Szücs Lajos emlékezése
Száz évvel ezelőtt itt ezt a tiszai részt nádas, mocsaras vidéknek láttuk. Az egész részt víz borította. Csónakkal közlekedtek az emberek. Egy-egy falu három-négy vagy öt lakásból állott. Az emberek foglalkozása halászat volt és a madaraknak a tojásait szedték ki. Halászat vagy tojáskeresés közben az emberek csónakon, ahogy közlekedtek, látták, hogy bizonyos tűzoszlop tör fel a vízbül. Közel menni nem mertek hozzá, mert egy hatalmas, ember nagyságú béka őrizte ezt a tüzet és inkább távolodtak ilyenkor már a gázlókon, ami a nádasban volt. Azon elhagyták a vizet. Hogy mi volt ennek az oka, az öregek mesélik: Elátkozott pénz, aranypénz volt az a lángoszlop és elátkozott ember, aki őűrizte bíéka kíépibe. Az szívesen vette volna, hogyha ebből a tűzből vettek volna a járóúkelőük, mert ara volt elátkozva, addig őrizze ezt a tüzet, amíg el nem hordják lassan-lassan, és el nem fogy. A mocsarak lehúzódtak lassan erről a részről. Erdő borította utána a nádas helyett ezt a részt. Legtöbb nyírfa volt, azért nevezik Nyírségnek. A Nyír erdőiben megjelentek a szegénylegények, akiket a pandúrok üldöztek. Ezek voltak a betyárok. Tizenkét betyár telepedett le itt a környékünkön. Először nagyon megértette egymást a tizenkét betyár. Egyikőjük cselből a demecseri vár urához szegődött szolgálatra és a tizenegy betyár, aki külön maradt, megtámadta a várat. A várúr megkérte szolgálóját, csaónakkal vinné be őtet a víz közepén elrejtett nádashoz, ahol megbújhatna a betyárok elől. Ez teljesítette is kívánságát. Csónakba ültek, bementek a nádas közepére. Itt viszont a betyár elszámította magát, mert az úr megkapta hátulról, kiszúrta mind a két szemét és úgy engedte vissza csaónakkal. Bolyongás közepette, ahogy csónakkal evezett a nádasban, úgy talált rá a tizenegy betyár. Persze nem tudták megtalálni az urat se. Ekkor a várat kifosszák és elmennek szálláshelyekre, a kéki Cicka-hegy alá, amit ők neveznek el így eggyik lányraól. Itt peénzt elássák, és azt mondja véletlen a betyárvezér, hogy: – Ezt a pénzt nem jaól tettük el, mert megtalálnám akkor is, ha vak lennék. Ere a tiszttársa megragadta, kiszúrta minda két szemét, és úgy engedte szabadjára, hogy: – Találd meg, úgy látszik áruló akarsz lenni! A tíz betyár tovább vándorolt és Pergeszabolcson üti fel a tanyáját közvetlen. Itt pedig egy Szigeti nevű paraszt bácsi juhot legeltetett. Amikor meglátta a tizenkét betyárt, először nem tudta mire vélni, hogy mi az. Lovas, fegyveres emberek mit keresnek itt? De bizony nagyot nézett, amikor már a juhokat ütötték a nagy rendre, sorjába és őűtet is meg akarták fogni. Akkor az öreg elindult szaladni, laóval vágtattak utána. Hát mennek-mennek egész a Tiszáig. Az öreg gondolkodik a Tisza parton: – Mit csináljak? Hova menjek? Nem vóút más mit tenni, átszaladtam a Tisza jegén – mondja az öreg. Hát a lovasok csak utána mennek. Ott szaladgál mindenfele, ere is, ara is. Nem vaót mást mit tenni, beszaladt egy csomó zőűd tengeribe. Így aztán eltűnt a tíz betyártoul. A tíz betyárnak nem vót mit tenni, visszafordultak és Berkesz alatt a juhokat elhajtották, eladták – mondta így az öreg Szigeti. Persze a tíz betyárt elfogják a pandúrok és a berkeszi gróf parancsára a berkeszi udvaron, a gróf udvarán akasszák föl mind a tízet egymás mellé. A két vak betyárt, aki koldulással kereste utána a kenyerét, azt pedig a graóf befogadta a vár udvarába abból a célból, hogy megkeresse majd az elásott aranyat. El is indultak, és amikor elértek a hegyhez, tűz csapott fel a hegybőűl és a betyár akkor azt mondta a grófnak, hogy menjen egyedül oda a hegytetőre és ott várja meg, amíg még egy tűz fölcsap, akkor lökjön rá homokot. A gróf oda is ment. Hanyattfeküdt a hegy tetején. Igen ám, de alighogy hanyattfeküdt egy cérnaszálon csüngve egy nagy malomkerék megjelent a feje fölött és ott forgott cérnaszálon. Persze nem mert semmit csinálnia graóf, alig hitte, hogy eltűnjön onnan a malomkerék. Visszafordult, hazament. De másodszor megincsak praóbálkozik vele. Két nyírfasor közt kellett elmenni, hogy a hegyhez érjenek, és másodszor is vágtatnak a hintaón. A fa összehajlott nagy suhogással és egy fekete hollaó a fák fölött elrepülve kiragadta a hintaóbul az urat és azt ugyan még ma is kereshetik. Még ma se találták meg az urat. És ettől kezdve senki se akadt, aki még ott az elrejtett pénzt keresné az emberek közzül. Ezt, ezt mindenki beszéli Kéken, kérem – kérem szépen. Sőt ez van még tovább arról is, hogy az öreg Farkas bácsi pedig azután megleste ezt a történetet és sikerült neki homokot szaórni era a lángcsóvára és fönt maradt egy üst pénz. És hazavitte az aranyat – ezt különben már édesanyám is mondja, hogy azt látták, hogy rengeteg aranypénzt vitt haza és meggazdagodott belőűle. Vót neki, tulajdonképpen Kék környéke az övé vót, mer megvette az egészet. István gróftól és Nyárádyaktól, mer tulajdonképpen a Nyárádyak az azt hiszem a főtanácsos volt és attól vette meg ezt. És mikor visszavitte az üstöt elásni ugyanara a helyre, akkor rálépett, hogy megtapossa, hogy ne lásson, ne látszódjon a friss hely, és akkor kicsavarták a lábát úgy, hogy még ma is így van a lába. És az öreg meséli is, hogy úgy történt. Állítja. Hát azt, hogy mi a valóság vagy mi nem?
