Akkoriba betyár világ vót... A rétközi hírhedt betyárok legendája a múlt homájába vész, de a szájhagyományok révén még vannak foszlányok emlékek, amiket a régi öregek felidézhetnek. Útonállókat, zsiványokat, bujdosó rablók, fosztogató szegénylegényekről szól a fáma. Kóborlásból, fosztogatásból élő katonaság elől bujdosó szegénylegények, munkátlan csavargók, zsellérek voltak. Ilyen vót Jakab Samu is aki Demecserben, Kéken, Beszterecen, Nagyhalászon, Dombrádon is megfordult. A halászi Neszehíd melletti kocsmáros megöléséért életfogytig tartó börtönre ítélték, 25 év múlva engedték ki.Voltak persze olyanok is, akik egyéni tragédiájuk, szerelmi csalódásaik, kisebb bűneik miatt sodródtak bele a betyárok életébe. A betyárok egy része népi hőssé vált, a múlt megszépítette a valóságot, bár voltak szomorú és jogosnak érzett okokból kifolyólag váltak betyárrá. Az elszaporodó lótolvajok, útonállók, gyilkosok, vásárokban és kocsmákban verekedő betyárok súlyos veszélyt jelentettek az ország rendjére és békéjére, az emberek biztonságára. Hogy a korábban szinte mindenki által elítélt, haláluk után pedig hamar elfelejtett betyárok után a XIX. század derekán sok „derék betyárt” is számontartottak, az annak is köszönhető, hogy a szabadságharc és a kiegyezés közötti osztrák elnyomás idején már/még érdemnek számított a hatalmat és annak képviselőit kijátszani. Természetesen nem feltétlen jó tettei miatt vált valaki hírhedt betyárrá: sok esetben talán csak arról volt szó, hogy valaki oly régóta és oly ügyesen csúszott ki mindig a zsandárok kezei közül, hogy lassacskán már országszerte elkezdték kalandos történeteit elbeszélni, mindig egy kicsit jobban kiszínezve… A betyárrá vált szegénylegény üldözött vaddá lett, és nyugalmat menedéket csak a Rétköz mocsaraiban talált. A Rétközi gyalogbetyárokat akiknek se lova, se felszerelése nemigen volt – például nem sokra tartották, míg a lovas betyárok egy sokkal „előkelőbbnek”, elismertebbnek tekintett kategóriát képviseltek. A betyárok megkülönböztetése azonban sokkal értelmesebb cselekedeteik alapján. Voltak akik gátlástalanul fosztogattak, válogatás nélkül gyilkoltak és kegyetlenkedtek, egyetlen céljuk a zsákmányszerzés volt. Az úgynevezett „futóbetyárok” ellenben sajnálatra méltó, üldözött szegénylegények voltak, akiknek élete az állandó bujdosásból, menekülésből, alkalmi bűncselekményekből állt. A betyárok legnevesebb „fajtáját” pedig azok legendává vált „derék, igazi betyárok” alkották, akik hírhedtek voltak az elnyomó hatalom kijátszásáról, és híresek a szegények segítéséről, bátorságukról és epekedő leányok sorának szerelméről. Az efféle betyároknak utólag még bűneiket is elnézték, sőt, kisebb bűncselekményeik, melyek a szegény társadalmi rétegek szemében az igazság érzetét keltették, még valódi virtusszámba is mentek. Nyilván a fennmaradt betyármondák többsége róluk, ez utóbbi „kategóriáról” szól, mégha legtöbbször kissé kiszínezve és a pozitív cselekedetek, valamint jellemvonások felnagyításával is. A „betyárromantika” e leghíresebb alakjait, azokat a nép hőssé vált betyárokat vesszük most sorra néhány mondatban, akiknek bár bűneik elvitathatatlanok, bizonyos cselekedeteikből kifolyólag mégis a szegény emberek által tisztelt hősökké váltak. Ahogy a kesergő nóta mondja A betyár sírja felett, már csak a lágy tiszai szellő fújdogál…Ha jó ember vagy, meghallod izenetét! Barátom, ha arra jársz, sétálj ki oda és hallgasd, mit mesél! Elmondja mi voltál s miként tegyél!!! Mert a betyárbecsület azt diktálta, hogy szegényembertül nem veszünk el semmit, inkább adunk nekije… Rétközi betyár vót a híres Gesztelyi Jóska, aki szabadságharcos vót. A szabadságharc bukása után a Rétközi menedékbe tért vissza. A Tiszadobi gyerekek mesilték, hogy a Tiszán látták átgázolni sokszor a vállára vett legénykékkel! Bizony, még a menyecskék sem tiltakoztak az ilyen segítség ellen, ha a véletlen összehozta őket a jószívű, jóképű betyárral…De Gorzás Sári lett Jóska veszte… Sári apja gulyás volt valahol a besztercei határban. Jóska nála őrizte, őáltala adta el az elhajtott marhákat. Sári barna szeme volt az oka, hogy a betyár nem akarta észre venni, hányszor nem tud a gulyás elszámolni a jószág árával. Végre úgy szabadult meg a leány apja az elszámolástól, hogy titokban pandúrkézre juttatta a legényt, újra a nagykállói börtönbe, nehéz láncra. A szabadsághoz szokott betyárt azonban a börtön, a lánc sem tudta elzárni a szabadságtól. Vizet hordott a börtönbe és egyszer egy Kállay lovát találta odakötve a kúthoz. Csak egy gondolatnyi időbe telt, élt az alkalommal. A lovon termett és a vármegye láncával együtt elvágtatott a szabadság felé. Mégsem szabadult meg Gesztelyi Jóska. Gyors lován hiába nyargalt a rabság elől. A halálba lovagolt. A besztercei gulyás újra elárulta. A pusztai gulyáskunyhóban golyóra töltött fegyverrel már a pandúrok vártak rá. A puha szabolcsi homok itta be a piros vérit. A gulyásnak most már nem kellett elszámolnia Jóskával, hacsak a túlvilágom nem…Tiszadobtól Beszterecig mindenki ösmerte. A tiszadobi határ, a dadai csárda környéke volt a tanyája, de többen látták a Kéki csárdában is. Hatalmas termetű, bikaerejű legény vót. Még bilincsbe verten is óvatosan kerülgették a pandúrok. Állítólag a Zsíros Pista a hitvány kapcabetyár társa vallotta rá viselt dolgait, mielőtt a bíróság észrevette volna, Jóska lecsavarintotta kezéről a vasat s úgy ütötte véle arcul a kapcabetyárt, hogy az a földre bukott. Bár igaz, ami igaz, Jóska a hortobágytul a Rétközig mindenütt lopott lovat. Nem kímélte az Andrássyak ménesét, nyájait sem. Embervér, szegény ember vagyona sohasem tapadt kezéhez. Hány tiszadobi leánynak, menyecskének jutott cifra kendő tőle, meg vásárfia az elhagyott jobbágygyereknek! A szabadságharc hozta meg neki az amnesztiát a kállói börtönbe. A róla született ballada ezt a nótát őrzi miszerint;
Esik eső jaj de szépen csepereg,Geszten Jóska a csárdába kesereg.
Ki megy, meg bemegy a szobába,
Ráborul a csaplárosné vállára…
Árva vagyok, árvább nálam senki sincs!
Së szeretőm, së vagyonom nékem nincs.
Jó barátom az erdők, meg a madarok,
A szép lovam után tűnnek el a határok
A vármegye árkon-bokron át hajszol.
Még szeretőm sincs, ki kitárja a karját,
Hogy megigazítsa fejem alatt a párnát.
Zöld erdők, mezők, ligetek,
De sokat jártam bennetek!
De sok nappalt éjszakával
Töltöttem el bujdosással!
Zöld erdőnek lombos ága,
De sokat búsultam alatta.
Gesztelyinek szép leánya,
Még mindég aztat siratja.
Édesanyám sok szép szava…
Kit fogadtam, kit meg soha.
Fogadnám most, de már késő,
Hull a könnyem, mint az eső.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése