Földrajzi etnikai értelemben a nyelvi–kulturális identitáson alapuló közösségtudatot a mai Ukrajna területén élő civilizációk teljeskörű bemutatása. Sem a Fekete-tenger melléki görög kolóniák, sem a szlávok megjelenése előtti népvándorláskor sztyeppei civilizációinak hagyatéka unszignifikáns, így nem tekintjük az ukrán történelem meghatározó elemének; mivel a területi egybeesésen túl nincs nációhoz köthető összefüggés. Nem akarok rabulista lenni, se oktrojálni a következtetésemet, de a nyelvük szláv és 85%-ban megegyezik az orosz nyelvvel, némi kiejtési különbséggel, ami inkább nyelvjárás mint külön náció.
A szlávok kelet–európai megjelenéséhez, illetve a szlávnépesség differenciálódásával a keleti szláv tömb elkülönüléséhez kötjük. A keleti szláv csoporton belüli differenciálódás viszonylag kései volta (13–14. század) miatt kell leszögeznünk, hogy a Kijevi Rusz létrejöttének és régiók bomlásának időszakát, mint a keleti szlávok történetének közös gyökerét és alapját szemléljük. Mind a keleti szlávok, mind azon belül az orosz, ukrán, belorusz etnogenezisben fontos szerep jutott azoknak a népcsoportoknak, amelyekkel találkoztak, szimbiózisban éltek, vagy asszimilálták őket.
A nagy területen szétszórva és jelentősen különböző éghajlati körülmények között élő, más-más közösségekkel kapcsolatba kerülő keleti szlávok valószínűleg sohasem alkottak teljes nyelvi és kulturális egységet.
A Bizáncból felvett ortodox kereszténység és a nyomában keletkezett írásművek nyelvezete sugallja. Azaz: a középkor valóságát olyan szemponton keresztül mutatja be, amelyet a kor felfogása meghatározónak tekintett, illetve a hatalmat gyakorló elit szemszögéből fontos volt. Az etnikailag heterogén, sztyeppei elemekkel keveredett varég–szláv fejedelmi dinasztia valóban egységesen saját uralma alattinak tekintette a Kijevi Rusz egészét. Ezt fejezte ki a „russzkij” megjelölés, amely nem etnikai, hanem alattvalói–függőségi hovatartozást jelölt. A kereszténység felvételét a dinasztia uralma alatti terület egészére kiterjedő – a nagyfejedelem által támogatott – misszió eredményezte.
A korai írásművek keletkezési helye is valamely fejedelmi központhoz (és ezzel
megegyező püspöki székhelyhez) köthető. Ezen szint „alatti” valóság mindig is sokszínű
volt, ezt mutatja a törzsi hagyományokra visszanyúló szokásrendszer (ld. az őskrónika 12.
század elején rögzített adatait), vagy a szájhagyományban hosszú ideig fennmaradt
mondavilág (bilinák). A Rusz látszólagos egysége dinasztikus alapokon nyugodott. A dinasztián belül továbbra is fennmaradt a hatalom gyakorlásának és átörökítésének íratlan szabályok szerinti formája (senioratus), amely a politikai struktúrát labilissá tette. A széttagolódásnak nevezett jelenség, ami lényegében a régiókra bomlást fejezi ki, feltételei kezdettől fogva jelen voltak és szétfeszítették a dinasztikus egységre épülő politikai kereteket. A „feudális” jelzővel való összekapcsolása teljesen indokolatlan, a régiókra bomlás pedig megelőzi a tatárok megjelenését, egyáltalán nem a tatár hódítás következményének tekinthető. A széttagolódás folyamatában létrejövő új politikai egységek (fejedelemségek) a Rusz megjelöléssel jelölték egykori összetartozásuk nyomát, és egy jelzővel (VlagyimirSzuzdali, Halicsi stb.) bővülve fejezték ki újdonságukat. A Rusz megjelöléshez azonban nemcsak a területi hovatartozást kifejező jelzők kapcsolódtak, hanem színmegjelölések (Belaja = Fehér, Cservonnaja = Vörös) és nagyságra (Velikaja = Nagy, Malaja = Kis) utaló elnevezések is. A politikai keretek változása hozta magával egyik vagy másik elnevezés hosszútávú megmaradását. A korán litván uralom alá került Rusz esetében a színjelző (Belaja) megkülönböztetés maradt meg, a lengyel uralom alattinál a „kisorosz” megkülönböztetés élt tovább; a tatár fennhatóság alatti területen pedig sokáig megmaradt a központból eredő elnevezés: a vlagyimir-szuzdali, majd a moszkvai. A latin írásbeliségben a 14. századtól volt jelen a Russia Alba, a Russia Minor elnevezés, a 15. századtól megjelent a Moscovia is. Az ukránoknál a „kisorosz” elnevezés a 19. századig élt, akkor kezdte felváltani az „ukrán”. Az „Ukrajna” mint területi megjelölés már a 13. századtól kezdve kimutatható a szónak eredeti, „határvidék” jelentésében. A senkiföldje státusz időről időre más-más területekre volt értendő, és egyáltalán nem kötődött stabilan egy meghatározott földrajzi térséghez. „Ukrajná”-nak nevezték a halicsi fejedelemség és a litvánok közötti „határsávot” éppúgy, mint a Russia Minor és a tatárok közötti ütközőzónát. Ez utóbbi különösen sokat változott. Legautentikusabbnak a források szóhasználatát tekintjük, és alkalmazzuk minden egyes korszak esetében. A mai ukránok elődeit a szláv nomád – azon belül is a keleti szláv – népcsoporton belül kell keresnünk. Így a legrégebbi időkben rájuk is illik mindaz, amit a szlávok egészéről és a keleti szláv tömbről összességében tudhatunk. Mai ismereteink szerint a szlávok legrégebbi lakóhelye az Elba – Dnyeper illetve a Kárpátok – Balti-tenger közti területre lokalizálható, ahonnét szétvándorlásuk a Kr. u. 6–8. században következett be. Így a mai Ukrajnának egy nyugati sávja az eredeti lakóhellyel egybeesik. Theophylaktosz Szimokattész, bizánci történetíró adott hírt arról, hogy a szlávok az avarok szövetségesei. Ezt megerősíti egy jóval későbbi adat a Kijevi Barlangkolostorban a 12. század elején készült évkönyvből (Poveszty vremennih let = PVL), amely a szlávok egyik törzséről (dulebek) állítja, hogy az avarokat szolgálták. Arra figyelmeztet ez a néhány ismert adat, hogy a szlávok szétvándorlását a népvándorlás hullámaival összefüggésben kell látnunk. A lovasnomádok, akik északon az erdős sztyeppe zónájára is kiterjesztették hatalmukat, uralmuk alá hajtották a