Aratás a Vártanyán

Régen Péter és Pál napján indult az aratás, azt mondták, hogy már megszakadt a gyökere, érésbe van a gabona. A búzaszentelés Szentmárk napján április 25.-én volt. A pap a mezőről hozott, vagy csíráztatott búzát megáldotta, és az aratás végeztével augusztus utolsó vasárnapján hálaadó misén vettek részt az emberek, megköszönték Istennek az áldást. A házat és a templomban az asztalt arató  koszorúval díszítették, amit búzakalászból,búzavirágból és pipacsból készítették. Sokan az aratókoszorút, karácsonyig megőrizték. A kaszamankó vagy kocs a kaszanyélbe ütött, egyik a nyél végén, másik közepe táján levő horgas fák elnevezése, melyeket megmarkol a kaszás. A marokszedő kampó nagy segítséget jelentett az asszonyoknak. Sokat meséltek szüleim a régi időkről, a vásárokon folyt a cserekereskedelem, a Demecseriek a gabonát elcserélték a Tarpaiakkal szilvára. A gazdák aratómunkásokat fogadtak fel, ruszinokat és tótokat. Lovas kocsikkal behordták az udvarba a kévéket, majd asztagba rakták őket. A gazdák szívét megelégedés töltötte el. Következett a cséplés. Amíg nem volt gép binyony kézzel végezték ez is. A cséplőgép körül minden munka veszélyes volt. A kévevágó a kötelet vágta el, és adogatta a kalászt az etetőnek, aki azt lefele fordítva a gépbe helyezte. A kifolyónyílásra rögzített zsákokba folyt a gabona. Sajnos sok halálos baleset volt Demecserbena cséplőgépeknél. A megtelt zsákokat mázsálták, hordták a padlásra. A szép szalmát pedig kazlakba rakták, állatok téli etetéséhez, illetve almozásához használták. A cséplőgép hátulján hullott a polyva, a kalász maradék.

Ha jól emlékszem, a  Demecseri nyugdíjas klub tagjai előkelő helyet szertek annak idején a nyíbogdányi aratóversenyen. A munka végeztével csapravertek egy hordó bort, ilyenkor hajnalig mulattak, táncoltak, a fiatalok nótáztak, karikáztak, az idősebbek a ház végében vagy az udvaron elhelyezett padokon ültek, beszélgettek. Más vidékeken máskép zajlott az aratás, a kötetlen módszernél, a kaszások a gabonát rendre vágták, a földre terítették.

Nem kötötték kévébe, nem rakták keresztbe, hanem a villások villával vagy gereblyével kisebb csomókba (csirke, petrence, rudas) rakták, majd nagyobb egységekbe (rudas, vontató, boglya) és azután szállították nyomatni. A másik módszer volt a rendre vágó kévéző aratás, ahol a gabonát rendre vágták. Kézzel, sarlóval, marokszedő horoggal vagy villával, gereblyével kévékbe gyűjtötték és bekötve keresztekbe rakták.  A svábok a rávágó kévéző aratást használták, ami nálunk nem terjedt el, a gabonát a kaszás rávágta, azaz úgy sújtott, hogy a kaszára szerelt takaró (csapó) segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dőlt. Az így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokverő (marokszedő, kettőző) ezt a munkát rendszerint nő végezte – puszta kézzel, sarlóval vagy marokszedő horoggal összegyűjtötte és az előre elkészített szalma- vagy búza-illetve rozsszálból font kötélbe tette.  A hagyományok újraélednek, szerencsére még élnek azok, akik részt vettek ezekben a munkákban. Az aratás után a pap az új kenyeret megáldotta, az került az úrvacsora asztalra.

