Az óra témája; Hipotézisek és axiómák

Ma kérdésünk; Hány dimenzió létezik. Először a fogalmat kell tisztázni. A dimenzió a latin „kimér” (dimētior) igéből ered, többnyire méret vagy kiterjedés a hétköznapi jelentése, a fizikai tér, a testek különféle méreteinek, összefoglaló neve, de inkább fogalmaznék úgy egy objektum vagy esemény megadásához hány független adatra van szükség. 50 év tanulás után azt kell mondanom a tudásom nem elégséges ennek a kérdésnek a megválaszolásához, bármit vetek fel csupán hipotéziseken alapul és axiómákon, mert az emberiség tudása szűk hipotetikus és hiányos,  áltudományos okoskodás, parasztvakítás, ami feltevésen alapul, mert az érzékelésünkből és a tapasztalatainkból indul ki, figyelmen kívül hagyva az objektív környezetet mint egy posztulátum. Az emberi érzékelésre és tapasztalatra építkezni pedig naivitás lenne, tehát az Euklideszi és a Hilbert-féle axiómarendszer egyaránt hibás. Lehet hogy a dimenzió az emberi agy egy hibája és valójában nem is létezik. A dimenzió legyen kétirányú kiterjedés, akkor viszont az idő is az. Még nagyon sok olyan kiterjedés létezik amit ismerünk és még több amit nem. Az élet és a halál is a létezés egy kétirányú síkja mégsem nevezzük dimeziónak, vagy a hang tartomány és a fény tartomány. Most akkor hány párhuzamos világ létezik még, amiről sejtésünk sincs? Ahelyett hogy megválaszolnám a kérdést újabbak jönnek elő.  Az anyagok megjelenési formái is képezhetnek egy dimenziót?  A tudat is lehet dimenzió? Mi a helyzet az absztrakt entitásokkal, amiket mi ugyan nem érzékelünk, de számításokkal bizonyítjuk létezését.

A dimenziónak kiterjedése van, ilyen a pont, a vonal, a sík, a tér, majd ezt kiegészíti az idő, ami egy eltolása és ismétlődése az előző dimenziónak. Minden időpillanatban történik valami körülöttünk, némi elmozdulás változás, az előző pillanathoz képest, ergó minden dimenzió előállítható az előző dimenzió többszöröseként.

  A vektorok a mátrixok és a fraktálok segítik a megértést. A felfedezés mindig szabad gondolkodást követel, ahol az emberi ismeret és a fantázia el kell hogy rugaszkodjon az ismert axiómáktól. A beszűkített emberi tudat egysíkúan működik és gondolkodik, nem képes elvonatkoztatni a tradicionális ismeretektől, ami gátat vet a dimenziók felismerésére törekvő agy számára. A hipotézisekre épülő tudat, falakat emel, amik megakadájozzák a racionális gondolkodást. A dimenziók egymásban létező egymást átfedő létvalóságok, amelyek külön nem választhatók, nem lineárisak, megértéséhez a fraktálelméletet hívtam segítségül. Persze elméletemmel felrugom a XXI. századi tótumfaktumok botcsinálta 26 dimenziós bozonikus húrelméletét, de pont annyira megalapozott az enyém mint az övék, csak ők az akadémia elismert tagjai. Aki feltételezésekre és előre definiált axiómákra alapozza a hipotéziet, az nekem ne beszéljen sarlatánságról.  Az egyetlen probléma az elméletükkel, hogy a bozonikus húrelméletben, a szuperhúr elméletben, illetve az M-elméletben sincs metrikus bizonyosság. Ezek a kísérletek a természet törvényeinek egységes leírására, eleve kudarcra vannak ítélve. Hiába a Cern handronütköztetőjében végzett kísletek csak újabb kérdéseket vetnek fel. Még a garvitáció kérdése is nyitott maradt. Bizonyos helyeken a bolygók méretét figyelembe véve, indokolatlanul alacsonyak a mért értékek, ergó nincs exponenciális kapcsolat a méret és gravitáció között. 

Az ember lehet csak olyan hipokrita, hogy olyan törvényszerűségeket talált ki, ami a világegyetemben nem is létezik, mint a merőleges vagy a párhuzamos. Mi vezetett idáig? - az érzelem a képzelet és az alkotó fantázia. Az apró elemi részecskék kvantumszinten történő érdekes viselkedéséből következtetni a gravitációs erőterek gyengeségére badarság. A p-bránok száma számunkra ismeretlen marad örökre. Mielőtt megkövezne bárki, a vélemény nyílvánítás szabadságára hívnám fel a figyelmét. Tessék lehet vitatkozni a témáról. Ez felhívás keringőre. Ahogy mondani szokták, erre varjál gombot.  Vagyis, a 0. Dimenzió: Pont Kitalált, relatív pozíció mely arra hivatott, hogy meghatározza helyzetünket. A pont dimenziója tehát valóságban nem létezik. 1. Dimenzió: Vonal ( hosszúság ) Két nulldimenziós pontot összekötünk, így jött létre az első egydimenziós alkotásunk melynek nincs szélessége és mélysége. Bármely két pontot összekötve készíthetünk egydimenziós ábrát. 2. Dimenzió: Sík ( szélesség ) Úgy keletkezett, hogy két egydimenziós vonalat metszettünk egymással. Ebben a dimenzióban minden csak szélességgel és hosszúsággal létezik. Geometriában sokat foglalkoztunk ezzel, nem bonyolítom. Kétdimenziós lényként a 3D-s térből mindössze egy szélesség és hosszúság vetületet érzékelünk, úgy képzeljük el, mintha kivágtunk volna egy szeletet valamiből, amelynek nincs mélysége (magassága). 3. Dimenzió: Tér ( mélység ) Erről is mindenki hallott, szemünk által ilyen minőségben képzeljük magunk elé a világot. Keletkezéséhez a síkot oly módon görbítjük, hogy annak egy pontjából átjárást biztosíthatunk egy másikba. Ez az átjárási szakasz adja meg a mélységet, a harmadik dimenziót. Képzeljünk el egy papírlapot, ez lesz a 2D. A rá rajzolt alakzatok legyenek mind kettő dimenziósak, csak szélességgel és hosszúsággal megáldva. Ha a lap két szélét megfogjuk, egymáshoz érintjük, kvázi csövet formálunk a síkból, akkor a rajta levő ábrák torzulnak, a síkunk görbül és létrehozunk átjárást a sík két pontja között.

Ez viszont ellentmond Einstein relativitáselméletének. Hoppá. lásd GN=h–c/MP2, ahol MP a Plank-tömeget, figyelembevéve a 4 alapvető kölcsönhatást elektromágneses kölcsönhatás, gyengekölcsön hatás, erős kölcsönhatás, gravitáció.  Mostani ismereteink szerint lehetetlen, hogy valami gyorsabban haladjon a fénynél, ezért az eseményhorizonton kijutni bármilyen anyag, vagy sugárzás (pl. fény) számára lehetetlen, legalábbis emberi léptékkel mérve. Ha az anyag olyan sűrű és kicsi, hogy elfér az általa létrehozott eseményhorizontban, akkor a test minden pontja az eseményhorizonton belül van, ergó kívülről nem látható. Ha ezt a hipotézist elfogadjuk axiómának, akkor elméletileg eseményhorizont vagy látszólagos horizont keletkezik egy gravitációmentes, nem táguló térben mozgó, egyenes vonalon, egyenletesen gyorsuló test mögött is. A szingularitás nem végtelen csak szabálytalan és nem bejósolható gyorsasággal vagy léptékkel változik. Neumann János úgy definiálta a szingularitást, mint a jövőbeni hipotetikus eseményt, amikor az emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások úgy felgyorsulnak, és annyira megváltoztatják a környezetet, hogy azt a szingularitás előtt élők már képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni. Itt jön be a képbe a káoszelmélet, ami egyszerű nemlineáris dinamikai rendszerekkel foglalkozik, amelyek viselkedése az őket meghatározó determinisztikus törvényszerűségek ellenére sem jelezhető hosszú időre előre. A determinizmus szerint minden tény és esemény kauzálisan szükségszerű abban az értelemben, hogy nem lehetséges olyan tény vagy esemény, amelyet bizonyos feltételek ne tennének szükségszerűvé. Ha valakinek megadathatna, hogy ismerje a világ teljes állapotát egy adott pillanatban, akkor a természeti törvények segítségével képes lenne meghatározni a világ állapotát minden megelőző és későbbi időpontban is. Azt állítom, ha egy adott pillanatban minden befolyásoló tényezőt ismerünk, akkor a jövő megjósolható. Hogy jutottam el idáig, a dimenziótól a káoszelméletig? Az ellentmondások  következtetési hibák és ki nem mondott, hibás feltételezések, na megint egy paradoxon, Newton és Einstein mehet a levesbe. A perturbációszámítás bonyolult matematikai probléma megoldására használt közelítő lineáris differenciálegyenletek összessége. Több változó hatását nem ismerjük, így megint marad a perturbációszámítás.  Az ikerparadoxon vagy óraparadoxon egy, a speciális relativitáselméletben fellépő különös jelenség: ha két megfigyelő összehangolt órákkal ugyanabból a pontból indulva különböző mozgást végez, akkor következő találkozásukkor az óráik nem feltétlenül fogják ugyanazt mutatni. (Ez az idődilatáció jelenségén alapul: a mozgó óra lassabban jár, mint az álló. Az eltérés hétköznapi sebességeknél alig kimutatható, de a fénysebességhez közeledve jelentőssé válik.) Az eltérés az elmélet által pontosan meghatározott, matematikailag ellentmondásmentes és kísérletileg ellenőrzött; ennek ellenére hagyományosan paradoxonnak nevezik, mert a jelenség egy kézenfekvő, de hibás elemzése önellentmondásra vezet. Beszéljünk kicsit az ikerparadoxonról, ami szokásos megfogalmazásában egy ikerpár egyik tagja űrutazásra indul egy távoli csillaghoz egy közel fénysebességgel haladó űrhajóban, ugyanazon az egyenes útvonalon, ugyanazzal a sebességgel haladva oda-vissza, míg a másik a Földön marad. Ha eltekintünk a Föld forgásától és keringésétől, és az indulást és a fékezést illetve megfordulást pillanatszerűnek vesszük, akkor a földön maradt iker nyugalomban van, testvére pedig egyenesvonalú egyenletes mozgást végez a Földtől a távoli csillagig, majd vissza. Az űrhajós iker visszatérésekor azt tapasztalja, hogy míg számára csak rövid idő telt el, testvére megöregedett, esetleg meg is halt. A feketelyukakat összekötő féreglyukak is más időbe repíthetnek bennünket, de ahhoz képessé kell válni a fénynél gyorsabb haladásra. 

A kvantummechanikai határozatlansági reláció alapvető, elméleti határ bizonyos fizikai mennyiségek egyszerre, teljes pontossággal való megismerhetőségére. Ilyen mennyiségpár például a hely és az impulzus, minél pontosabb értéke van az egyiknek, annál pontatlanabb a másiknak. Az eredeti heurisztikus érvelést, hogy léteznie kell egy ilyen határnak, egy náci Werner Heisenberg adta 1927-ben, aki után gyakran Heisenberg-féle relációnak is szokták nevezni. A határozatlansági relációt gyakran összekeverik egy hasonló effektussal, a megfigyelő hatásával, amely szerint nem lehet egy rendszeren mérést végezni anélkül, hogy ezzel megváltoztatnánk a rendszert. Eredetileg Heisenberg is ilyen magyarázatot adott a jelenségre, de azóta világossá vált, hogy a határozatlansági reláció a kvantumos rendszerek alapvető tulajdonsága, nem pedig a mérőberendezések technikai korlátja.

Az általunk megtapasztalt világot évezredek óta jobbára háromdimenziósnak tartjuk: a tárgyaknak szélessége, hosszúsága és magassága van. A negyedik dimenzió a tárgyak olyan kiterjedése (dimenziója), mely merőleges a másik három térdimenzióra. A három dimenzióban a három lehetséges irány: szélesség, hosszúság (vagy mélység) és magasság, melyekre a hétköznapi nyelvben a fel/le, balra/jobbra és előre/hátra fogalmakkal hivatkozunk. Ha a negyedik dimenzióról kívánunk beszélni, egy további fogalompárra van szükség. Az elfogadott nevek közé tartozik az ana/kata, a vinn/vout (Rudy Rucker elnevezése) és az üpszilon/delta. A négy térdimenziójú teret elképzelni nagyon nehéz, de matematikailag és grafikusan (két dimenzióra, például monitorra vetített háromdimenziós képpel) jól szemléltethető.