---------------------------------------
Nagy János (76)
Az öreg berkeszi grófnak, gróf Imrének vót
egy kocsisa, Dajka Mihálynak hítták. Az annyira értett a lúhoz, a
lúápoláshoz, hogy Berkesz Pátrohához, a pátrohai állomáshoz tizenkét
kilométer. És Cégényből indult a vonat Demecserbe, és mire a gyorsvonat
beért Demecserbe, az is a tizenkét kilométert akkorára megjárta. És már
félútba megdöglött az egyik lova, félútba. És mire odaért az állomásra,
akkor kifordult a hámból, a hajtásból, tehát félútba megdöglött. És a
döglött lúval kijött az állomásra, és el tudott menni a gróf a
gyorsvonattal. Ezt a gróf észrevette, hát azt mondta a kocsisnak: – Hát
Mihály fiam, régi szógám vagy, eridj el pihenőre. Adok neked földet,
kifizetlek egész esztendőre, osztán gazdálkodjál, éljél úgy, mert nékem
fiatalabb kocsis kell. – Jól van gróf uram, majd én sietek, tessék
kifizetni, és ami jár, tessék kiadni – hát aszondja a kocsis. Mert ott
volt húsz lovász, húsz kocsis, de ű volt az első hajtó kocsis. Azt nem
tette meg száz ember se, amit ü megtett. És egy más ember ment a gróffal
ki az erdőre.
-------------------------------------------
Nagy János (76)
A berkeszi grófnál volt egy parádés kocsis. Volt neki vagy harminc darab kocsiló. Neki lovászai is voltak, de ő a lóra egyszer se tette a kezét, hanem a lovászok kezelték. Befogták neki a lovat, felült a bakra és hajtott. De ő tudott valamit. Hát volt egyszer egy ember a pajtának a tetején. És fedte náddal a pajtának a tetejét. És mikor ment ez a Dajka Mihály négy lóval, mikor odaért a dohánypajta irányába, akkor csak megállt mind a négy ló, mint akit leszögelnek. Szól a lónak, nem megy sehová. Akkor így felnéz a kocsis a pajtára. A gróf meg ott ül hátul az ülésben. Azt mondja: – Hallja barátom, engedjen engem az utamra. Nem akarta észrevenni az ember. Aszondja: – Hallja barátom, engedjen az utamra. Akkor lenéz az ember: – Hát mit akar maga tőlem? Hát bántom én magát? Fogom én a maga lovát, hogy nem megy? Hát tán arra vón kíváncsi, hogy nem megy, tóljam meg a kocsit utána? – Nem kell azt tólni kérem, hanem engedjen engem utamra. Nem enged? – Hát menjen, ha mehet! Ez a kocsis nem szólt semmit se. A zsebébe vót mindig ilyen rezerva sarok, amit a patkóba bele szoktak csavarni, hogy esetleg a lú el ne csússzon a kövön. Hát ez csak benyúl a zsebébe és kivett egy patkósarkot, amit a patkóba szoktak belecsavarni. Négyellős ostora volt, és akkor rákötötte az ostor hegyire. Megforgatta, közévágott a lú közé az ostorral. A lovak megindultak, mentek. Az ember meg, mint egy zsák lefordult a pajta tetejéről. A lú közé csapott, és az a vas sarok kivágta az embernek az egyik szemét. Ezt látta a gróf a szemével. Egy esetbe történt, egy húsvét szombatján. A gróf hazulról és későn kapott táviratot, hogy ide és ide kell megjelenni. Majd kérem szépen felhívta telefonon a Dajka Mihályt, azonnal fogni és ki a nyolcashoz, reggel. Na, de már Cégény az állomáshoz tizenkét kilométer, Kisvárda a demecseri állomáshoz tizenkét kilométer. Telefonon felhívta a kisvárdai főnököt, hogy kiindult-e a vonat? – Kérem gróf úr, éppen most indult ki! Nem, még ő azután ült a kocsira. – Na, Mihály mán Kisvártáról kiindult a vonat! – Nem baj gróf úr! Hát megindult menni a kocsival, na, ő hamarabb ért a demecseri állomásra, hogy még jegyet érkezett váltani. De félútba megdöglött az egyik lú. Leszállt a gróf, megfordult Dajka Mihály. Mikor bevezette a lovakat az istállóba, az egyik bement, a másik felbukott. Hazajött a gróf, jelentette neki, hogy a Lancsi, almás-babos ló megdöglött. Aszondja: – Na, Mihály nem baj, hogy megdöglött fiam, csak azt mondd meg nekem, hogy mi történt, hogy a Lancsi nem izzadt, a Lajstrom izzadt. Mondd el nekem fiam aztat, mi vót ennek az oka? – Hát – aszondja – gróf úr, itt nincs tagadnivaló semmi, a Lancsi félúton megdöglött. De azért hazajöttem vele. – Hazajöttél vele fiam. – Haza. Na nézd – aszondja – nincs semmi baj. Az évnek az elejin vagyunk, kifizetlek az egész évre és fiam légy szíves hagyd el az istállót úgy, hogy ide többet soha ne gyere. Hát – aszondja – nincs mit tenni, szót fogadok. Ki tetszik holnap méretni az életet, elszállítom haza. Vissza nem jövök, kocsisember vagyok. Vagy tudok az lenni, vagy nem. Tessék másat választani. Úgy is történt. Kimérette évre a bérit és elment. Hát az a sok lú mi ott vót, neki tizenkét lovásza vót, azok csak a lovakat ápolták, etették, pucolták, de nem adott az Isten olyan embert, hogy a lúnak közelibe mehessen, hogy annak valaki szénát adjon vagy vizet adjon! Ha mentek a legények hozzá, hogy etetnek, hát a plafont érte a lábai, harapott, vágott, rúgott, se ponyvával, sehogy nem boldogultak, amikor otthagyta. Hát ott vót egy jószágkormányzó abba az uradalomba, elhívták a cselédek, hogy nézze meg, mi történt? Minden lú megdöglik, három napja nem ettek, nem ittak. Hát, ha idegen lovat visznek be, az is! Hát nincs mit tenni, vissza kell Mihályt hozni. Hát a következő nap mentek is Mihályért. Ment egy legény. – Mihály bátyám, azonnal jöjjön vissza! – Kinek a parancsára? – A gróf úr parancsára. – Hát fiam, én nem veszem igénybe az üzenetet. Eridj haza, mondd aztat fiam, nem találtál itthon. Akkor délután ment a másik. Az is úgy járt, nem veszi tudomásul az üzentet. – Mondjátok fiam a gróf úrnak, hogy én csak annak a szavára megyek vissza, aki engem eleresztett a szolgálatomból. Ha a gróf úr nem sajnálja a fáradságot, hogy eljön és felszólít, hát elmegyek széjjelnézni. Elment a gróf úr, azt mondta neki: – Mihály fiam, gyere vissza, holtiglan kenyeret adok neked, elmégy nyugdíjba fiam és a többit bízd rám, de gyere vissza, mert minden lovam megdöglik. Felült a gróf úrhoz a kocsira, azt elment vissza. Bemegy az istállóba. tele van az egész placc, mert az tiszta szép volt, ki volt írva mindnek a neve. Hát bemegyen oda, hát azok a vad jószágok! – Adjatok csak egy suhogót! Aztán elkezdi ütni, elkezdi szélről a lovakat seprűzni. – Mi van ezekkel, hogy a farkas egyen meg benneteket! Hozzatok neki enni, hozzatok neki inni. Eszik ez, iszik, csak nem jól kezelitek a lovakat. Hát oszt még a Dajka Mihály bácsi vót nála három évig, oszt nyugdíjba helyezte. Így, tisztesség útján jöhetett egy másik. Ha őt vissza nem veszik, ott többet lú nem marad meg. Hát ez tiszta igaz, ez nem hazugság. Én ugyan látni nem láttam, de olyan emberektől hallottam, akik nem hazudnak. Ennek a fia, avval beszélgettem, Sándorral, aszondták neki: – Azért van jó lovatok, mert az apád ördög. – Dehogy ördög, lehet a ti lovatok is olyan. – Hát mondd meg, mit csinált? – Tudod, tavasszal, mikor megindul a légy, lepke repked már kinn, ha egy piros lepkét látol, ha hét határon repül keresztül is, szaladj utána és fogd el és akkor a rúd szárnyát, rúd ágat vágja bele egy baltát, hogy nyíljon meg és abba tedd bele a lepkét. De én bizony sose kíséreltem meg, nem mertem vele foglalkozni.
--------------------------------------------
Lippai Ferenc (61)
Ismertem egy embert Demecserben. Mán 17 éves vótam, az is kocsis ember vót, osztán Duszás Jánosnak hítták. Kiment az állomásra, vendégekért. Kocsma előtt, mikor vitte a vendégeket, megállt. Bement a kocsmába, oszt akkorra a lú meg elszaladt a vendégekkel. Szóltak neki: % – János bácsi, hát elszaladt a lú! – kiment, verte a lábát a földhöz, kiszaladt: – B...a az Isten, ide kell neki jönni, ide kell neki jönni! – Verte a lábát a fődhöz. Nem csinált ű semmit, csak kiment a kocsmábul és visszajött a lú oda, ahunnan elment. Akkor osztán felült a bakra, oszt elhajtott. Olyan öreg vót, mégis kocsissággal foglalkozott. Tizennyócba meg is hótt. % Valamit adnak a kezibe, vagy kezet fog valaki vele, arra hagyja a tudománt. Vagy ha nem akarja, seprüt adnak a kezibe, aztán a seprüt elégetik.
------------------
.
A demecseri földvár szintén a Rétköz mocsarából emelkedik ki. A községtől az északi iránytól kissé nyugat felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy oly, északról dél felé vonúló, mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homok-magaslatnak a közepe táján, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett mocsaras, nádas ártérnek állandó szigetét alkotta. A térképen Várhegy a neve. A nép azonban Tündérvárnak, Leányvárnak nevezi. Mint minden feltűnőbb helyhez, úgy ehhez is hagyomány vagy monda fűződik.
Nemes Imre községi jegyző szerint egy Szilágyi nevű kéki gazdaembernek, sok év előtt igen magas korban elhalt atyja, fiatal korában Debreczenben járván, ott egy világtalan, 100 év körüli hegedősnek meséit hallgatta, a ki ezekkel kereste kenyerét, és midőn megtudta, hogy hallgatói között rétközi 397ember is van, elkeseredve panaszolta, hogy megvakulásának története a demecseri Lányok várával van összefüggésben.
Ugyanis a XVII. századnak a végén, a törökvilágban, mint ifjú egy úrnak a szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt a tanyája, mely a pátrohai határban néhány kilométer távolságra fekszik a demecseri vártól és szintén egyik szigetét tette a rengeteg rétközi mocsaraknak, és a mely két vár csak csolnakon közlekedhetett egymással.
A Kacsavár ura a törököktől szorongatva, kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Lányok-várába menekülni. Az öreg hegedős volt a csolnakos, s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta és a vízbe dobván, életét is elakarta emészteni, nehogy övéinek és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült és mint hegedős tengette hosszú életét.
Mi ebben a mese vagy igazság? egyikünk sem tudhatja. annyi azonban bizonyos, hogy hozzáférhetetlenebb helyet, mint az ebben a terjedelmes ingoványban épült várat, vidékünkön találni alig lehetett volna.
A vár kerülék-alakú; öt–hat méter magasra emelkedik ki a sziget legmagasabb pontjából. Tetejének középtáját kincskeresők kissé homorúvá vájták. Fensíkjának hossza délről északnak 40 nagy lépés és 26 lépésnyi széles. – Nyugati oldala egészen meredek, a keleti kissé lejtős. – Északi és déli végét sáncz-árok szegélyezi. Az ezekből kikerült földtömegnek egy része kifelé hányatott. Az északi, félkörben futó árok kevésbé van elmosódva, mint a déli. A keleti oldalon egy 2 méter magas és másfél méter széles párkány vonul végig. A vár fensíkján sok téglatöredéket találni, bizonyságáúl annak, hogy itt hajdan épület emelkedett, csakhogy ez a magaslat sokkal régibb időből származik, mint a mikor már téglákat használtak, mert itt nemcsak számos őskori, durva cserépedénytöredéket, de határozottan bronzkorszakra valló fekete, – kívűl fényesre csíszolt – díszített edénydarabokat is találtunk. A vár körül is hasonló tárgyak vannak a felűleten szétszórva.
A demecseri földvár szintén a Rétköz mocsarából emelkedik ki. A községtől az északi iránytól kissé nyugat felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy oly, északról dél felé vonúló, mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homok-magaslatnak a közepe táján, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett mocsaras, nádas ártérnek állandó szigetét alkotta. A térképen Várhegy a neve. A nép azonban Tündérvárnak, Leányvárnak nevezi. Mint minden feltűnőbb helyhez, úgy ehhez is hagyomány vagy monda fűződik.
Nemes Imre községi jegyző szerint egy Szilágyi nevű kéki gazdaembernek, sok év előtt igen magas korban elhalt atyja, fiatal korában Debreczenben járván, ott egy világtalan, 100 év körüli hegedősnek meséit hallgatta, a ki ezekkel kereste kenyerét, és midőn megtudta, hogy hallgatói között rétközi 397ember is van, elkeseredve panaszolta, hogy megvakulásának története a demecseri Lányok várával van összefüggésben.
Ugyanis a XVII. századnak a végén, a törökvilágban, mint ifjú egy úrnak a szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt a tanyája, mely a pátrohai határban néhány kilométer távolságra fekszik a demecseri vártól és szintén egyik szigetét tette a rengeteg rétközi mocsaraknak, és a mely két vár csak csolnakon közlekedhetett egymással.
A Kacsavár ura a törököktől szorongatva, kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Lányok-várába menekülni. Az öreg hegedős volt a csolnakos, s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta és a vízbe dobván, életét is elakarta emészteni, nehogy övéinek és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült és mint hegedős tengette hosszú életét.
Mi ebben a mese vagy igazság? egyikünk sem tudhatja. annyi azonban bizonyos, hogy hozzáférhetetlenebb helyet, mint az ebben a terjedelmes ingoványban épült várat, vidékünkön találni alig lehetett volna.
A vár kerülék-alakú; öt–hat méter magasra emelkedik ki a sziget legmagasabb pontjából. Tetejének középtáját kincskeresők kissé homorúvá vájták. Fensíkjának hossza délről északnak 40 nagy lépés és 26 lépésnyi széles. – Nyugati oldala egészen meredek, a keleti kissé lejtős. – Északi és déli végét sáncz-árok szegélyezi. Az ezekből kikerült földtömegnek egy része kifelé hányatott. Az északi, félkörben futó árok kevésbé van elmosódva, mint a déli. A keleti oldalon egy 2 méter magas és másfél méter széles párkány vonul végig. A vár fensíkján sok téglatöredéket találni, bizonyságáúl annak, hogy itt hajdan épület emelkedett, csakhogy ez a magaslat sokkal régibb időből származik, mint a mikor már téglákat használtak, mert itt nemcsak számos őskori, durva cserépedénytöredéket, de határozottan bronzkorszakra valló fekete, – kívűl fényesre csíszolt – díszített edénydarabokat is találtunk. A vár körül is hasonló tárgyak vannak a felűleten szétszórva.
--------------------------------------
Szabolcs maradéki ezer esztendőnek Lefolytán, sok színét láttuk az időnek. Átal mentek rajtunk ezer változások, Melyeket nem tudtak kiállani mások. (Bozóky 1809.)
A bereg mocsarai a pokolba vezetnek, e mocsaras területen a római caesarok fénykorában (Kr. u. I. és II. században) jazygok tanyáztak, a rómaiak, nem tudták hasznosítani így nem is gyarmatosították, de a germán törzsek és a szlávok a jazygokkal hol barátságos lábon, hol pedig ellenséges visznyban állottak időszámításunk első századaiban a Tisza felső folyása mentén letelepedett germán törzsek, melyek közül nagyobb történeti jelentőségre vergődtek a lovas búrok, a hatalmas termetü bastarnák és később a gótokkal közeli rokon gepidák. A hun uralom megdőltével, Ungvár vidékétől a Tiszáig terjedő területen, szlávok telepedtek le. A népvándorlás további hullámai ezen mocsaras területek védelme alatt álló őslakosságot nem tudták elseperni, s védelmükre hathatós eszközül szolgáltak a földsánczok vagy földvárak, amiből egy nyomai Demecsertől északra még fellehető. A Tisza partján és a Nyírség mocsarai közt elterülő földvárak, mint Demecser, Pazony és Pócs-Petri községek határában, szláv kéztől származnak, hasonlókép a szabolcsi földvár is, mely azonban későbbi keletű.
Ott, hol a szlávok már ilyeneket találtak, siettek azokat a maguk részére felhasználni. Ezek a földvárak nemcsak a népvándorlás viharai, hanem az árvizek ellen is biztos védelmet nyújtottak.
A IX. században e területen a poligám Mén-Marót uralkodott, kit Anonymus bolgárnak tart s aki, szerinte, "kazár népek felett uralkodik." Az Anonymustól említett kazár-törzsek a Nyír vidékén laktak, de a krónikákon kívül közvetetlen adataink nincsenek róluk. Anonymus, aki honfoglaláskori adatait nagyrészt a későbbi kor hagyományaira alapítja, ezzel vissza akarta tükröztetni amaz összeköttetést, mely a magyaroknak s a kazároknak távol keleten kötött szövetségéből származott.
A honfoglaláskor a beköltözködő magyarok először Szalán birtokát foglalták el a Sajóig, majd a Zagyváig. A Bodrog-köz elfoglalása után Árpád Mén-Maróthoz küldött követeket, hogy engedje át neki a Szamos vízétől a nyíri részekig terjedő földrészt. Mén-Marót ellentállott, mire Árpád Szabolcs, Thass és Töhötöm vezéreket bízta meg e terület elfoglalásával. Szabolcs, Thaas és Töhötöm vezérek.
Szabolcs 892. tájban a tiszaládi (ma Ladány) révnél úsztatott át Mén-Marót földjére. A Tiszán való átkelés után Szabolcs és Thass észak felé vonúltak, s a ritka népességű vidéket hatalmukba kerítették.
400A Tisza és a Bodrog egyesülésénél, szemben a mostani Tokaj szőlőkoszorúzta dombvidékével, Szabolcs megpihent, s a meghódolt szlávokkal a további előnyomúlás hátvédéül szolgáló földvárat építtetett, azt Ekölcs oltalmára bízta, maga pedig a Tisza tekervényes partján tovább vonúlt a Szamos völgye felé. Az újonnan épült földvár, a hódító vezér nevéről Szabolcs várának neveztetett, s idők folyamán mind nagyobb fontosságra jutott. Míg Thass a Szamos-folyó völgyén vonúlt lefelé, addig Töhötöm nekivágott a Nyír erdejének s seregével egész a Hómosó érig jutott, mely a mai Szilágy vármegyében, a Berettyónak egy Tasnád felől jövő ága. A hódítók elől menekülő nép Mén-Maróthoz futott, aki ekkor már nem gondolt az ellentállásra; a szlávok pedig csakhamar beletalálták magokat új helyzetökbe, mert ők tulajdonképen csak urat cseréltek.Szalán a Kárpátok északkeleti rengetegeire támaszkodva, uralmát egy évtizedig fentartotta. Árpád 903-ban foglalta el Borsova várát, azt földig lerontatta, Szalán katonáit pedig lánczra verve, Ung várába vitette.
E vár csakhamar ismét felépülvén, hatalmas védbástyájául szolgált a szabolcsi síkságnak az északról jövő támadások ellenében, - védelmi szerepéből kifolyólag csakhamar kiterjeszkedett a mai Szabolcs vármegye területére.
A betelepülő magyarok a meghódolt szlávokat nem írtották ki, hanem szolgaságba vetették, őket főleg földmunkára és halászatra alkalmazván.
A Tisza partján csakhamar virágzó halásztanyák keletkeztek.
Thass pedig a meghódolt nép kérelmére, a Nyír és a Tisza közt elterülő területen, vásárhelyet alapított, mely vásárhely róla Tassvásárhelynek (ma Tass) neveztetett.
A beköltözködő magyarok a meghódolt területet azonnal birtokukba vették. Erre engednek következtetni azok a törzsökös magyar helynevek, mint Apagy, Berkesz, Eszeny, Gyulaj, Gyüre, Hadház, Hort, Kaba, Karász, Magy, Nádudvar, Sényő, Téglás, Lorántháza, Gyulaháza, Ramocsaháza, Jákó, Eőr, Tass, Szabolcs, Veresmart, Levelek stb., melyek sehol sincsenek meg másutt e hazában. De miként Thass vezér, aki Anonymus szerint a szomszéd szatmármegyei Sárvárt alapította, később Nyitrában telepedett le, úgy Szabolcs sem maradt meg a róla elnevezett vár birtokában, mert maradékait a Vértes-hegység alján, a mai Fehér vármegye területén találjuk.
401Felmerül tehát az a kérdés, hogy a honfoglalók közül mely törzsek telepedtek le a mai Szabolcs vármegye területére? Közvetetlen adatok hiányában ismét a krónikák előadására vagyunk utalva.
Kund.
Kézai Simon szerint, Kund, a IV. törzsfő, a mai Szatmár vármegyének a Nyír körüli részeit foglalta el és valószínűleg a mai Szabolcs vármegyére is kiterjeszkedett.
Az Acsád kún vezér törzsétől származott Itej és György a honfoglalás utáni időben Koós vagy Kelenföld nevű területet foglalták el.
Bessenyők.
Anonymus szerint Taksony fejedelemsége alatt Thonuz-Aba vezérlete alatt bessenyők költözködtek be a hazába, kik a kemeji részeken egész a Tiszáig nyertek lakóföldet, később a XI., XII., XIII. században mind nagyobb rajokban telepedett le a nép vármegye területén.
A tulajdonképeni Szabolcs vármegye területe nem képezte felosztás tárgyát, s így azt a letelepülő magyar törzsek közül egyik sem vette tényleges birtokába, hanem megmaradt nemzeti közvagyonnak, mint azt a későbbi adatok igazolni fogják. A bessenyők emlékét számos helynév őrzi. Bessenyőd, Laskod, Iklód, Székely, Őrmező, és Lövő bessenyő-telepek voltak.
A bessenyők letelepedésének első sorban a védelem szempontjából volt fontossága.
Rendeltetésöket legjobban igazolják a helynevek: mint Eőr, Szakoly, Eőr-Ladány, Lövő-Petri stb.; ezekből kitűnik, hogy a bessenyők határőrök voltak az észak-keletről jövő támadások ellenében. (Kandra Kabos: Szabolcs vármegye alakulása. Akad. értek. XII. k.) A krónikák szerint a háborúkban az előhadat alkották s a későbbi várrendszernek ők tették a magvát. De a földterület, a hol letelepedtek, nem ment át a tulajdonukba, hanem a fejedelem rendelkezése alatt állott. A várrendszer feje volt az ispán; ő ügyelt fel a várra és a hozzátartozó birtokokra; kötelessége volt a várhoz tartozó népek összes ügyeit intézni s felettök bíráskodni. Ő vezette harczba az őrséget és a várjobbágyokat. Az ispán helyettese volt az udvarbiró, mely tisztségből később a vármegyei alispán fejlődött.
A Váradi Regestrum az 1201-1235. közötti évekből a következő szabolcsi vártisztviselők emlékét őrizte meg: Cumazan, Servus Dei, Mihály udvarbírák, Rozti Máté, Bozó pristaldusok.
A várrendszer alapeszméje a földesúri viszony volt, a királyi várak s a szolgálmányosok közt. - Kérdés, kik voltak ezek a szolgálmányosok.
Anonymustól értesülünk, hogy Szabolcs vezér a meghódolt népekből sokakat a vár szolgálatára kötelezett; ezek hihetőleg szlávok voltak, s alantas szolgálatokat teljesítettek.
A várnép előkelő szolgálmányosait a fegyverviselők képezték. Ezek a letelepedett bessenyőkből kerűltek ki, és Ekőcsön (a mai Erkecse) s Balsán laktak. A várjobbágyokból teltek ki az állandó királyi hadak.
A mai Szabolcs vármegye területére két királyi vár megyéje terjedt ki: a tiszamenti Szabolcs és a Tisza mindkét partján elterülő Borsova.