Előtte vasárnap a templomban imádkoztak, hogy ne essen az eső, jó idő legyen, hogy az egész évi gürcölésnek meg legyen a gyümölcse, a mindennapi kenyér alapanyaga. Kora hajnalban, mikor még alig virradt, vállunkon a tarisznya, benne kenyér szalonna hagyma és só. A hajnali harmat kellett a kötélkészítéshez, mert különben törött volna, a köteleket előre elkészítették és árnyékba tették vagy letakarták, ne hogy a nap kiszárítsa. A férfiak a kalapjuk mellé tűzték szép kalászt, az asszonyok imakönyvükbe préselték. Egyesek egész marokkal vittek haza, s abból vágtak a kislibák eledelébe, egy részét pedig eltették, és ha a gyereknek nyilallása támadt, belefőzték a teába, amellyel a fájós részeket borogatták. Nagymamám elvett egy darabot a megszentett búzából és az imakönyvembe préselte, egész évben őrizni kellett, mert szerncsét hoz.  Nálunk a vártanyán, egykocsú kaszanyelet használták. Az aratás elengedhetetlen kellékei anno a sarló és a kasza voltak. A sarlóval való aratás kifejezetten asszonnyi munkának számított, míg kaszával csak férfiak dolgoztak. A marokszedés szintén az asszony feladata volt, a kévék bekötése és összehordása ismét férfi munkának számított. Így valósult meg a közös munka öröme, ahol a mindenki kivette részét az aratásból. A férfiak kaszáltak, a nagyobb lányok terítették a kötelet és az asszonyok sarlóval szedték a markot, a lekaszált kalászokat, majd összekötötték. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb kézzel a földtől mintegy 25–30 cm-re elvágta a szárát, majd letette maga mellé.

Átlagosan 2–6 arató után dolgozott egy kötöző, aki szalmakötéllel puszta kézzel vagy kévekötő bottal kévébe kötötte a fogásokból összerakott markokat. A kaszás aratás munkamenete több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat: A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ív alakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot. Nyolc marok alkotott egy kévét.  Négyszer négy kéve lett keresztbe téve, hogy alá-felé nézzen a kalász, eső esetén meg ne ázzon. A tetejére papkévét raktak ezzel zárták le a kersztet, ami így tizennyolc kévéből álló lett, így pihentették még pár napig. A tarlón, ahol aratás után, még ott meredeznek a gabonaszárak, fájdalmas volt járni rajta mezitláb, az elhullott szálakat fagereblyével húzták össze a gyerekek. Fárasztó, embert próbáló munka volt az aratás. Édesapám azt mondta csusztasd a lábad akkor elhajlik és nem szúr.

A kaszát naponta egyszer vagy kétszer kalapálták, reggel munkakezdéskor, esetleg a déli szünetben. Ehhez a munkához két eszköz szükséges: a kalapács és az üllő. A kaszakalapács külön erre a célra készített szerszám, melynek egyik vége egészen hegyes, míg a másik tompa. Az üllőt közvetlenül a földbe verik, máshol egy faragott vagy faragatlan tuskóba erősítik, és azt nyomják bele a földbe. Nálunk a tanyán ülve kalapálták a kaszát. A kaszaverő széken sokkal kényelmesebb a munka, de nehézséget okoz annak a határba való kiszállítása.  A kasza megfenését kaszakővel végzik, melyet a kaszás a derekára erősített és vízzel telt tokmányban (fenőkőtartó, fentok) tart. Még ma is használom a kabalási hétvégi kertemben a hagyományos módszert, amire Édesapám tanított meg még gyerekkoromban. Hosszú búzaföldek voltak, a végét látni sem lehetett. Az asszonyok mezitláb gyalog vitték az ebédet a kitikkadt aratóembereknek. Kemény embert próbáló munka volt, kisebesedett a lábuk a szúrós tarlón. Pihenő délben egy óra, kilenckor fél óra volt, ilyenkor evés volt illetve a férfiaknak kaszakalapálás. Érdemes volt hosszú ingben dolgozni, mert a kaszálás alatt koszosak és porosak lettek az emberek, kellemetlenül viszkettek és izzadtak. Édesapám mesélte, hogy ahogy a nap lement, a közeli kanálisban kötöttek ki a kimerült, viszkető gyerekek. Ezután következett a cséplés, majd ezután után a termést a padláson tárolták, ahol szorgalmasan forgatták, hogy jó száraz legyen. Augusztus közepe táján mentek õrölni a malomba. Az új lisztbõl sütöttek kenyeret huszadikára. A terményt zsákokba szedték, majd szekérre rakták és így vitték a malomba. A garatba öntötték a búzát, majd azt a gép a hántolóba viszi, hántolás után felmegy az őrlőbe, ott megőrli a búzát lisztnek és tartályokba folyik osztályozva. Egy tartályba jött a búzadara, a másikba jött a rétesliszt, a harmadikba jött a finomliszt, majd külön a korpa. 1887-ig sarlóval arattak, utána vezettéj be a kaszás aratást.(Réfi Oszkó Magdolna: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században )