Édesanyám haza vár!

 

A tornácon vár már engem!

Szótlanul némán csendben.

Haza kéne végre mennem, 

Otthon, finomakat ennem,

Megint gyermeknek lennem. 

Fejemet kötőjébe tennem,

Míg pihenne a karosszékbe,

Békesség lenne a lelkébe.

Árok parton neki virágot szedni,

Szelíd csókjaimmal megölelni.

Örülni a forró levesnek,

Az illatos kenyérnek,

A hideg víznek,

Az otthon melegének,

Édesanyám, csillogó szemének.

-----------------------

Édesanyám, emlékére

A halál az élted tőlem elrabolta, 

Nincs már ki védőn átkarolna. 

Fáradt tested is a porba vész,

Nem érti ezt már a józan ész.

Mennyi mosolyt kaptam tőled,

De mégis könnyet adok főleg.

A szerető csókért most cserébe,

Csak virágot hozok cserépbe.

Még hallom óvó féltő szavad,

Fájó szívem majd meg szakad.

------------

A Sóstó partján

Lágy szellő simogatja a vizet szerelmesen,

Csak én ülök a parton némán, egyedül.

Mögöttem cinkosul összebújnak a fák.

Egymáshoz simulva kéjesen zúgnak.

Mint a forró arany úgy csillog a tó vize,

A felszínén fehér hattyúk himbálóznak. 

A hold szemérmesen fürdik a habokban,

Mint a csillogó tükörben az aranyhaj

Fénylő gyémántként lebegnek a csillagok

Körös-körül hallgat a zajos vad világ,

Szívemben kinyílik egy szép virág.

-------------------------

A boldogság kereső

Úttalan utakon, Messze sodort a szél,

A boldogságot kerestem ez volt a cél.

A világban messze zengett az én dalom,

A szélben nem hallatszott a fájdalom.

Vad villámok cikáztak a sötét éjben,

Földöntúli hangok jajgattak a mélyben.

Rettegő szívem megremegett félve belül,

A sötétben van igazán az ember egyedül.

Amikor majd megtalálom az igazit végre,

Megnyugszik a szívem és eljön majd a béke.

----------------------------------------------

Adni hittel

Itt állok a Tarpai hegy lábánál,

Az öreg kút száz éve adja vizét,

Unalmasan telik el minden napja.

Nem csügged, nem panaszkodik.

Milyen szép, magasztos feladat

Csak adni, adni mindenkinek.

Végtelen kúttá kellene válnunk!

Hogy adhassunk egész életünkben.

Mindig csak adni nem fárasztó?

Hogy győzöd ezt vízzel, erővel!

Öreg kút, hogy bírod még mindig?

Vajon mi ad neked erőt, és reményt?

Csak mosolyog a víztükör, és ragyog,

"De hiszen a forrás nem én vagyok!

Hiszen árad belém, csak továbbadom

Vidáman, jókedvvel és szabadon."

Emberként hadd éljek ily nemes életet,

Osszak áldást és még több szeretetet!

A talentumot ingyen kaptam Istentől,

Hogy kérhetnék érte pénzt bárkitől.

Mindenki azt adja, amit a szívében lel,

Én, csak ennyit tudtam adni nektek el.

Ha már túl jó leszek hogy köztetek legyek,

Isten majd megölel, és én végleg elmegyek... 

-----------------

Búcsúbeszéd!

Annyi mindent lehetne tenni még, de itt az idő, eljött a vég,

Isten homlokon csókol, majd megáld és forrón magához ölel.

Mennyi időt vesztegettem el, mennyi csókot mulasztottam el,

Mennyi könnyet pazaroltam el, mennyi álmot szalasztottam el.

Így utólag, talán mégis megérte, mert megéltem és megértem,

Olyan nagy darabot hagyok a szívemből, amit kikerülni nehéz,

Könyvekben, könnyekben, így néha belebotlik majd a józan ész.

Elfáradt a test, elröpült belőle az élet, de a lélek még ott maradt,

Örök időkre abban az apró, jelentéktelen pár sorban a papíron,

Hiába küzd a világ, hogy kitörölje, csak mélyebbre radírozza. 

Így emlékem már örökké él, és nem árthat neki a fagyos tél,

Elindulok a hóba, a rideg télbe, most már végleg halálra ítélve.

A jót az élet kissé szűken mérte, mégis hálás vagyok neki érte,

Hiába lettem polihisztor, mégis szürke eminenciás maradtam.

Mert a fény bántó nekem, így az árnyékból hallattam szavam,

Nem háborog már régen a lelkem, a világot némán szemlélem.

Eljött értem az ördögszekér, egy nemes lélek nem mehet gyalog!

Kezeimen barna folt, arcomon ezernyi redő, végállomás a temető,

Lelkem hárfáján nincs már húr, Harangok zúgásával hív az Úr!

----------------------------------

A provokátor hangja

Vadul vagdalkozva dobálja a sarat,

Indulatos hévvel formálva a szavat,

Míg magasba lendül fenyegető karja,

Néhány zendülő őt vezérnek akarja.

Félő tekintetem az arcok közt halad,

Pillantásaikban vad gyűlölet és harag.

A provokátor szava, erős kardot farag,

A csapat élére áll, de vajon ott is marad?

Rút átkokat szórva izzón nyelve pereg,

Az első csepp esőre szétszéled a sereg.

Végül legnagyobb sikerét velem érte el,

Az elhangzott indulat szót sem érdemel.

----------------

Rém-rímek

Nehezen formálom már a dalom, 

Akadályoz egy idegen hatalom.

A rímeket én már hiába faragom,

Nem jutok én sehova angyalom. 

Hogy segíthetnék így magamon,

Elakadnak a rém rímek a falakon.

Feladom és veszem a kalapom,

Az ihletet másnak meghagyom.

---------------

Elmélkedem

Isten szarvat ad a bikának

Szerető szívet a fiának

Villámgyors lábat az őznek

Szépséget és észt a nőnek

A cápának éles fogat

A póknak lábat sokat

Erős szárnyat a madárnak

Újabb esélyt a halálnak.

--------------------

Karácsony!

Csillogó hó szál a tájra,

Vén kunyhóra palotára.

Fenyőágon sok jégvirág,

Ünnepel az egész világ.

A karácsonyfa csupa fény,

Az ember szívében remény.

A jóság, szeretet, áhítat,

Könnyes szemet átitat.

Ha ez egyszer valóra válna,

Béke szállna a világra.

------------------

Kedvesemnek!

Ne állj itt sírva Kedvesem,

Nem találsz meg engemet.

Ott vagyok az ébredésben,

A könnyes két szemedben.

A dobogó árva szívedben,

A zuhany simogatásában.

A hajadat fésülő szélben,

Suttogásban a sötét éjben.

Csillagokban fenn az égen,

Gyémántként a falevélen.

A nyíló illatos virágban,

A sárgarigó énekében.

Az érett füft szőlőben,

A hűsítő pohár vízben.

A frissen sült kalácsban,

A körülötted lévő világban.

--------------------------------

Szójáték

Pókok kergetőznek a homokon

Csak a bús szél fúj a romokon

Áll néhány öreg fa a dombokon

Madarak énekelnek a lombokon

A versem hangzása monoton

Kitartóan írok és konokon

Szavak játszanak a sorokon

A bánatomat versbe zokogom

-----------------------

Mit érek én?

Mit ér a férfi nő nélkül

A szívem a szíved nélkül

A gyönyör szerelem nélkül

A könny a csókod nélkül

Mint a kályha tűz nélkül

A szép virág illat nélkül

A fény az árnyék nélkül

A kút hűsítő víz nélkül

A vad folyó a híd nélkül

Az út a zarándok nélkül

Az üres agy értelem nélkül

Az ember élet hit nélkül

-----------------------------------

Adj Uram

(Orationis)

Kenyeret az éhezőnek, és bocsánatot a vétkezőnek,

Békességet a háborgónak, üdvösséget a távozónak,

Reménységet a betegnek, megnyugvást a lelkemnek,

Meleg otthont a hontalannak, mások célját a gondtalannak,

Dicsőséget az érdemesnek, újabb esélyt a végzetesnek,

Jó menyecskét a legényeknek, boldogulást a szegényeknek.

------------------------------

A Hős hazafi

A háború vad, zajos a füleknek,

Itt mindennap hősök születnek.

Sorsdöntő nap a mai, mert ma győzünk,

Gyilkos ellenséget örökre kiűzünk.

Jön az éles golyó lánggal, fénnyel,

Mégis tele a szívünk reménnyel.

Égnek testünkben tüzes billogok,

Szállnak vállunkra fényes csillagok.

Én, drága Hazám, én, drága népem,

Nem jártam otthon már oly régen.

Hű fiad őrzi magyar szavát és hitét,

Mert otthon hagyta a szerető szívét.

Az őrségben virrasztunk, soha nem alszunk,

Mert a Hazánk büszke őrei mi vagyunk!

Halállal dacolunk, énekelve meghalunk,

De magyar földet idegennek nem hagyunk!

-------------

A háború áldozatai

Háborúba mennek az emberek,

Hogy belőlük holtak legyenek.

Hullanak a katonák, mint a legyek,

Nézek magam elé, és csak megyek.

Előttem szerteszét hullahegyek,

Mindent beköpnek a rút legyek.

Mögöttem bűz, füst és vér szaga,

Haldokló emberek utolsó szava.

A félelemtől a két lábam remeg,

De megállni már nem merek.

Egy golyó eltalál, csak verselek,

Tovább megyek, majd elesek.

Számból a forró vérem pereg,

Fáradt szemem az égre mered.

Tiszta lelkem a mennybe száll,

Valaki majd síromnál megáll.

-----------------

A tékozló fiú

Az éhség hajt mindig előre,

Ettől kapsz csak újabb erőre.

Rablóként teszed a dolgod,

Gyilkosként ez lett a sorsod.

A nyomor súlyos véres átok, 

Ördög és pokol tüze vár rátok.

Te is bűnöző lettél fiam, látod!

a sötétség és a vér lett a barátod.

--------------------