E várak megyéi összefüggőbb egészet alkották itt, mint az ország azon részein, a hol a várbirtokok a törzsbirtokokkal meg-meg voltak szaggatva. Mindazonáltal egységes Szabolcs vármegyéről a tatárjárást megelőző időben nem lehet szó, a tulajdonképeni vármegye csak a tatárjárást követő időben fejlődik ki a várak megyéiből, vagyis a várispánságokból.
Lássuk csak, mely várak megyéi (várispánságok) terültek el a mai Szabolcs területén, miként alakultak, fejlődtek s szüntek meg. A peres eljárás a perbeidézéssel vette kezdetét. Az idézés makacs elmaradás esetén leginkább kikiáltás útján történt. Így Várdai Jánosnak Lázári János fiai ellen folytatott perében a káptalan küldöttjei és a királyi ember a peres feleket a bátori vásáron, Beregszászon és Kállón hírnök által megjelenésre szólította fel. Hasonlókép idéztettek meg a Pazonyiak 1416- és 1417-ben Karász, Kis-Várda és Demecser piaczain, továbbá Kállai István, Apagyi Gergely és rokonaik 1436-ban, a Kisvárdaiak által ellenök indított perben. A meg nem jelent alperest 1332-ben a vármegye alispánja makacsságban elmarasztalta, míg Eszlári Jonhos Mihályt hasonló okból az egri vikárius 1436-ban egyházi tilalommal sújtja. Már a magyarok bevándorlása alkalmával virágzó halásztanyákra találunk a vármegye területén. Okleveleink Demecser határában 1330-ban 30 halászó helyet neveznek meg; Demecseri ükapám mondogatta„...Sokat fárad a vadász, Ritkán száraz a halász, Mindig rongyos az aranyász..." Rakamaz mellett Igar nevü (1399), Várdai Domonkos birtokán Kalangya (1403) nevü halastóról tétetik említés. A bő halfogást leginkább jellemzi ama panasz, mely szerint Ibrányi Gergely fia Miklós, a Kállóhoz tartozó Fertő-tóból előbb 1160, majd 70 darab halat fogott ki. (1378.) I. Károly király 1325. okt. 10-én Egyed fiát Istvánt, Kállón tartandó hetivásárjogban megerősítette. Nyír-Bátor 1329-ben nyert szabadalomlevelet szintén Károly királytól, hetivásárai csütörtökön tartattak; Kisvárdának Mária királynő 1393-ban adott hetivásárjogot, országos vására Szent-Márton napján 1445-ben említtetik. Kálló 1438-ban nyert országos vásártartásra jogot. Devecsernek (Demecser) 1466-ban szintén volt vásárjoga. Báthori István 1421-ben Nyíregyházán serházat építtetett. Tolcsva. Felsőmagyarországból szakadt le Szabolcsba. 1312-ben Károly király Keleznő helységet adta Úz fia Úza mesternek és Jakabnak. A Karászi család után Demecsert örökölték, melyet Tolcsvai László 1335-ben, 32 márkáért eladott Magyar Pálnak. Karásziak. E család tagjai sorából Sándor még 1210-ben főispán volt. Fia Sándor 1278-ban szörényi bán, ennek fia Sándor szintén a vármegye főispáni székében ült (1306-1310). Bírták Tasst, Demecsert és Karászt.A mai Szabolcs vármegye déli részén és Demecser környékén az ólnodi Czudarok s birtokutódaik, a Rozgonyiak uradalmai terültek el. A Czudarok 1361-ben jutnak Demecser, Mása, Berkesz és Tass birtokába, 1380-ban Dombrádot nyerik kir. adományúl, 1453-ban Birihez és Nagy-Semjénhez formálnak jogot, 1454-ben Nagy-Halász birtokosai. A Rozgonyiak 1440-ben, 4000 frtért zálogba veszik Demecser, Kék, Pályi, Őr, Béltek, Balkány, Gúth, Görény, Körtvélyes birtokokat. 1470-ben, még Czudar Jakab életében bírják a kir. jogot összes birtokaira, melyekbe 1471-ben iktattatnak be; ezzel körülbelül 28 falu és puszta uraivá lesznek. Kemény János idejében Rottal hadai Demecserben közel 300 foritot érő kárt okoztak, 1677-92 Vármegyei közgyűlés volt Demecserben A vármegye lakosságának fontos bevételi forrása volt a salétromfőzés. A kállai salétromfőzőház már a XVII. században szerepelt. Apagyon, Bogdányban, Pátrohán, Tasson többen, Ibrányban és Demecserben az egész lakosság salétromfőzéssel foglalkozott. Az ipar a XVIII. század elején még igen kezdetleges volt. Az egyes iparágak közül 1720-ban 1 szappanos, 1 gombkötő és 51 malom találtatott az egész vármegyében. A többi iparosok nem űzték az ipart önálló foglalkozás gyanánt.
A bereg mocsarai a pokolba vezetnek, e mocsaras területen a római caesarok fénykorában (Kr. u. I. és II. században) jazygok tanyáztak, a rómaiak, nem tudták hasznosítani így nem is gyarmatosították, de a germán törzsek és a szlávok a jazygokkal hol barátságos lábon, hol pedig ellenséges visznyban állottak időszámításunk első századaiban a Tisza felső folyása mentén letelepedett germán törzsek, melyek közül nagyobb történeti jelentőségre vergődtek a lovas búrok, a hatalmas termetü bastarnák és később a gótokkal közeli rokon gepidák. A hun uralom megdőltével, Ungvár vidékétől a Tiszáig terjedő területen, szlávok telepedtek le. A népvándorlás további hullámai ezen mocsaras területek védelme alatt álló őslakosságot nem tudták elseperni, s védelmükre hathatós eszközül szolgáltak a földsánczok vagy földvárak, amiből egy nyomai Demecsertől északra még fellehető. A Tisza partján és a Nyírség mocsarai közt elterülő földvárak, mint Demecser, Pazony és Pócs-Petri községek határában, szláv kéztől származnak, hasonlókép a szabolcsi földvár is, mely azonban későbbi keletű.
Ott, hol a szlávok már ilyeneket találtak, siettek azokat a maguk részére felhasználni. Ezek a földvárak nemcsak a népvándorlás viharai, hanem az árvizek ellen is biztos védelmet nyújtottak.
A IX. században e területen a poligám Mén-Marót uralkodott, kit Anonymus bolgárnak tart s aki, szerinte, "kazár népek felett uralkodik." Az Anonymustól említett kazár-törzsek a Nyír vidékén laktak, de a krónikákon kívül közvetetlen adataink nincsenek róluk. Anonymus, aki honfoglaláskori adatait nagyrészt a későbbi kor hagyományaira alapítja, ezzel vissza akarta tükröztetni amaz összeköttetést, mely a magyaroknak s a kazároknak távol keleten kötött szövetségéből származott.
A honfoglaláskor a beköltözködő magyarok először Szalán birtokát foglalták el a Sajóig, majd a Zagyváig. A Bodrog-köz elfoglalása után Árpád Mén-Maróthoz küldött követeket, hogy engedje át neki a Szamos vízétől a nyíri részekig terjedő földrészt. Mén-Marót ellentállott, mire Árpád Szabolcs, Thass és Töhötöm vezéreket bízta meg e terület elfoglalásával. Szabolcs, Thaas és Töhötöm vezérek.
Szabolcs 892. tájban a tiszaládi (ma Ladány) révnél úsztatott át Mén-Marót földjére. A Tiszán való átkelés után Szabolcs és Thass észak felé vonúltak, s a ritka népességű vidéket hatalmukba kerítették.
400A Tisza és a Bodrog egyesülésénél, szemben a mostani Tokaj szőlőkoszorúzta dombvidékével, Szabolcs megpihent, s a meghódolt szlávokkal a további előnyomúlás hátvédéül szolgáló földvárat építtetett, azt Ekölcs oltalmára bízta, maga pedig a Tisza tekervényes partján tovább vonúlt a Szamos völgye felé. Az újonnan épült földvár, a hódító vezér nevéről Szabolcs várának neveztetett, s idők folyamán mind nagyobb fontosságra jutott. Míg Thass a Szamos-folyó völgyén vonúlt lefelé, addig Töhötöm nekivágott a Nyír erdejének s seregével egész a Hómosó érig jutott, mely a mai Szilágy vármegyében, a Berettyónak egy Tasnád felől jövő ága. A hódítók elől menekülő nép Mén-Maróthoz futott, aki ekkor már nem gondolt az ellentállásra; a szlávok pedig csakhamar beletalálták magokat új helyzetökbe, mert ők tulajdonképen csak urat cseréltek.Szalán a Kárpátok északkeleti rengetegeire támaszkodva, uralmát egy évtizedig fentartotta. Árpád 903-ban foglalta el Borsova várát, azt földig lerontatta, Szalán katonáit pedig lánczra verve, Ung várába vitette.
E vár csakhamar ismét felépülvén, hatalmas védbástyájául szolgált a szabolcsi síkságnak az északról jövő támadások ellenében, - védelmi szerepéből kifolyólag csakhamar kiterjeszkedett a mai Szabolcs vármegye területére.
A betelepülő magyarok a meghódolt szlávokat nem írtották ki, hanem szolgaságba vetették, őket főleg földmunkára és halászatra alkalmazván.
A Tisza partján csakhamar virágzó halásztanyák keletkeztek.
Thass pedig a meghódolt nép kérelmére, a Nyír és a Tisza közt elterülő területen, vásárhelyet alapított, mely vásárhely róla Tassvásárhelynek (ma Tass) neveztetett.
A beköltözködő magyarok a meghódolt területet azonnal birtokukba vették. Erre engednek következtetni azok a törzsökös magyar helynevek, mint Apagy, Berkesz, Eszeny, Gyulaj, Gyüre, Hadház, Hort, Kaba, Karász, Magy, Nádudvar, Sényő, Téglás, Lorántháza, Gyulaháza, Ramocsaháza, Jákó, Eőr, Tass, Szabolcs, Veresmart, Levelek stb., melyek sehol sincsenek meg másutt e hazában. De miként Thass vezér, aki Anonymus szerint a szomszéd szatmármegyei Sárvárt alapította, később Nyitrában telepedett le, úgy Szabolcs sem maradt meg a róla elnevezett vár birtokában, mert maradékait a Vértes-hegység alján, a mai Fehér vármegye területén találjuk.
401Felmerül tehát az a kérdés, hogy a honfoglalók közül mely törzsek telepedtek le a mai Szabolcs vármegye területére? Közvetetlen adatok hiányában ismét a krónikák előadására vagyunk utalva.
Kund.
Kézai Simon szerint, Kund, a IV. törzsfő, a mai Szatmár vármegyének a Nyír körüli részeit foglalta el és valószínűleg a mai Szabolcs vármegyére is kiterjeszkedett.
Az Acsád kún vezér törzsétől származott Itej és György a honfoglalás utáni időben Koós vagy Kelenföld nevű területet foglalták el.
Bessenyők.
Anonymus szerint Taksony fejedelemsége alatt Thonuz-Aba vezérlete alatt bessenyők költözködtek be a hazába, kik a kemeji részeken egész a Tiszáig nyertek lakóföldet, később a XI., XII., XIII. században mind nagyobb rajokban telepedett le a nép vármegye területén.
A tulajdonképeni Szabolcs vármegye területe nem képezte felosztás tárgyát, s így azt a letelepülő magyar törzsek közül egyik sem vette tényleges birtokába, hanem megmaradt nemzeti közvagyonnak, mint azt a későbbi adatok igazolni fogják. A bessenyők emlékét számos helynév őrzi. Bessenyőd, Laskod, Iklód, Székely, Őrmező, és Lövő bessenyő-telepek voltak.
A bessenyők letelepedésének első sorban a védelem szempontjából volt fontossága.
Rendeltetésöket legjobban igazolják a helynevek: mint Eőr, Szakoly, Eőr-Ladány, Lövő-Petri stb.; ezekből kitűnik, hogy a bessenyők határőrök voltak az észak-keletről jövő támadások ellenében. (Kandra Kabos: Szabolcs vármegye alakulása. Akad. értek. XII. k.) A krónikák szerint a háborúkban az előhadat alkották s a későbbi várrendszernek ők tették a magvát. De a földterület, a hol letelepedtek, nem ment át a tulajdonukba, hanem a fejedelem rendelkezése alatt állott. A várrendszer feje volt az ispán; ő ügyelt fel a várra és a hozzátartozó birtokokra; kötelessége volt a várhoz tartozó népek összes ügyeit intézni s felettök bíráskodni. Ő vezette harczba az őrséget és a várjobbágyokat. Az ispán helyettese volt az udvarbiró, mely tisztségből később a vármegyei alispán fejlődött.
A Váradi Regestrum az 1201-1235. közötti évekből a következő szabolcsi vártisztviselők emlékét őrizte meg: Cumazan, Servus Dei, Mihály udvarbírák, Rozti Máté, Bozó pristaldusok.
A várrendszer alapeszméje a földesúri viszony volt, a királyi várak s a szolgálmányosok közt. - Kérdés, kik voltak ezek a szolgálmányosok.
Anonymustól értesülünk, hogy Szabolcs vezér a meghódolt népekből sokakat a vár szolgálatára kötelezett; ezek hihetőleg szlávok voltak, s alantas szolgálatokat teljesítettek.
A várnép előkelő szolgálmányosait a fegyverviselők képezték. Ezek a letelepedett bessenyőkből kerűltek ki, és Ekőcsön (a mai Erkecse) s Balsán laktak. A várjobbágyokból teltek ki az állandó királyi hadak.
A mai Szabolcs vármegye területére két királyi vár megyéje terjedt ki: a tiszamenti Szabolcs és a Tisza mindkét partján elterülő Borsova.
E várak megyéi összefüggőbb egészet alkották itt, mint az ország azon részein, a hol a várbirtokok a törzsbirtokokkal meg-meg voltak szaggatva. Mindazonáltal egységes Szabolcs vármegyéről a tatárjárást megelőző időben nem lehet szó, a tulajdonképeni vármegye csak a tatárjárást követő időben fejlődik ki a várak megyéiből, vagyis a várispánságokból.
Lássuk csak, mely várak megyéi (várispánságok) terültek el a mai Szabolcs területén, miként alakultak, fejlődtek s szüntek meg. A peres eljárás a perbeidézéssel vette kezdetét. Az idézés makacs elmaradás esetén leginkább kikiáltás útján történt. Így Várdai Jánosnak Lázári János fiai ellen folytatott perében a káptalan küldöttjei és a királyi ember a peres feleket a bátori vásáron, Beregszászon és Kállón hírnök által megjelenésre szólította fel. Hasonlókép idéztettek meg a Pazonyiak 1416- és 1417-ben Karász, Kis-Várda és Demecser piaczain, továbbá Kállai István, Apagyi Gergely és rokonaik 1436-ban, a Kisvárdaiak által ellenök indított perben. A meg nem jelent alperest 1332-ben a vármegye alispánja makacsságban elmarasztalta, míg Eszlári Jonhos Mihályt hasonló okból az egri vikárius 1436-ban egyházi tilalommal sújtja. Már a magyarok bevándorlása alkalmával virágzó halásztanyákra találunk a vármegye területén. Okleveleink Demecser határában 1330-ban 30 halászó helyet neveznek meg; Demecseri ükapám mondogatta„...Sokat fárad a vadász, Ritkán száraz a halász, Mindig rongyos az aranyász..." Rakamaz mellett Igar nevü (1399), Várdai Domonkos birtokán Kalangya (1403) nevü halastóról tétetik említés. A bő halfogást leginkább jellemzi ama panasz, mely szerint Ibrányi Gergely fia Miklós, a Kállóhoz tartozó Fertő-tóból előbb 1160, majd 70 darab halat fogott ki. (1378.) I. Károly király 1325. okt. 10-én Egyed fiát Istvánt, Kállón tartandó hetivásárjogban megerősítette. Nyír-Bátor 1329-ben nyert szabadalomlevelet szintén Károly királytól, hetivásárai csütörtökön tartattak; Kisvárdának Mária királynő 1393-ban adott hetivásárjogot, országos vására Szent-Márton napján 1445-ben említtetik. Kálló 1438-ban nyert országos vásártartásra jogot. Devecsernek (Demecser) 1466-ban szintén volt vásárjoga. Báthori István 1421-ben Nyíregyházán serházat építtetett. Tolcsva. Felsőmagyarországból szakadt le Szabolcsba. 1312-ben Károly király Keleznő helységet adta Úz fia Úza mesternek és Jakabnak. A Karászi család után Demecsert örökölték, melyet Tolcsvai László 1335-ben, 32 márkáért eladott Magyar Pálnak. Karásziak. E család tagjai sorából Sándor még 1210-ben főispán volt. Fia Sándor 1278-ban szörényi bán, ennek fia Sándor szintén a vármegye főispáni székében ült (1306-1310). Bírták Tasst, Demecsert és Karászt.A mai Szabolcs vármegye déli részén és Demecser környékén az ólnodi Czudarok s birtokutódaik, a Rozgonyiak uradalmai terültek el. A Czudarok 1361-ben jutnak Demecser, Mása, Berkesz és Tass birtokába, 1380-ban Dombrádot nyerik kir. adományúl, 1453-ban Birihez és Nagy-Semjénhez formálnak jogot, 1454-ben Nagy-Halász birtokosai. A Rozgonyiak 1440-ben, 4000 frtért zálogba veszik Demecser, Kék, Pályi, Őr, Béltek, Balkány, Gúth, Görény, Körtvélyes birtokokat. 1470-ben, még Czudar Jakab életében bírják a kir. jogot összes birtokaira, melyekbe 1471-ben iktattatnak be; ezzel körülbelül 28 falu és puszta uraivá lesznek. Kemény János idejében Rottal hadai Demecserben közel 300 foritot érő kárt okoztak, 1677-92 Vármegyei közgyűlés volt Demecserben A vármegye lakosságának fontos bevételi forrása volt a salétromfőzés. A kállai salétromfőzőház már a XVII. században szerepelt. Apagyon, Bogdányban, Pátrohán, Tasson többen, Ibrányban és Demecserben az egész lakosság salétromfőzéssel foglalkozott. Az ipar a XVIII. század elején még igen kezdetleges volt. Az egyes iparágak közül 1720-ban 1 szappanos, 1 gombkötő és 51 malom találtatott az egész vármegyében. A többi iparosok nem űzték az ipart önálló foglalkozás gyanánt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése