás a reformáció korában indul meg. Először 1534-ben a német nyelvű Biblia lát napvilágot Martin Luther (1483—1546) munkája nyomán.

A magyar Biblia-fordítók sorát Sylvester János nyitja meg 1541-ben, amikor az Újszövetséget magyar nyelven jelenteti meg, disztichonos előverssel. A teljes (református) Biblia 1590-ben készül el Vizsolyban, a fordítást Károli Gáspár vezeti.

Nézzük a magyar írásos emlékeket;

Magyar vonatkozású írások születtek a következő szerzőktől;
Ariszteasz
Johannes Aventinus
Abu Ubajd al-Bakri
Antonio Bonfini
Ahmad ibn Fadlán
Gardízi
Abu Hámid al-Garnáti
Hérodotosz
Hinkmar reimsi érsek
Ibn Ruszta
Geórgiosz Kedrénosz
VII. Kónsztantinosz bizánci császár
Liudprand
Ibrahim Pecsevi
Pietro Ranzano
Schulhof Izsák
Spalatói Tamás
Ióannész Szkülitzész
Ludovicus Tubero
Dzsajháni arab írástudó írásait lemásolta Ibn Ruszta arab földrajztudós így képet kaphatunk a 870 körül élt magyarok hétköznapjairól. Eszerint türkök vagyis törökök vagyunk. Vezetőnk Kündü(Kende) neve Gyula 20 000-re becsüli a magyarok létszámát. A fejedelem után rangban még mindig a gyula következett, az ő országa Erdélyt ölelte fel. Sátorban laknak és követik állataikkal a sarjadó füvet. A folyó neve ahol telelnek Atil (Don) Erőszakos durva nép, tűzimádók. Az elfogott oroszokat szlávokat eladják a tengernél a rómaiaknak. A magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak...Mint az afrikai népeknél itt is meg kell vásárolni a vőlegény apjának az eladó lányt. Patriarhátus uralkodott a magyaroknál. (Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi)
A Demecseri földvár is a határsáv része volt, a mocsár egyrészt természetes akadály és a  mesterséges akadály az árkok és a földtorlasz volt. Bizonyos távolságokra a szigeteken "őrök, strázsák, lövők" telepei kerültek, ők vigyáztak a többnyire lakatlan és gyakran járhatatlan területekre. A nemzetségfők a bő előnevet kapták, ami olyan volt mint a gróf, a köznép az in előnevet kapta, a horka volt a bíró. A szolganép iparosokból állt, a neveik is ezt tükrözik; Ács, Fazekas, Halász, Kovács, Lovász, Szabó, Szakács, Szántó, Szekeres, Szűcs stb. A letepedés után még sokáig jurtában éltek. A kisebb tanyákon és falvakban egy vagy több nagycsalád, 20-40 háznép, mintegy 150-200 ember élt. A csak télen lakott földházaknak, kunyhóknak nem voltak épített falai, lakóterüket a földbe mélyítették, csak a tetejük emelkedett a föld felszíne fölé. Tavasztól, a jó idő beköszöntétől a lakóhely megint a jurta lett, melynek tágassága, fényűzése messze fölülmúlta a veremházak szűkösségét.