A negyedik dimenziót olykor az idő múlásával azonosítják, bár az idő nem a térbeli kiterjedésnek az iránya, hanem időbeli kiterjedést jelent. A következő térdimenzióra ilyenkor „ötödik dimenzió”-ként hivatkoznak. Ebből következik, hogy a köznapi értelemben vett világ három- és négydimenziós is lehet, attól függően, hogy az idő dimenzióját beleszámítjuk-e. A napjainkban népszerű, úgynevezett „4D ultrahang” valójában annyiban különbözik a kétdimenziós megjelenítéstől, hogy a kétdimenziós állókép helyett kétdimenziós filmfelvételt jelent, a harmadik térdimenzió megjelenítése nélkül, tehát síkban.A vektortér olyan vektorok halmaza, melyeket egy origónak nevezett térbeli pontból kiinduló nyilakként szoktunk elképzelni (geometrikus vektorok), s amelyek egy másik térbeli pont felé mutatnak. Az alábbi intuitív fogalmak segítségével kialakíthatjuk a negyedik dimenzió meghatározását. A pont nulladimenziós. Nincs térbeli kiterjedése, és nincsenek tulajdonságai. Ha geometrikus vektorként gondoljuk el, mint egy nyilat, akkor ennek a nyílnak nincsen hosszúsága. Ezt a vektort hívják nullvektornak, és ez önmagában a legegyszerűbb vektortér. Az első dimenzió a vonal. Ha veszünk egy valamilyen irányú vektort, amely nem nullvektor, az valamilyen hosszúságú. Van valahol a térben egy csúcsa és egy kiindulópontja. Ha gondolatban kétszeresére, háromszorosára stb. nyújtjuk ezt a vektort, valamint hátrafelé is meghosszabbítjuk, hogy minden lehetséges hosszúságot felvegyen (még a zéró hosszat is, a nullvektor révén), akkor egy összefüggő, egyenes vonalat kapunk, melynek egy hosszdimenziója van. Minden olyan vektor, ami ennek a vonalnak a pontjait írja le, párhuzamos egymással. Noha papíron bármilyen vékony vonalat rajzolunk, az valamennyire széles is lesz (hogy látszódjon), ennek az idealizált vonalnak azonban nincs szélessége.

A négydimenziós tér meghatározásához tehát négy vektorra van szükség. Ugyanúgy lehet létrehozni a háromdimenziós terek együtteséből, mint ahogy ezeket a kétdimenziós síkokból megalkottuk. Ezt az eljárást akár hányszor megismételhetjük, így még többdimenziós tereket hozhatunk létre.

A tér, idő vetület és a látszatból az agy a fantáziával kiegészítve a hiányzó darabokat összetákol nekünk egy a valósághoz nem hasonlító képet. A sík kétdimenziós. Van hossza és szélessége, de nincs vastagsága – nagyjából úgy, mint egy papírnak (bár annak is van valamelyes vastagsága). A fentinél kicsivel nehezebb vektorokkal elképzelni a síkot. Ha veszünk gondolatban egy vektort, és elmozgatjuk úgy, hogy a kiindulópontja az előbbi vektor csúcsához kerüljön, és egy olyan új vektort alkotunk, melynek kiindulópontja az előző kiindulópontja, a csúcsa pedig az elmozgatott második vektor csúcsa, azzal megoldottuk a két vektor összeadását. Ha mindezt két nem párhuzamos vektorral tesszük, akkor a kettő közül valamelyiknek vagy mindkettőnek a nyújtásával minden pontot meg tudunk határozni, és ezek a pontok együttesen alkotják a síkot. Egy bizinyos látószögből és távolságból sak egy pont, majd vonal, elipszis, kör és végül egy gömbforma.Az általunk érzékelt tér háromdimenziós. Elképzelhetünk olyan vonalat, amely keresztülhalad a síkon. Az egyes síkok szendvics módjára vannak „összetapadva”. Ahhoz, hogy a tér valamely pontjába eljussunk, a vonal mentén elmehetünk a szükséges magasságba, a síkhoz érve pedig elérhetjük a kívánt pontot. Ekkor már három vektorról beszélhetünk: az egyik révén a vonal mentén haladhatunk, a másik kettővel pedig eljuthatunk a megfelelő síkban a kívánt ponthoz. Az irányvektorok száma osztva 2-vel és megkapjuk a dimenziók számát. Az emberiség által felépítettt tudományosság tele van logikai bukfencekkel.

Vázlat

Idődilatáció fogalma

Tér idő négy dimenzió anyag görbülete olyan nagy hogy az idő múlása lelassul

Változás intervalluma

Négy dimenziós szövet

Húrelmélet

Relatív sebesség

A téridő modell, általában egy négydimenziós koordináta-rendszer, három tér- és egy idődimenzióval; a rendszer pontjai egy-egy eseménynek felelnek meg.

abszolút idő életünk hosszához viszonyítva

minden amit érzékelünk a múltban történt