közelükben élő szlávokat. Mint földműveléssel foglalkozó népességet katonai segédnépként alkalmazni nem tudták, így helyük csak a szolgák sorában lehetett. Eredeti lakóhelyükről a hunok, majd az avarok vándorlásai mozdították el őket. A hun és az avar birodalom felbomlása után az elhurcoltak és leszármazottaik már nem tértek vissza eredeti lakóhelyükre, hanem az új helyen talált lakossággal keveredve éltek tovább. A más–más csoportokkal való együttélés hozzájárult a szlávok közötti differenciálódás megindulásához is. A kényszerszülte áttelepítések mellett számolhatunk spontán népmozgással is, elsősorban pl. a Kárpátoktól északra, abban a zónában, ahová a népvándorlás hullámai nem, vagy csak közvetve jutottak el. A szlávok elmozdulását nyugat felé elősegítette az a vákuum, ami a nyugat–római birodalom széthullása és a germán népek nyugati inváziója következtében e térségben keletkezett. Ami a keleti szlávokat illeti: az őshazának tartott lakóhelyről szintén a 6–7. század táján indultak el. A vándorlás spontán módon és kisebb csoportokban történhetett, és az új letelepedési pontok nem alkottak összefüggő etnikai területet. A Pripjaty folyótól (a
Dnyeper jobb oldali mellékfolyója) északra csak a 8. század során jutottak el. Sűrűbb
telepeik a Dnyeper középső folyása, a Deszna és a Szejm folyók környékén, azaz a Rusz
későbbi központi területein jöttek létre. Novgorod környékére csak a 10. században
jutottak el, ez egy másik irányú „vándorút” volt, a Kijev környékére irányuló
népmozgástól függetlenül zajlott. A migráció irányvonalát és ütemét megrajzolni nagyon
nehéz, jószerével csak a későbbről fennmaradt helynévi anyag alapján lehet: a keleti szláv
típusú névadásból, illetve az ismétlődő helynevekből; valamint a régészeti lelőhelyek
anyagából. A régészeti adatok tanúsága szerint a kislétszámú – néhány családból álló –
csoportok a folyók közelében, egy–egy szigetszerű képződményen telepedtek le. A déli
régióban földbe mélyített házakat építettek. A település védelmét a kiválasztott helyszín
biztosította. Az északi régiókban a balti és a szláv etnikum egymás mellett éléséről
tanúskodó nyelvi nyomok máig hatóan megmaradtak, ez a tény önmagában arra
figyelmeztet, hogy hosszabb időt kellett eltölteniük egymás szomszédságában. Délen a
lovasnomád sztyeppei népekkel szemben a szlávoknak védekezni kellett. A lovasnomád
népek közül a kazárok, majd rövid ideig a magyarok is, adóztatták a földművelő szlávokat;
majd az északról érkezett varégok vették át szerepüket. A keleti szlávok a védelem megszervezése miatt voltak kénytelenek csoportokba szerveződni; ekkor jöttek létre a törzsek. A törzsnevek közül több földrajzi név eredetű: pl. a folyókról nyert elnevezés a korábbi (pl. buzsanok), a településről (pl. polocsanok) a későbbi. A 12. század eleji krónikaíró a következő törzsneveket ismeri: poljanok, szeverjanok, ulicsek, tivercek, drevljanok, dregovicsok, krivicsek, radimicsek, szlovének, fehér horvátok. Kijev környékét lakták a poljánok („mezei lakók”), nevüket a nyugati szláv polan törzshöz hasonló módon lakóhelyükről szerezték. A poljánoktól északkeletre, a Deszna folyó mentén laktak a szeverjánok („északiak”), miként erre nevük is utal. A déli területen ismerjük még a buzsanok („Bug mentén lakók”) és a volinyanok („Volhínia lakói”) elnevezéseket, valamint a tőlük keletebbre lakó fehér horvátokat. A PVL felsorolása azt sugallja, hogy e törzsek mind egyidejűleg léteztek, de az egykorú Bíborbanszületett Konstantin munkája a 10. század közepéről, illetve a névtelen Bajor Geográfus adata a 9. század második feléből korrekcióra ad lehetőséget. A buzsánok pl. a legkorábban szereplő törzsek egyike, rájuk alkalmazták később a volinyánok nevet. A két szóhasználat „váltja” egymást. A fehér horvátoktól délkeletre élő tivercekről és ulicsokról alakult ki olyan vélemény, hogy a helyben maradó illetve leszakadó nomád csoportokkal keveredtek, etnikailag vegyes összetételű népességgé váltak. A dregovicsok, krivicsek, radimicsek és vjaticsok az eredeti szláv „központból” az elvándorlásnak egy külön útját választó csoportból alakultak ki, de differenciálódásuk sorrendje még nem tisztázódott. A Kijev környéki polján–szeverján csoporttal ők is később, az államszervezés során kerültek kapcsolatba. A keleti szláv törzsek előfordulása az írott forrásokban nem egyenletes. Meglepő, hogy az államszervezésben kulcsszerepet játszó poljánokról sem Bíborbanszületett Konstantín, sem a Bajor Geográfus nem szól. A PVL történetírója feltehetőleg retrospektív módon a kezdet kezdetén is fontos szerepet tulajdonított nekik. Mindenesetre a keleti szláv írásbeliség nyomán állíthatjuk, hogy a törzsek neveit még a 12. század elején ismerték, de évszázadokkal korábbi szerepüket már más dimenziókban ábrázolták. A 12. század folyamán azonban a törzsnevek jelentőségüket vesztették és kikerültek a szóhasználatból, átvette szerepüket a települést alapul vevő névadás: pl. kijeviek, szmolenszkiek, halicsiak stb.
A keleti szlávok megtelepedése a 10. században a Dvina és a Volga felső folyásánál nem
terjedt északabbra. A szlávok nem lakatlan területre érkeztek, hiszen az északi régióban az
Uráltól a Baltikumig kisebb–nagyobb finnugor eredetű népek éltek. Közéjük tartoztak pl. a
merják és a muromák, akikről a korai keleti szláv források még hírt adtak, de későbbi
sorsuk az asszimiláció lett. Valószínű, rajtuk kívül más finn népcsoportoknak is hasonló
sors jutott, meglehet, mielőtt létükről egyetlen forrás is tudósított volna. A muromák nevét
a „Murom” helynév megőrizte, a merjáknak ennyi nyoma sem maradt. A keleti szlávok
északkeleti terjeszkedése a 12. század végéig töretlenül folytatódott, ekkor találkoztak az
első államalakulattal a térségben, a Volgai Bulgáriával és török etnikumú csuvas lakóival.
Ugyancsak ekkor kerültek kapcsolatba más finnugor népekkel (mordvin, cseremisz) is.
Finn csoportokat (pl. vót) asszimilálva terjeszkedtek tovább pl. a Novgorod környéki
szlávok a 10. századot követően. A 10–15. században eljutottak a Fehér-tengerig, a Pecsora
torkolatvidékéig, sőt egészen az Urálig. A novgorodiak találkoztak finnugor népekkel a
Baltikumban az ún. livóniai részeken, ahol a mai észtek és lettek elődei éltek. A sztyeppei
népek közül elsőként a Kaukázus előterében szerveződött kazár birodalommal léptek
érintkezésbe, amelynek befolyása Kijev térségéig terjedt. A kazárok a déli régióban élő
földművelő szlávokat adóztatták, majd a 9. század vége felé helyükbe a magyar
törzsszövetség lépett. A magyaroknak a Kárpát-medencébe költözése után a besenyők
foglalták el helyüket a steppén. Délen, Kijev környékén, illetve Kijevtől délkeletre az erdős
steppén felbukkanó nomád népekkel nemcsak harcokat vívtak, majd az ott maradt töredék
népcsoportokat (úzok, torkok, besenyők) a kijevi fejedelmek nemegyszer szolgálatukba
fogadták. A kunokkal pl. a gyakori hadjáratok ellenére házasodtak is, így bizonyos fokú
asszimilációt itt is feltételezhetünk. A kelet, északkelet felé mozgó szláv csoportok finn és
török elemeket is magukba olvasztottak vándorlásuk során, tehát etnikai sokféleség
jellemezte már az államot létrehozó populációt is. A finnugor és török elemek jelenléte,
részvétele a keleti szláv törzsek elkülönülésében nem képezte vita tárgyát, csak a kutatás
nem mindig tartotta fontosnak, hogy ezt az összetevőt hangsúlyozza.
A varégok felfegyverzett távolsági kereskedőkből álló csoportokban érkeztek a kelet–európai régióba. Adatok híján csupán feltételezhető, hogy voltak köztük ellenérdekelt, egymással rivalizáló csoportok is. A folyók mentén, amerre kereskedelmi utak vezettek telepeket létesítettek. A kolóniákon, illetve stratégiailag fontos pontokon fegyveresekkel biztosították maguknak a kereskedelmi út feletti ellenőrzést. Ezek a pontok később kereskedelmi lerakatokká illetve csomópontokká bővültek. A varégok először Novgorod környékén telepedtek le, ahonnét „elágazott” a volgai és a dnyeperi útvonal. Hasonló kulcsszerep kellett, hogy jusson a Fekete-tenger parti és a Krím félszigeti görög kolóniák közelségének is. Minden bizonnyal a kereskedelmi út mentén annál több telepük létezett, mint amennyiről a források alapján tudomásunk van. Kétségtelen: a varégok megjelenése katalizátorként hatott a térség életére, nagyobb mobilitást hozott gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt. Ma már nem képezi vita tárgyát, hogy a heterogén összetételű Kijevi Rusznak egyik fontos etnikai összetevőjét alkották.
Csak a 12. század elején jegyezték le a varégok „hívásáról” szóló hagyományt, amely
fennmaradását a fejedelmi udvar(ok) szellemiségének köszönhette, hiszen a fejedelmi
dinasztia legitimációja rejlik benne. Biztosan nem véletlen, hogy a fejedelmeket, majd
cárokat is adó, a 16. század végéig hatalmon lévő uralkodó családot Rurik dinasztiának
nevezték. Az is tény viszont, hogy a kelet–európai térségbe érkezett varégok
asszimilálódtak, ami jelzi a két népcsoport egymáshoz viszonyított arányát, azaz a szlávok
túlsúlyát. A varégok mozgása látványosabb volt, a kereskedelem miatt messzebbre jutottak
el, környezetük figyelmét is jobban felhívták magukra: ezért az írott forrásokban is több
nyomot hagytak.
A keleti szláv államalapítás vitás kérdései közé tartozik az állam nevének (Rusz)
etimológiája is. Filológiai szempontból egyaránt találkozunk skandináv, délorosz, finn,
balti–szláv, gót, kazár, litván, szarmata stb. értelmezéssel és megfejtéssel. A vita a Rusz szó
etimológiájáról ma sem zárult le. Egyik elképzelés szerint a Rusz a finn Ruotsi elnevezés
átvételéből keletkezett, amit a finnek a svédek országának megjelölésére használtak. Ez az
egyik leggyakrabban szereplő hipotézis, bár a ts~s hangátvétel magyarázata a nyelvészet
szempontjából problematikus. A Rusz finn átvételként való értelmezése gondot jelent azért
is, hogy ez esetben az átvételre az északi régiókban kerülhetett sor, a skandináv területen a
helynévi anyagban viszont nincs nyoma. A Rusz szó átvételének az Ilmeny tó – Ladoga –
Beloozero térségben kellett volna megtörténnie, ugyanakkor a szóhasználat többnyire a
Perejaszlav – Kijev – Csernyigov körüli részekre vonatkoztatja. A Rusz szóból képzett
jelzős szerkezet russzkaja zemlja eleinte ugyancsak e déli térséget jelöli, emiatt a kutatók
egy része a Rusz déli eredeztetése mellett tört lándzsát. Ennek egyik változata az arab–
perzsa forrásokon alapuló Rusz (Rhos) kaganátus feltételezése. A Rusz szó eredete,
etimológiája még bizonyára jó ideig tudományos probléma marad, a normann–antinormann vita, mint két szélsőséget megfogalmazó elmélet, ma már a historiográfia
tárházába tartozik. A normann–varégok kelet–európai jelenlétét és államalkotó részvételét
a Kijevi Rusz létrejöttében nem lehet tagadni, hiszen a források ezt egyértelműen
igazolják. Ugyanúgy a szlávok sem rekeszthetők ki az államszervezés folyamatából.
Hozzátennénk, a jelenleginél több figyelmet érdemelne a balti, a finn és a török elemek
szerepe a Kijevi Rusz etnikai rétegződésében, a varég és a szláv etnikai összetevőknél
valószínűleg kisebb súllyal. A Kijevi Rusz a keleti szlávok, a normann–varégok, és a fent említett kisebb etnikumok összeolvadásából keletkezett államalakulat volt. A PVL tanúsága szerint a Kijevi Rusz lakói önmagukat russzkij-nak nevezték, önelnevezésük tükröződött a szomszédos államok 13. századi szóhasználatában. A Ruszt alkotó etnikumokat a szlávok asszimilálták, de ennek következtében a keleti szláv tömb maga is differenciálódott. A későbbi Ukrajna szempontjából a szláv – varég elem mellett a sztyeppei csoportok érdemelnek kiemelt figyelmet, a finnséghez tartozó csoportok az ukrán etnogenezis szempontjából kevésbé lényeges szerepet játszottak. Bizánci kútfőkből (Simeon Logothetész, Georgiosz Hamartolasz), muszlim kereskedőktől és az Annales Bertiniani adataiból tudhatunk a varégok 9. századi mozgásáról. A kelet– európai térségben több helyen megtelepedett varégokat találóan jellemzi a „vizek nomádjai” kifejezés. A tradíció szerint a Kijevi Rusz létrejötte, az államiság kezdete Oleg fejedelem nevéhez fűződik, aki a PVL szerint 882-ben Novgorodból a Dnyeperen lehajózva elfoglalta Kijevet, megölte az ott uralkodó Aszkoldot és Dirt, és átvette az uralmat. Ezzel ellenőrzése alá vonta a Baltikumból Konstantinápolyig vezető kereskedelmi utat, ezzel létrejött a Kijevi Rusz. nevezünk. Kérdés, hogy Olegnek e tette kimeríti-e az államiság kritériumait? Hiszen nem tett mást, mint addig: adóztatott, illetve ellenőrzést gyakorolt a Kijev – Novgord útvonal, és az azt használó kereskedők felett. Az államszervezés irányába mutató lépéseiről (mint pl. intézmények kialakítása, írásbeliség megteremtése, a kultuszok egységesítése stb.) nem tudunk. Illetve, mindezek csak egy évszázad elteltével Vlagyimir fejedelemsége idején (978–1015) kezdődtek el. Oleg fellépését tehát semmiképpen sem tartjuk az államiság, államszervezés kezdetének, hanem csak egy nagyobb integráció felé tett kezdeti lépésnek. Ilyen értelemben kétségkívül hozzájárult a majdan megszerveződő állam megteremtéséhez, de tettét inkább a törzsszövetségi keretek bővítésének látjuk.
Kijev és a Fekete-tenger közötti sztyeppe zónát ekkor a kazárok uralták. A keleti
forrásokban említett déli ruszok szálláshelye, akiknek országa „sziget a tengerben”,
Tmutarakany környékére lokalizálható. Az Annales Bertiniani tanúsága szerint Bizáncig is
eljutottak. Dzsajhání adata szerint a kazár adóztatást a Kijev környéki szlávok esetében a
magyar törzsszövetség vette át. Jelenlétükre utalhat mind a PVL azon híradása, amely a
magyarok Kijev melletti elvonulásáról tudósít. Oleg varégjai és a magyar törzsszövetség
közötti konfliktushiányból arra következtethetünk, hogy Oleg csoportja valószínűleg akkor
érkezett, amikor a magyar törzsszövetség már elhagyta a Fekete-tenger vidékét.
Oleg uralma idején (kb. 880–912?) a hadjáratokban nemcsak a varég–rusz fegyveresek
vettek részt, hiszen a fejedelmi kíséret könnyedén be tudta fogadni az idegen elemeket is.
Az Oleg vezette varég–szláv törzsszövetség Bizáncon kívül a kazárokkal szemben is
fellépett. Igaz, nem közvetlenül, hanem a szláv törzsek kazárok felé adózását próbálta
visszaszorítani. A radimicsek esetében ez azonnal sikerrel járt, a tivercek és az ulicsok
esetében Oleg csak kísérletet tett erre. Az őt követő Igor (945-ig) harcolt a bolgárokkal, a
besenyőkkel, és újabb adót akart kicsikarni Bizánctól. Ezt a hadakozást egy újabb béke
zárta le, Igor uralkodásának utolsó évében. Az Igor haláláról szóló történet az adófizetés
mikéntjébe. Igor a kíséretével együtt indult a drevljánokhoz az adó begyűjtésére. Ehhez
hasonlóan nyilván a többi adófizetésre kötelezett törzset is „körbejárva” a fejedelem maga
szedte be az adót (poljugyje). Az adó mértéke nem lehetett szabályozva, hiszen a kíséret a
drevljánoktól visszaútban könnyűszerrel rávette a fejedelmet, hogy forduljanak vissza,
mert kevesellték, amit össze tudtak gyűjteni. A felháborodott drevlján törzsbeliek ebbe nem
nyugodtak bele és a fejedelem életével fizetett e tettéért. Felesége, Olga vette át az
irányítást kiskorú gyermekük nevében. Egy nő a hatalom csúcsán, a barbár világban elég
szokatlan jelenség. Ha nem szerepelne Querfurti Brunónál egy „regina Rugorum”, illetve
nem szólnának a bizánci elbeszélők Olga megkeresztelkedéséről, az egészet annak lehetne
betudni, hogy a PVL szerzője el akarta mondani a történetet: hogyan állt bosszút Olga a
drevljánokon Igor haláláért. A PVL elbeszéléséből csak sejteni lehet, hogy szerep jutott a
mellette álló vojevodának (Szvenyeld) és a gyermek nevelőjének (Aszmud) is. Olga
régensségének idejéből (945–962) csak azt a történetet ismerjük, amely a drevlján törzs
ellenállásának megtörését mondja el. Olga másik nevezetes tette a megkeresztelkedés volt
(857 körül), de tette nem volt hatással még közvetlen környezetére sem. Nem tudunk róla,
hogy akár családtagjai, akár a kísérettagok közül bárki is követte volna példáját.
Olga és Igor fia, Szvjatoszlav (962–972) már szláv nevet viselt, ami a varégok lassú
elszlávosodását vetíti előre. A PVL híradásai alapján úgy tűnik, Szvjatoszlav intenzívebb
érdeklődést tanúsított a sztyeppe és a bolgárok iránt. Hadjáratot vezetett az északkeletre
lakó vjaticsok ellen, akiket a kazárok helyett saját adófizetőivé tett. Majd 965-ben legyőzte
a kazárokat és központjukat is elfoglalta. Hadakozott a dunai bolgárokkal és a steppén
szükségszerűen összeütközött a besenyőkkel, és a Duna deltában is megvetette lábát.
Szvjatoszlav idején a Kijevi Rusz befolyása jelentősen megnőtt: Kazária elfoglalásával
kerülhetett Tmutarakany is a kijeviek uralma alá. Szvjatoszlav megvetette lábát az AlDunánál, és a keleti szlávok törzseit adóztatta. Szvjatoszlav és a Kijevi Rusz ismét kezdett veszélyes lenni Bizánc számára, és a besenyőkkel próbálták meg sakkban tartani a túlzott hatalomra szert tett Szvjatoszlavot. 970-ben már a birodalom nagyságúvá duzzadt területet nem lehetett egy fejedelmi kísérettel kormányozni, kénytelen volt hatalmát fiai között megosztani. Legidősebb fiát, Jaropolkot helyezte Kijevbe, a másikat, Vlagyimirt pedig Novgorodba, a harmadikat, Oleget pedig a drevljánok földjére. Szvjatoszlav halála (972) után Jaropolk (972–978) és Vlagyimir között fegyveres konfliktus támadt, amelyből a
varég harcosokkal érkező Vlagyimir került ki győztesen. Kijev uralma az adófizetésen nyugodott, ahogy sorra elhódította a szláv törzseket a kazár adóztatás alól. Az uralomnak ez a formája nem volt szilárd, az adófizetésen kívül a közös hadjáratok lebonyolítására korlátozódott. A fejedelmek környezetében kíséretükön kívül további varég harcosokat találunk. Az alkalmanként hívott harcosok számára a fizetség a zsákmány volt. A hadjáratok során szerzett zsákmány–jövedelem, az elhurcolt és eladott szolgák esete arról tanúskodik, hogy a Rusz fejedelmei ugyanúgy jártak el, mint a sztyeppe népei és ugyanolyan jövedelmekre tettek szert, akár a kazárok akár a besenyők. Ezt tapasztalva az arra járó kereskedők joggal nevezhették az uralkodót „kagánnak”. A sztyeppei lovasnomádoktól, illetve a félnomád kazároktól és a magyaroktól megkülönböztette őket, hogy gyors támadásaikat a folyókon lehajózva indították, illetve a Fekete-tengerre kiérve a part mentén haladva jutottak el Konstantinápoly falaihoz. Bíborbanszületett Konstantin a harci szokásaikat taglalva írja, hogy csónakjaikat egyik folyóról a másikra vállukon viszik.
Az államszervezés csírái Vlagyimir uralma alatt (978–1015) jelentkeznek, már a
kereszténység felvétele előtt is. Az uralma alatti területek kohézióját célozta meg az
uralkodó azzal, hogy pogány poligámia lévén, úgy válogatta meg feleségeit, ahogy
szövetséget kötött. A pogány kultuszok „összegyúrásával” is próbálkozott, ezért gyűjtötte
össze a kijevi hegyen a többféle törzsi hagyományt mutató istenfigurákat. Az áttörés
azonban csak a kereszténység felvételével következett be.
A dinasztikus uralom keresztény legitimációja: Vlagyimir és Bölcs Jaroszlav
Vlagyimir Kijev megszerzése után hódoltatta a keleti szláv törzseket: 981–982-ben a
vjaticsokat, 984-ben a radimicseket. Megkísérelte Rusz határait stabilizálni, ezt szolgálták
harcai délnyugaton a Cservonnaja Rusznak nevezett terület ellen, 983-ban északnyugaton a
jatvjagok (a baltiak egyik törzse) ellen, és északkeleten a volgai bolgárok ellen (985). 987-
re apja egykori országát ismét egy kézben tartotta, így nem csoda, ha II. Bazileosz császár
felfigyelt rá, mint sikeres hadvezérre. 989-ben Kherszon (Korszun) hódoltatása tovább
növelte Vlagyimir hadi sikereinek számát. Uralkodásának első nyolc évének katonai
sikereiről bőségesen informál a PVL, majd a kereszténység felvételére fordít figyelmet, és
a sikeres világi uralkodó helyett a szentet ábrázolja. Uralkodásának a megkeresztelkedést
követő 27 évéről az előző nyolc évhez képest keveset tudunk.
Az ismét jelentős méretűvé duzzadt Rusz irányítása nem volt egyszerű. Vlagyimir is fiait
bízta meg a helytartó–adószedő feladattal. A Kijev–Novgorod útvonalat fontossága miatt
sokáig személyes irányítása alatt tartotta, majd Viseszlav nevű fiának engedte át, aki 1010-
ben meghalt. Az ő helyére került Jaroszlav, a későbbi nagyfejedelem. Másik fia,
Szvjatopolk székhelye Turovban volt, de irányítása alá tartozott Pinszk és átmenetileg a
drevljanok földje is. Jaroszlav Novgorodba kerülése előtt Rosztovban volt Rusz
adószedője, ahol 1010-ben fiatalabb testvére, Borisz váltotta fel. Vlagyimir Glebet küldte
Muromba, Szvjatoszlavot a drevljanokhoz, Vszevolodot a volhíniai Vlagyimirbe,
Msztyiszlavot Tmutarakanyba, Szugyiszlavot Pszkovba és Sztanyiszlavot Szmolenszkbe.
Csernyigov és Perejaszlavl viszont nem kapott külön fejedelmet – talán a határvédelem
miatt. Mindebből az derül ki, hogy a fiúkat apjuk tetszése szerint elmozdíthatta; illetve,
hogy a területi (az adózó) egységek nem stabilan összetartozó részekből álltak. Az uralmi
zónák határainak kijelöléséről nem tudunk, stabilnak csak az uralmi központ számított,
ahonnét az adófizetők utolérhetők. A törésvonalak a korábbi törzsi területek nyomán
alakulhattak ki, így a helyi törzsi–nemzetségi előkelők befolyása, hatalma nagyobb
maradhatott, mint a Kijevből odaküldött fejedelemé, aki csak a kíséretére támaszkodhatott.
Vlagyimir esetében nem tudunk arról, hogy a trónöröklés ügyében bármiféle elképzelése
lett volna. A nemzetségi alapon felépülő társadalomban – az uralkodó dinasztiára is
érvényes módon – a senioratus rendje uralkodott: az elhunyt családfő helyébe a nemzetség
legidősebbje kellett, hogy lépjen. A rendszer nyilván bonyolultabban működött, hiszen
amíg a többnejűség fennállt számolni kell azzal is, hogy a feleségek sem voltak azonos
rangúak, így a tőlük született fiak sem. Az „elvi” sorrend a valós erőviszonyok alapján
módosult, mint Vlagyimir trónra kerülésekor is. Nem meglepő, hogy Vlagyimir halálát
követően évekig tartó trónharcok következtek: 1015–1019 között. A harcok során
Vlagyimir fiai közül Borisz, Gleb és Szvjatoszlav életüket vesztették. Két másik testvér
(Szugyiszlav és Sztanyiszlav) szerepéről, hatalmi ambícióiról nem tudunk semmit. Három
küzdő fél maradt a porondon. Szvjatopolk, akinek lengyel felesége volt, Bolesław
Chrobrytól kért segítséget és felvette a harcot Jaroszlavval, de alulmaradt és elmenekült.
Msztyiszlav Tmutarakanyban vetette meg a lábát és a sztyeppei harcosok segítségével
szállt szembe Jaroszlavval. Msztyiszlav 1024-ben Csernyigov mellett győzött, majd 1026-
ban kiegyezett Jaroszlavval. Ennek értelmében Csernyigov és Tmutarakany az ő kezében
maradt egészen 1036-ban bekövetkezett haláláig. Polock, amely csak Vlagyimir idején
került a Rusz fennhatósága alá, a hatalmi vetélkedést kihasználva 1021-ben visszaszerezte
függetlenségét. A PVL szerzője Jaroszlav iránt nyilvánvalóan elfogult: mint a 11–12.
század fordulóján uralkodó fejedelmek nagyapját nem tüntethették fel kedvezőtlen
színben. Egy skandináv híradás (Eymundarsaga) viszont épp őt mutatja be testvére, Borisz
gyilkosaként. A másik elfogultság: Jaroszlav uralmának bemutatása későbbi tetteinek
fényében történt. Kijevi hatalmának megszilárdulását 1019-re datálják, noha
Msztyiszlavval való harcai 1036-ig elhúzódtak, illetve 1026–1036 között le is kellett
mondania bizonyos területekről. Tény viszont, hogy utána még 18 évig uralkodott, és csak
Polockot könyvelhette el veszteségként. 1036–1054 közötti időszakra estek olyan jelentős
intézkedései, mint az első törvénykönyv megalkotása, az első helyi származású metropolita
kinevezése és a sokrétű európai kapcsolatok ápolása.
Nem véletlen, hogy a nyugat–európai források Gerzleff alakban többször is említik
Jaroszlav nevét. Ennek az ismertségnek – úgy véljük – az is oka volt, hogy Jaroszlav
hosszú évekig élt Novgorodban, a varégokkal való szoros kapcsolatai Kijevben uralkodva
is megmaradtak. A varég–normann kapcsolatot erősítette Jaroszlav házassága Olaf svéd
király Ingigerd (Iréné) nevű leányával. Jaroszlav leányai közül egyet a leendő norvég
király vett feleségül. Jaroszlav követei házassági ajánlattal érkeztek III. Henrik német–
római császárhoz, de Anna nevű leánya végül I. Henrik francia király felesége lett. Ezek
után természetes, hogy a szomszédos lengyel és magyar uralkodóházzal is rokoni
kötelékek jöttek létre: I. Kázmér (1039–1058) Jaroszlav egyik fiatalabb leánytestvérét
(talán féltestvérét) vette el; míg a Kijevben menedéket kapott András herceghez (a későbbi
I. András magyar király) Anasztázia Jaroszlavna ment férjhez. A házasságokat datálni
nehéz. Kázmér esetében talán annak a konfliktusnak a lezárásaként került rá sor, amely az
odamenekült Szvjatopolk miatt éleződött ki. András herceg 1046-ban már kijevi
feleségével együtt tért vissza Magyarországra. Jaroszlav többször is hadakozott országa
nyugati határszélén, ami a határok stabilizálásához mindenképpen hozzájárult. Az
északnyugati régióban ekkor alapíthatta Jurjev (később Dorpat) városát, amely Jaroszlav
keresztségben kapott nevét viselte. Délkeleten a besenyőkkel vívott harcok elsősorban
Msztyiszlavval való konfliktus idejére korlátozódtak. A besenyők utolsó nagy támadása
1036-ra tehető, amikor Kijevet is feldúlták. Úgy tűnik, ezt követően szerveződött meg a
streppe felőli határok védelme. A bizánci–kijevi kapcsolatok a kereszténység felvétele óta
kiegyensúlyozottak voltak. Szinte váratlan 1043-ban a Rusz flottájának felbukkanása
Konstantinápoly falai alatt. Az oka homályban marad, csak az ügy lezárása ismert: a
békekötés alkalmával vették tervbe Jaroszlav egyik fia (Vszevolod) és a császár egyik
rokonának házasságát, amely még 1053 előtt megköttetett. Ebből a házasságból született a
Vlagyimir Monomahnak nevezett későbbi nagyfejedelem. Bölcs Jaroszlav uralkodása idején a Kijevi Rusz egyházszervezetét illetően két jelentős esemény történt: létrejött a kijevi Barlangkolostor, a kijevi korszak művelődési centruma, és a metropólia élén megjelent az első helyi származású főpap, Ilarion (Hilarion). Ilarion a Szlovo o Zakone i Blagodatyi (Elmélkedés a Törvényről és a Kegyelemről) címen ismert munkájában évszám megjelölése nélkül állítja, hogy Jaroszlav idején jelentek meg az első szerzetesek Kijevben. A PVL 1037. évnél – midőn a Szófia székesegyház építéséről beszél – említi ugyanezt. Valójában nem a Barlangkolostor volt Jaroszlav első alapítása, ennél korábbiak a kijevi Szent György és Szent Ireneus kolostorok. Az utóbbit Jaroszlav feleségének halálával (1050. február 10.) hozta kapcsolatba az egyháztörténet. Ezt követte a Barlangkolostor alapítása, vagy inkább az alapítás engedélyezése. Ugyancsak a PVL-ben lejegyzett hagyomány szerint Ilarion metropolita idején érkezett Kijevbe Antonyij szerzetes, aki megjárta az Athosz hegyet, az ő számára jelölték ki monostoralapításra azt a helyet, ahol a barlangkolostort megszervezte. Lehet, hogy ott már korábban is éltek remeték a Dnyeper partjának magas löszfalába vájt lakóhelyeken. Antonyij az Athosz hegyi Sztudion kolostor szabályzatát követve szervezte meg a szerzetesközösséget. Valószínű, hogy a kijevi Barlangkolostor Bölcs Jaroszlav idején még nem volt olyan kiemelkedő, amit a 11. század második felében. A többi kolostornál rangosabbá válásban szerepet játszottak az Athosz hegyi kapcsolatok. Emiatt kerülhetett ide több kódex és válhatott az írásbeliség kialakulásának bölcsőjévé, majd a történetírás első központjává. Bölcs Jaroszlav uralkodásának másik fontos egyháztörténeti vonatkozása, Ilarion metropolitává kinevezése, megmutatta a nagyfejedelemnek saját uralmáról vallott
felfogását is. Az 1051-ig érvényesülő gyakorlat szerint a konstantinápolyi pátriárka nevezte
ki és küldte Kijevbe az általa alkalmasnak ítélt személyt, görög származású, de legalább
görög iskolázottságú személyeket. Az 1040-es évektől üresedésben lévő székbe Jaroszlav
1051-ben saját jelöltjét ültette. Ilarion a beresztovoi fejedelmi rezidencián működő pap
volt, tehát Jaroszlavhoz igen közel állt, ezt a felfogásukra nézve is érvényesnek tartjuk.
Jaroszlavnak e lépése, ti. egyházi ügyekben saját akaratának érvényesítése, származhatott
akár a bizánci egyház régi hagyományaiból, akár a kortárs nyugat–európai uralkodók
gyakorlatából. Ilarion és Jaroszlav szoros kapcsolatára utal, hogy Jaroszlav halálával
Ilarion metropolita ténykedése is megszűnt, 1055-ben már a görög Jefrémet találjuk a
helyén. Az önálló metropólia létrehozása nem jelenti a Konstantinápolytól való függetlenedést, hiszen a metropolita kinevezésének joga továbbra is a konstantinápolyi pátriárkát illette meg. A metropólia létrehozása időpontjául már Vlagyimir uralkodása alatt megtörtént: ismerünk egy Theophylaktosz metropolitát ebből az időből. Valószínűnek tartjuk, hogy ekkor csak a joghatóság szempontjából született döntés, a metropolita rezidenciájának és az alá tartozó püspökségeknek a létrehozása csak az 1030-as években következett be. Theophylaktoszról az sem tudható, eljutott-e Kijevbe. A metropólia Jaroszlav idején történt végleges kialakítása mellett szól, hogy ekkor nyugati térítésről már nem tudunk, míg Vlagyimir alatt Querfurti Brunó működhetett Kijevben. A metropólia megszervezésével dőlt el, hogy a Kijevi Rusz a keleti rítushoz, az orthodox világhoz csatlakozott, és magáévá tette a bizánci egyházszervezet számos – a nyugat–európaitól különböző – sajátosságát is, a liturgiabeli eltérésekkel együtt. Bölcs Jaroszlav 1036 után, amikor már de facto egyeduralkodóvá vált, fogott hozzá a törvénykezéshez. Törvényei mindössze néhány passzust tesznek ki, több rendelkezésről nem állapítható meg, ki hozta, hiszen Jaroszlav intézkedései fiai (a Jaroszlavicsok) rendelkezéseivel kompilálva ismertek csak (Kratkaja Pravda), másrészt a különböző kéziratok tartalmilag is eltérnek egymástól. A Kratkaja Pravdán belül az első 18 passzus származhat Bölcs Jaroszlav korából. A törvénykezés legkorábbi szakaszára jellemző a szabad ember megöléséért egységesen kiszabott vérdíj (40 grivna), és a vérbosszú tudomásul vétele – csupán a jogosultak körét vonja szűkebb keretek közé. A törvény általános törekvése, hogy a nemzetségi szintű igazságszolgáltatás helyett a fejedelem elé kerüljenek az olyan ügyek, mint pl. az emberölés, a testi sértés különböző módozatai, a lopások és a nyomukban járó kártérítés. Jaroszlav rendelkezése szerint az igazságszolgáltatás színhelye a fejedelmi udvar, a fejedelmet illetik meg a büntetéspénzek, a behajtást is a fejedelem emberei végezték. Feladatukat egy hét alatt kellett lebonyolítani, erre az időre kaptak természetbeni ellátást. A társadalom differenciáltságát két ponton érhetjük tetten: a szabadok és a szolgák közti különbségtételben, és a szabadok között a varégok privilegizált helyzetén. A verekedés, dulakodás után a bíróság előtti
igazságtételkor két tanút kellett állítani a szavahihetőség alátámasztására; kivéve a
varégokat, akiknek elegendő volt esküt tenni. A kölcsönügyletek súlyát jelzi, amennyiben
bíróság elé kerül az ügy tizenkét tanút kellett állítani. A Jaroszlav-kori Pravda sajátossága,
hogy a büntetések nem differenciálnak, nem tudni például, hogy a fizetendő összegből
mennyi a fejedelmet illető bírság és mennyi a sértettnek járó kárpótlás; továbbá a világi
büntetéseket nem kísérte egyházi fenyíték. A "triumvirátus" Bölcs Jaroszlav is fiai segítségével kormányozta országát. Legidősebb fia, Vlagyimir (szül. 1020) 1043-ban, a Bizánc ellen indított támadás idején Novgorodban képviselte Kijev érdekeit. Vlagyimir 1052-ben meghalt, valószínű ez az esemény késztette Jaroszlavot arra, hogy országa további sorsáról intézkedjék. A PVL Bölcs Jaroszlav halálához kapcsolódóan közli, ezért szokták „végrendeletként” is említeni. Legidősebb, életben lévő fia, Izjaszlav kapta a legjelentősebb központokat, Kijevet és Novgorodot Pszkovval együtt valamint Turov–Pinszket (a drevljanok földjét); Szvjatoszlavé lett Csernigov és Tmutarakany, Vszevolodé pedig Perejaszlavl és Rosztov–Szuzdal; Igoré a volhíniai Vlagyimir; Vjacseszlavé Szmolenszk. Unokája, legidősebb fiának gyermeke, Rosztyiszlav délnyugaton a lengyel határ közelében kapott részt (talán Peremislt). Az országfelosztás a senioratus (sztarsinsztvo) alapján történt, és nem egyenlő mértékben. A senioratus rendjét Jaroszlav biztosítani vélte azáltal, hogy a legidősebbé lett az az „ütőér” (Kijev–Novgorod), amelynek a Kijevi Rusz a létét köszönhette. A többiek a később szerzett területekből kaptak részt. A következő két legidősebb kb. egyformán: egy központi és egy perifériális részt megosztva; Csernyigov a távoli Tmutarakannyal és Perejaszlavl a szintén távoli Szuzdallal hasonló befolyást biztosítottak. Ehhez képest az összes többi rész perifériális. A három Jaroszlavics között a legidősebb primus inter pares rangja érvényesült. Ezt a rendelkezést egy korlátozott senioratus bevezetésének tarthatjuk, hiszen kizárta az
öröklésből a regnáló nagyfejedelem testvéreit és azok leszármazottait, valamint saját fiai
közül is csak hármat juttatott tényleges hatalomhoz. A három idősebb Jaroszlavics 1055–1073 közötti tényleges együttműködésének nyomát az egyház és a törvénykezés területén lehet kimutatni. A kijevi metropolitának kinevezett Jefrem (1055–1065) és Georgij (1065–cca. 1076) mellett más metropolita címet viselő klerikusokkal is találkozunk. 1072-ben említi a PVL Neofit csernyigovi, 1060 körül Leon, majd 1076 körül Jefrem perejaszlavi metropolitákat. Utódaik azonban mindkét helyen csak püspöki címet viseltek. Mással nem lehet e két átmenetileg létező metropólia jelenségét magyarázni, mint a „triumvir” fejedelmek egyenlőségi törekvéseivel; megszűnésüket pedig e politikai felállás megváltozásával. A három fejedelem összefogását demonstrálta 1072- ben lezajlott találkozójuk a Kijev melletti Visgorodban. Ekkor (1072. május 2.) került sor püspökök és apátok jelenlétében két nagybátyjuk, Borisz és Gleb újratemetésére. A korábbi fatemplom helyett kőtemplomot emeltek haláluk színhelyén. Az esetet a két vértanú fejedelem kanonizációjának tekintjük, erre utal, hogy liturgikus cselekmények közepette került rá sor. Valószínű, már korábban kialakult Borisz és Gleb körül egy spontán kultusz, ehhez való kötődését jelezte a három fejedelem és kísérete. Az időzítés nem véletlen: így reagálhattak arra, hogy a pogány kultusz újra lábra kapott, és fegyveresen kellett híveit térdre kényszeríteni. A kanonizációval demonstrált egységet megkívánta a dinasztia – pontosabban a Jaroszlavics-klán – érdeke. Összefogásukat egy Polockból érkező trónkövetelő legyőzése (1068) után feltétlenül hangsúlyozni kellett, demonstrálva, hogy képesek az újonnan fellépő kun támadással szemben is megvédeni országukat. Hasonlóan közös akarattal hozott döntés lehetett Jaroszlav Pravdájának bővítése is (Pravda Jaroszlavicsej). A Jaroszlav-kori 18-20 paragrafus ekkor bővült 43-ra, és jött létre az a szövegváltozat, amit Kratkaja Pravdának (Rövid Pravda) nevezünk. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy Borisz és Gleb kanonizációja körüli időben történt. Véleményünk szerint valamivel korábbra, Vszeszlav visszaszorítása és a „triumvirátus” helyreállítása (1070) idejére datálható. Datálásunkat azzal indokoljuk, hogy a passzusok jelentős része a fejedelmi tisztségviselők sérelmére elkövetett emberölés és rablás eseteivel foglalkozik. Tudjuk, 1068–1069. évi megmozdulásokban a felkelők haragja és indulata a fejedelemi tisztségviselők ellen irányult. Ez indokolja pl. azt is, hogy a fejedelem kíséretéhez tartozók (ognyiscsanyin, tyiun, konyuh) vérdíját az általános 40 grivna helyett a duplájára emelték; a fejedelmi szolgákét pedig a „közönséges” öt grivna helyett 12-re. A törvényalkalmazásban nemcsak a három fejedelem, hanem kíséretük egy–egy tagja is részt vett. Változatlanul maradhatott a vérdíj begyűjtőire és a fejedelmi építkezéseket végzőkre szabott juttatás mértéke, de differenciálódott a lopások büntetése is.
A „triumvirátus” működésének 1073-ban vége szakadt. A legidősebb ellen összefogott a
két fiatalabb testvér és elűzte. Izjaszlav a családjával együtt lengyel földre menekült, majd
1073–1077 között Nyugat–Európában igyekezett segítséget szerezni. 1075–1076 táján IV.
Henrik császárnál járt Mainzban, fiát pedig Rómába küldte VII. Gergelyhez, akinek
közreműködésére visszakapta lengyel földön ellopott vagyonát. 1077-ben lengyel (és talán
cseh?) segítséggel visszatért, de hamarosan, 1078. október 3-án, unokaöccseivel vívott
csatában vesztette életét. Vszevolod (1078–1093) uralkodásának évei is harcban teltek el.
Izjaszlav fiai közül Szvjatopolk volt aktív, aki a család nyugati útja során jó kapcsolatokra
tett szert; Szvjatoszlav fiai közül pedig Oleg, aki Tmutarakanyba húzódott vissza. Vszevolod legidősebb fiát, Vlagyimirt Csernyigovba ültette. Csernyigov ütközőterület volt Tmutarakany és a sztyeppe felé – nem véletlen, hogy Vlagyimir (bizánci származású anyja után: Monomah) a kunokkal állandóan harcolni kényszerült. Ez a harc a krónikaíró róla alkotott képének egyik nagy pozitívuma. Vszevolod halála után érvényesült a senioratus rendje a kijevi nagyfejedelem személyét illetően. Szvjatopolk (1093–1113) került trónra. A személyi változás egyben a jövedelmet biztosító központok újraosztását is jelentette. Itt azonban a senioratus rendjének nem lehetett érvényt szerezni, de a kijevi nagyfejedelem sem tudta saját hatalmi elképzeléseit megvalósítani. 1093–1097 között állandó belviszályok dúltak. 
A konfliktusok hosszú sora érlelte meg egy fejedelmi gyűlést (szjezd) összehívását a Dnyeper-parti Ljubecsben 1097-ben, amely a Kijevi Ruszt érdekszférákra bontotta. Az 1097-ben kimondott elv „mindenki megtarthatja az apai örökségét” (kazsdo da gyerzsit otcsinu szvoju) az első szabály, amely a fejedelmi dinasztián belül az öröklést szabályozta, de mindenütt csak a központokat nevezték meg, a hozzájuk tartozó terület pontos körülhatárolása nélkül. Az öröklésnek ez a típusa nem vált kizárólagossá, hiszen ezzel párhuzamosan megmaradt a senioratus joga is. A két jogcím és a nyomukban járó többféle értelmezés továbbra is a viszályok forrása maradt. A felemás megoldást a résztvevők maguk is érezhették, emiatt született a másik döntés, hogy a viszályt szítókkal szemben együttesen lépnek fel. A helyzet megoldatlansága miatt hamarosan újabb gyűlések összehívása vált szükségessé, pl. 1100-ban Uvetyicsiben. A nyelv és a történelmi emlékek és a genetikai térkép alapján egy orosz népcsoportról van szó. A lakosság összetétele heterogén, Lengyel, orosz csehszlovák és Habsburg uralom alatt volt a terület, 1917-ig nem létezett. A lakosság 25%-a nem vallja magát ukránnak. A lakosság 18%-a orosznak vallja magát, de még a belarusz, bolgár, cigány, gagauz, görög, jiddis, karaim, krími tatár, lengyel, magyar, moldáv, német, örmény, román, ruszin, szlovák nyelv is elterjedt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése