Animus meminisse horret...
Mikor megsebesültem, a társaim halottnak hittek, el is
mondták a hadifogoly táborba, hogy én bizony meghóttam. A hír hazajött a
hatatérő katonákkal és halottá nyílvánitottk. Feleségem onnatul kezdve csak
feketibe járt, de mindég monta érzem az én Sanyimél és hatér még, majd
megláttyátok. Csak megmosolyogták az emberek, sajnálták azt hitték megtébojult
a fájdalomtul. A sisak alatt vót egy usánka, amit egy halott orosz katonátul
vettem el, mert neki mán nem vót szüksége rá. Egy másikrul egy pár percsatkát
vettem le a fagyott kezirül, szerintem máb ü se bánta. Az orosz halina csimmába
kapcát tekertem duplán. Az orormat egy fehér bői sál védte, nem is tudom hun
találtam. A zubbonyra egy koszos pufajkát vettem magamra, amit írha bekecsre
cseréltem később, amit egy katonatársamtól vettem el, aki már meghalt.Vótam a
Don kanyarban, hadifogságban vótam. Rövid felkészítés után vonattal indultunk a
keleti frontra, majd gyalogmenetben a frontvonalra. Voronyesznél estem át a
tűzkeresztségem. A mi ezredünkben vótak gyalogos, kerékpáros, és huszárszakasz,
illetve egy kísérő könnyűágyús üteg is. Mink a 12. gyalogezredbe vótunk Kozma
Zoltán ezredes parancsboksága alatt. Miután a lövészárokba csapódott bombátul
én is megsebesültem a lábamat találta el egy szilánk, a lövészárokbul a
gulyáságyuhoz kerültem. 40cm gerendákbul épitettünk bunkert, tetejire 2m főd
került. Az oroszok úgy rohanták le az állásainkat hogy fel se tudtunk eszmélni.
Körülöttem mindenkit megöltek csak egy engem meg egy felcsert hagytak életben. Mint
kiderült azért mert nem volt nálunk fegyver így mi nem öltünk meg egyetlen egy
ellenséges katonát sem. Sokkal prózaibb
az ok, parancsba adták nekik, hogy minket hagyjanak életben, nem
könyörületességbül hanem hideg számításból. Nekik is kell felcser és szakács. A
szakács nem jelentett veszélyt senkire, de hasznát vették a tábori konyhában. A
felccsernek nagy hasznát vették a sebesültek ellátásában. valahol a Donnál voltunk. A hőmérő higanyszála
minusz 30 fok alá kúszott, és a dermesztőszél úgy vágja az arcot, hogy az már
fájt. Mindenfelé puszta hóval borított mező. A táj egyetlen vége láthatatlan
halott fehérlepel, amelyet csak a kiégett tankok fekete csontvázai és a
kráterek sötét foltyai törnek meg. Ebben a kietlen, embertelen világban a
csennek súlya van. Nem a béke csengye ez, hanem a vadászatra leső ragadozói. A
lövészárkok labirintusában, a hóval fedett fedezékek mélyén szemek figyelnek.
Olyan bolt ez mint egy világbajnoki sakkjátszma, mindkét fél a másik
gyengeségét kereste. A mesterlövészek a háború legelitebb vadászai, akik
számára a türelem nem erény, hanem a túlérés és a siker záloga. Kezükön
kesztyű, hogy le ne tépje a fagyos vas a bőrt az újjaikról, fehérálcaruhában, Távcsöves
puskáik, gondosan álcázva, fehér rongyokkal betekerve simulnak a fehér világba.
Csak egy apró hiba kell, egyetlen rossz mozdulat, Egyetlen kifújt pára felhő,
hangos lehellet, egyetlen csillanás vagy mozdulat a lencsén a halát jelenti. A
mesterlövész élete egyszerű vagy öl vagy őt ölik meg ha hibázik. Vadász vagy
zsákmány lesz belőle, mindenki célpont, vagy mégse. Ha egy tiszt, aki óvatlanul
kidugja a fejét a melvét fölött, hogy térképet olvasson, vagy mefvakarja fejét
a rohamsisak alatt az a pillanatniy lehetőség elég a halálhoz. Vagy a rádiós,
akinek a hátán lévő antenna elárulja pozicióját, a hírvivő futár, aki
parancsokat hoz vissza a lövészárokban. A kucsukáló lövész is, aki csak egy
cigarettára próbál rágyújtani, kockáztatja a halált. A háború ezen a szinten
személyes, intim és könyörtelen. Nincs kegyelem, nincsenek kivételek. Vagy
mégis? Létezett egyetlen furcsa, szinte szürreális anomália ebben a precíziós
gyilkológépezetben. Egy jelenség, amelyről nem írtak a katonai kézikönyvekben,
amelyet nem oktattak a kiképző táborokban, és amelyet a parancsnokok gyakran
értetlenül figyeltek. Volt egy ember a senki földje túloldalán, aki látszólag
immunis volt a láthatatlan halára. Nem azért, mert golyóálló mellényt viselt,
vagy mert valamilyen titkos varázslat védte. Hanem azért, mert azt csinálta,
amit csinált. Ő volt a szakács. Képzeljük el a jelenetet. Hajnalodik. A
napvöröslő korongja éppen csak felbukkan a horizonton, festői, de csalóka fényt
vetve a fagyott csatatérre. A német mesterlövész, Hans, nevezzük így, már órák
óta fekszik a hóba ásott, álcázott állásában. Teste minden porcikájat iltakozik
a hideg ellen, de elméje kristálytiszta. A cej sztávcső szál keresztje lassan
pásztázza a szovjet vonalakat. Keresi a mozgást, az árulkodó jeleket. És ekkor
meglátja. Nem messze a szovjet lövészárkok fő vonalától, egy kis mélyedésben
füst száll fel. Nem a tüzérségi becsapódások fekete, folytó füstjehez, hanem
szürke, békés, otthonos füst.
Szakácsként nem volt rajtam se álca ruha se fegyver, csak
egy koszos kötény. Az én fegyverem a fakanál vót. Nagy fakanállal kevergeti a
gőzölgőüstöt, fát dob a tűzre, csörömpöl a fényfedőkkel. Teljesen irritálóan
látható. Hans újjaravaszon pihen. A
távolság talán 400 méter.
Egy ilyen lövés gyerekjáték egy tapasztalt mesterlövésznek. A szél minimális, a
célpont szinte mozdulatlan. Egyetlen könnyed új mozdulat, és a szovjet szakács
arccal a forró kásába zuhanna. A reggeli elmaradna a vörös katonák számára.
Logikus lépés lenne, nem? Az ellenség ellátásának megzavarása, a morál rombolása,
a káosz előidézése. Mindez szerepel a hadviselés nagykönyvében. De Hans nem
húzza meg a ravaszt. Ehelyett lejjebb engedi a puskát, kifújja a levegőt, és
tovább keres.
A szakács tovább főz, mintha láthatatlan burok védelmezné.
Miért? Mi ez az őrület? Miért kímélné meg a nácik fanatikus katonája, vagy a
Wehrmacht profi gyilkosa az ellenség egyik legfontosabb emberét? Hiszen
Napóleon óta tudjuk, a sereg a gyombrán menetel. Ha elvágod az élelmezést, a
hadsereg megáll, elgyengül, összeomlik.
Mégis a kereti fronton, a világtörténelem legkegyetlenebb
hadszínterén, ahol falvakat égettek fel és hadifoglyókat éheztettek halára, a
mesterlövészek között kialakult egy hallgatólagos, bizarr egyezmény. A szakács
tabu. A válasz nem egyetlen egyszerű okban rejlik, hanem pszichológiai,
stratégiai és emberi tényezők bonyolult keverékében.
Hogy megértsük ezt a sokkoló önmérsékletet, mélyre kell
ástunk a frontkatonák elméjében, abban a torzvalóságban, ahol az élet és halász
szabályai teljesen átíródnak. A legelső, és talán legzsigeribb ok, az éjszék
közössége. A keleti fronton az éjszék nem válogatott.
A német utánpótlási vonalak, ahogy a hadsereg egyre
mélyebbre hatolt Oroszország végtelenjébe, megnyúltak és elszakadtak. A hó, a
sár, a partizánok folyamatosan akadályozták az élelmiszer célba juttatását. A
német katonák, a felsőbbrendű ária harcosok, gyakran ugyanolyan éhesek voltak,
mint a velük szemben álló untermensnek titulált szovjetek.
Amikor a szél megfordult, és a szovjet tábori konyhából a
fővőhajdina, a zsíros káposztaleves, csí, vagy a húsos konzerv illatát a német
állások felé sodorta, az valami elemi reakciót váltott ki a lövészárkobban. Ez
az illat nem ellenséges propaganda volt, nem lövedék volt, hanem az otthon, a
melegség, az életig élete. Egy pillanatra emlékeztette őket arra, hogy ők is
emberek, akiknek enniük kell.
Megölni a forrást, még ha az ellenségé is, valahogy
szentségtörésnek tűnt. Persze ez önmagában romantikusnak hangzik, és a háború
ritkán romantikus. Volt ennél egy sokkal pragmatikusabb, cínikusabb oka is a
tűzszünetnek.
A kölcsönös biztosított pusztítás elve nem az atomkorszakkal
kezdődött. Kicsiben ott működött minden egyes frontszakaszon. A német
mesterlövész tudta, ha ő most leszedi a szovjet szakácsot, azzal átlép egy
határt, megszegi az íratlanszabályt.
És a válaszcsapás nem marad el. A szovjetek nem fognak
udvarias levelet írni a Genfi Egyezményre hivatkozva. Nem.
Ha a szakács meghal, a szovjetaknavetősök, akik eddig talán
lustán kártyáztak a fedezékben, dühött bosszuvágytól fűtve bemérik a német
gulyás ágyút. Mert a németeknek is volt szakácsuk. Ő is ott állt valahol a
hátsó vonalakban, füstölő kéményű konyhájával, és próbált valami ehetőt
varázsolni a fagyott krumpliból és a lóbabból.
Ha Hansz lelövi Ivánt, a szakácsot, akkor Iván bajtársai
szétlövik Hansz szakácsát. És akkor senki nem eszik. Ezt a kockázatot pedig
senki, de senki nem akarta vállalni.
Egy hideg konzervet rákcsálni a fagyos gödörben
nyomorúságos. De tudni, hogy a meleg étel lehetősége végleg megsemmisült egy
ostoba lövés miatt, az maga a pokol. Így alakult ki a furcsa egyensúly.
Te hagyod a miénket főzni, mi hagyjuk a ti éteket. De volt
itt még valami. Valami, ami a mesterlövész a magányos vadász pszichológiájához
kapcsolódik.
A mesterlövész feladata nem a mélyszárlás. A feladata a
fontos célpontok kiiktatása. És egy szakács, nos, katonai értelemben, a nagy
stratégiai saktáblán egy gyalog.
Egy. Az millióból. Pótolható.
Ha lelövik, holnap jön egy másik, aki ugyanúgy megkavarja a
levest. Talán kicsit rosszabbul, talán kicsit jobban, de a hatás ellenyésző.
Azonban a szakács élő csaliként való létezése felbecsülhetetlen értékű volt.
Egy működő tábori konyha mágnesként vonzotta a környék
összes élőlényét. Éhes katonák tucatjai gyűltek köré, futárok álltak meg egy
gyors tányérlevesre. És ami a legfontosabb, tisztek.
A tisztek is emberek, ők is éhesek. És bár gyakran tiszti
szolgák vitték nekik az ételt, a frontvonal kaotikus valóságában sokszor maguk
a parancsnokok is megjelentek a gulyás ágyúnál, hogy ellenőrizzék az ellátást,
vagy csak hogy érezzék a melegséget. Egy okos mesterlövés számára a konyha nem
célpont, hanem információs központ volt.
Figyeld a konyhát, és megérted az ellenség viselkedését.
Mikor esznek? Ez elárulja napirendjüket. Milyen a hangulat? Ha hangosan
nevetgélnek, talán vodkát is osztottak, ami támadásra vagy ünneplésre utalhat.
Ha csendesek és komorak, talán nagy veszteségeik voltak. És
ki az, akinek a többiek előre köszönnek? Ki az, aki nem ásorba, hanem akinek
odaviszik az első merőkanállal? Az a tiszt. Az a valódi célpont.
A szakács megölése felborította volna ezt a megfigyelő
állást. Ha a szakács meghal, a konyha elköltözik. Rejtőzködni kezd, és
éjszakára teszik át az ételosztást.
A vadász elveszíti a legjobb leselyét, így a szakács tuttán
kívül a német hírszerzés passzív segítőjévé vált. Ő volt a csali, amelyet sosem
ettek meg, mert túl hasznos volt a horgon. De ne gondoljuk, hogy ez a kegyelem
a humanizmus jele volt.
Távolról sem. A második világháború keleti flontja nem az
emberségről szólt. Ez a döntés hideg, számító racionalitásból született.
Az élni és élni hagyni jelve itt inkább enni és enni hagyni
formát öltött. Egy olyan környezetben, ahol az átlagos élettartam hetekben,
néha órákban volt mérhető, az étel vált az egyetlen állandó, az egyetlen
örömforrás, az egyetlen híd a civilizált létemlékeihez. A gulyás ágyú kéményéből
felszálló füstoszlopok furcsa, szakrális totemmé váltak a csatatéren.
Olyanok voltak, mint a templom tornyok egy ateista világban.
Sérthetetlenek. A katonák mindkét oldalon tudták, amíg a füst száll, addig van
remény, addig van meleg étel.
És ha van meleg étel, talán túléljük még egy napot ebben a
fagyos pokolban. És volt még egy szempont, amit ritkán emlegetnek a
történelemkönyvek, de a veteránok visszaemlékezéseiből kirajzolódik. A
szakácsok gyakran idősebb férfiak voltak.
Nem a húsz éves fanatikus komszomolista rohamosztagosok,
hanem papásák, apukák. Bajszos, kerekded, joviális figurák, akik talán már
harcoltak az I. világháborúban is, és akik most, a vénségükre visszahívva, a
fakanállal szolgálták a hazát. Egy ilyen emberre ránézni a távcsövön keresztül
sok német katonában a saját apját, vagy az otthoni vidéki fogadó szakácsát
idézte fel.
Megölni egy rohamosztagost, aki fegyverrel a kézben ront
rád, önvédelem. Megölni egy tisztet, kötelesség. De hátbalölni egy öreg embert,
aki éppen sót szúr a levesbe, az valami más.
Az már nem harc, az gyilkosság. És bár a nácik ideológiája
megpróbálta kiölni az emberséget a katonákból, az alapvető emberi gátlások néha
a legváratlanabb helyeken, például egy gőzölgő kondér cél keresztjében, mégis
működésbe léptek. De ez a béke törékeny volt, nagyon törékeny.
Elég volt egyetlen fanatikus újonc, a frontra frissen
érkezett SS-egység, vagy egy bosszuszomjas parancsnok parancsa, hogy a
varázslat megtörjön. És amikor megtört, a pokol elszabadult. Mert a szakácsok elleni
támadás nem csak taktikai lépés volt, személyes sértésnek vették.
Ha megöltöd a szakácsunkat, nem csak az ételt vetted el
tőlünk, meggyalásztod az egyetlen dolgot, ami még szent volt nekünk. És a
válaszcsapás brutalitása minden képzeletet felülmúlt. A következő fejezetekben
mélyebb rásunk ebben a különös világban.
Megvizsgáljuk, hogyan működtek ezek az íratlan szabályok a
gyakorlatban, milyen trükköket vetettek be a szakácsok a túlérésért, és mi
történt azokban a ritka, de véres pillanatokban, amikor a mesterlövészek mégis
úgy döntöttek, hogy meghúzzák a ravaszt. Mert a történelem legvéresebb
háborujában még a kegyelen pillanatai is vérrel voltak írva. Ahhoz, hogy igazán
megértsük ezt a békét a háború közepén, először meg kell értenünk magát a
háborút az éjség szemszögéből.
A német katona, aki 1941 nyarán magabiztosan feltűrt ingulja
a masírozott Oroszország felé, még nem ismerte az igazi éhezést. A
tarisznyájában ott lapult a komiszbrót, a sötét roskenyér, a kolbász és a vaj.
A Blitzkrieg, a villámháború ígérete azt sugalta, mire a készletek elfogynak,
már Moszkvában bocsorázunk.
De a villámháború megakadta sárban, majd belefagyott a
jégbe. 1942-re a Wehrmacht logisztikai rendszere az összeomlás szélén táncolt.
A frontvonalon szolgáló gyalogosok számára az étel többé nem kulináris élvezet
volt, hanem üzemanyag.
És gyakran rossz minőségű, hiányos üzemanyag. A német
fejadagok papíron bőségesek voltak, de a valóságban, mire az élelmiszere
eljutott a lövészárkokig, a partizánok által felrobbantott vasútvonalakon és a
sártengerbe sűjtett teherautókon keresztül gyakran csak penészes kenyér és híg,
ízetlen leves maradt. Ebben a kontextusban a szemben álló felek között
kialakult egyfajta bizarr, kimondatlan szolidaritás.
Az éjségtestvérisége. Képzeljünk el két katonát. Egyik a
Wehrmacht szürke zubonyában fagyoskodik, a másik a vörös hadsereg pufajkájában.
Politikailag, ideológiailag halálos ellenségek. De
biológiailag? Biológiailag mindketten csak éhező emlősök. A gyomrok ugyanúgy
korog, a nyáluk ugyanúgy összefut a szájban, ha sült hús illatát érzik.
Ez a közös biológiai szükség lett egy olyan hidatvert a
lövészárkok közé, amelyet a propaganda sem tudott teljesen lerombolni. A
gulyáságyú diplomácia alapköve a kölcsönösség volt. A kölcsönösen biztosított
éhezés.
Mutually Assured Starvation elve. Ez egy egyszerű, de
brutális játékelméleti helyzet. Ha a német mesterlövész kilövi a szovjet
szakácsot, a szovjetek azonnal válaszolnak.
De nem puskával. Hanem aknavetővel. A szovjet 82mm-es
aknavetők pontosak és halálosak voltak.
És a célpontjuk nem a német mesterlövész rejtett állása
lesz, azt nehéz megtalálni, hanem a legkönnyebb, legláthatóbb és
legfájdalmasabb célpont. A német tábori konyha. A német konyhák, a masszív,
lóvontatású HF11-es vagy HF13-as guláskanónek nagyok voltak, nehézkesek és
füstöltek.
Nem lehetett őket errejteni a föld alá. Ha a szovjet megtorlás
szétlövi a németüstöt, a következmények katasztrófálisak. Nincs több meleg
bableves.
Nincs több eintopf. Csak a kőkeményre fagyott kenyér és a
hideg konzerv. A német katonák tudták ezt.
A szovjet katonák tudták ezt. Így hát anélkül, hogy egyetlen
szót váltottak volna, vagy szerződést írtak volna alá, mindkét oldal túszként
kezelte a saját és az ellenség konyháját. Ne lőd le a túszomat, és én sem lövöm
le a tiédet.
A logisztikai rémálom még tovább növelte a szakácsok
értékét. Gondoljunk bele, mennyi energia és erőforrás kellett ahhoz, hogy egy
kiló krumplit eljuttassanak Berlinből Stalingrádhoz. A szállítmánynak át
kellett haladnia fél Európán, túl kellett élnie a bombázásokat, a lopásokat, a
romlást.
Mire az a krumpli belekerült az üstbe, a értéke
felbecsülhetetlen volt. A szakás nem csak ételt főzött, ő volt az alkímista,
aki a nyers, fagyott, gyakran romlott alapanyagokból életet varázsolt. Ő tudta,
hogyan kell úgy fűszerezni a lovakat, mert ekkora már megették a
szállítólovakat is, hogy ehető legyen.
Ő tudta, hogyan kell a hóból ivóvizet olvasztani anélkül,
hogy az íze füstös lenne. Egy jó szakács a fronton többet ért, mint tíz lövész.
A lövészt pótolni lehetett a következő utánpótlás vonattal, de egy szakácsot,
aki ismeri az alakulat ízlését, aki tudja, hogyan kell semmiből valamit főzni,
és aki, ami a legfontosabb, nem lopja el a fejadagot, na az ilyen ember kincset
ért.
A katonák gyakran jobban védték a szakácsukat, mint a
tisztjeiket. Hallani olyan történeteket, ahol a visszavonulás során a lövészek
emberi pajsként vették körbe a gulyáságyút, miközben a sebesülteket hátra
hagyták, kegyetlen prioritások, de az éjség logikája diktált. És volt egy
pszichológiai dimenzió is.
A frontvonalon az étkezés volt az egyetlen rituálé, ami a
normalitást idézte. Amikor a katonák megkapták az essen-fassen parancsot, és
sorbaálltak a csajkáikkal, egy rövid időre megszűntek győkológépek lenni. Újra
emberek lettek.
Viccelődtek, panaszkodtak az étel minőségére, ami a katonák
örök kiváltsága, melegítették a kezüket az üst oldalán. Ha a mesterlövész ebbe
a szent pillanatba lőtt volna bele, az nemcsak taktikai támadás lett volna, az
az utolsó menedékük lerombolása lett volna. Egy ilyen tett után az ellenség nem
adja meg magát, nem fut el, hanem megvadul.
Az a fajta düh, amit az éttelenség és a reményvesztettség
szül, a legveszélyesebb fegyver a csatatéren. A német parancsnokok bármilyen
kegyetlenek is voltak, tudták. Ne sarokbaszorított éhes állatokkal, hanem
fegyelmezett katonákkal akarja harcolni.
De beszéljünk a konyhai hírszerzésről is, mert ez egy
lenyűgöző aspektusa volt ennek a furcsa békének. A német mesterlövészek és
megfigyelők számára a szovjet konyha füstje olyan volt, mint egy nyitott könyv.
A füst színe és sűrűsége mindent elárult.
Ha a füst sűrű, fekete volt, akkor vizes fával vagy, ami
rosszabb, olajos rongyokkal tüzeltek. Ez azt jelentette, hogy az ellenségnek
nincs rendes tüzelőanyaga, a morál alacsony, a logisztika akadozik. Ha a füst
fehér és könnyű volt, száraz nyírfát használtak.
Jól szervezettek, van idejük fát vágni és száritani.
Vigyázat! Az ilyen alakulat fegyelmezett. És maga az illat.
A tapasztalt lövészorrok kilométerekről megmondták, mi a
menü. Káposzta? A szokásos. Hús? Ritkaság, talán valami ünnet van, vagy friss
ellátmány érkezett.
Vodka szaga száll a szélben? Támadás készül. A
nárkomovszkaja, a nébbisztos 100g-ja kiosztása mindig a rohamelőjele volt. Így
a szakács, miközben kevergette a levest, akaratlanul is folyamatosan morzézott
az ellenségnek az alakulata állapotáról.
Ha a németek lelőtték volna, elveszítették volna ezt az
értékes információforrást. Jobb volt hagyni, hadd főzzön, és közben olvasni a
kondérjából. Sőt, a konyha körüli viselkedés a társadalmi hierarhiát is
felfette.
A szovjet hadsereg elvileg az egyenlőség hadserege volt, de
a fronton ez illúzió volt. A mesterlövész a távcsövény keresztül látta ki kapja
a sűrűjét, a húst és a krumpit az aljáról, és ki kapja a lét. Látta, hogy a
politikai tisztek, komisszárok gyakran külön, soron kívül kapták meg az
adabjukat, néha jobb minőségű kenyeret is.
Ez segített azonosítani a kulcsfigurákat. A szakács körüli
interakciók egy szociogramot rajzoltak ki a német megfigyelők számára. Látod
azt ott, aki most kapott egy extra szeret szalonnát a szakácstól? Jegyezd meg
az arcát, ő valaki.
Talán egy ászpilóta, mesterlövész vagy tiszt. Amikor a harc
elkezdődik, ő az elsőgyleges célpont. Tehát a szakács élete nem azért volt
biztonságban, mert a német mesterlövész jó ember volt, hanem mert a szakács
élőben, valósidőben szolgáltatta az adatokat.
Ő volt a csatatér hírügynöksége. Voltak azonban kivételek,
és ezek a kivételek brutálisak voltak. Az íratlan szabályok csak a statikus
hadviselés – állülekháború – idején működtek igazán, amikor a frontvonalak
hónapokig nem mozdultak.
Amikor a Licz krég villámháború mozgásba lendült, vagy
amikor pánikba esett visszavonulás kezdődött, a szabályok érvényüket
vesztették. Egy visszavonuló sereg számára a konyha teher, és egy előre nyomuló
ellenség számára a konyha zsákmány. De amíg a lövészárkok farkas szemet néztek
egymással a hómezőn, addig a szakács a senkiföldje diplomáciai mentességet
élvező nagykövete maradt.
A szakácsok maguk is tisztában voltak ezzel a furcsa
státusszal. Sokan közülük szinte provokatívan viselkedtek, nem bújtak
fedezékbe. Néha még integettek is a túloldalra a merőkanállal.
Volt ebben egyfajta dac, egyfajta úgysem teszed meg
bátorság. De volt benne egy mélyebb üzenet is. Én csak egy szakács vagyok.
Én ételt adok, nem halált. Hagyj békén. És a német
mesterlövészek, akiknek az újja a ravaszon pihent, megértették ezt az üzenetet.
Mert végső soron, amikor a fegyverek elhallgattak és az
éjszaka leszállt, ők is csak egy dolgot akartak. Egy tál meleg levest és a
tudatot, hogy holnap is lesz reggeli. De mi történt, amikor a németek saját
ellátása teljesen összeomlott? Amikor már a saját gulyás ágyújuk is üres volt?
Ekkor a szovjet konyha látványa és illata már nem a reményt, hanem a kínzó
irigységet táplálta.
És az irigység a gyűlöletelő szobája. A sztálingrádi csata
végóráiban, amikor a német VI. hadsereg katonái már patkányokat és bőröveket
ettek, a szovjet konyhák látványa elviselhetetlennél vált.
De erről később. Most maradjunk még a boldog békeidők
illúziójában, amikor a két sereg, mint két morgó kutya tisztes távolságból míregette
egymástáját, de egyik sem mert harapni, féltve a saját csontját. A háború
természetéből adódóan kaotikus.
A frontvonalak hullámoznak, parancsok változnak, emberek
jönnek és mennek. De ebben a káoszban van egyetlen sziget, amely a
kiszámíthatóság, a rendszeresség és a rutin menedéke. A tábori konyha.
És pontosan ez a rutin volt az, ami a szakácsot a
mesterlövész számára nem célponttá, hanem eszközzétette. Egyfajta élő vekkeré,
amelyhez a német megfigyelők a saját óráikat igazíthatták. Gondoljunk bele, a
modern hadviserés egyik legnagyobb kihívása az információhiány.
A háború ködében nehéz megmondani, mit csinál az ellenség.
Támadásra készülnek? Vagy éppen aludni térnek? Cserélik az őrséget? Új csapatok
érkeztek? A rádióforgalmat lehet rejtjelezni. A telefongonalakat belehet ásni.
A mozgást lehet álcázni. De a konyha? A konyha nem hazudik.
A gyomor nem hazudik.
A német mesterlövészek hamar felismerték a gasztrohírszerzés
stratégiai értékét. A szovjet tábori konyha reggeli begyújtása volt az első
jel. Felszállt a füst, és ez azt üzente.
Ébren vagyunk, kezdjük a napot. Ha ez a füst a szokásosnál
korábban még sötétben jelent meg, az gyanús volt. Talán korai reggeli, mert
hajnalban indul a roham? Ha később, talán lusta, demoralizált egységgel állunk
szemben, akik nem sietnek sehova.
A mesterlövészek naplóikban gyakran úgy hivatkoztak a
szovjet konyhákra, mint a frontvonalóráira. Hans, a lövészgödör mélyén, talán
nem tudta pontosan hány óra van, de amikor látta, hogy a szakács elkezdi
pucolni a krumplit, tudta, hogy közeledik a dél. Amikor a kondérokat elkezdték
súrolni homokkal és hóval, tudta, hogy vége az ebédidőnek.
Ez a rutin kiszámíthatóvá tette az ellenséget. És egy
kiszámítható ellenség sebezhető ellenség. De a legértékesebb információt nem az
idő, hanem az emberek eloszlása szolgáltatta.
A szakács körül kialakuló sorbanállás egy komplex társadalmi
tánc volt, amelyet a német távcsövek mohón figyeltek. A sorbanállásnak megvolt
a maga szigurú etikettje, még a totális háború közepén is. Ez az etikett pedig
felfedte a rangokat és a funkciókat.
Először is a létszám. A mesterlövésznek nem kellett végig
számolnia minden egyes katonát a lövészárkokban, ami lehetetlen is lett volna,
hiszen rejtőzködtek. Elég volt megszámolnia, hány csajkát töltenek meg.
50 csajka? Egy szakasz. 150 csajka? Egy század. Ha tegnap
még 150-en voltak, ma már csak százan, akkor tudjuk, hogy a tegnapi tüzérségi
tűz hatásos volt, vagy a századot átcsoportosították.
Ha hirtelen 3 századagot mérnek ki, akkor vigyázat, erősítés
érkezett az éleple alatt. A konyha könyvelése pontosabb volt, mint bármely
kémjelentés. Aztán ott voltak a kiváltságosok.
A mesterlövészek megtanulták azonosítani a tiszteket a
testbeszédük és a kiszolgálás módja alapján. A tiszt ritkán átsorba. Neki a
tiszti szolga, az ordinánc vitte az ételt.
De néha, ahogy korábban említettük, a tiszt is odament. És
hogyan viselkedett a szakács? Ha a szakács, aki addig mogorván csapta a kását a
közkatonák tányérjába, hirtelen kihúzta magát, mosolygott és a kanál mélyéről
merített, ahol a hús van, akkor a mesterlövész tudta, ez a fickó fontos. Még
érdekesebb volt a különleges egységek azonosítása.
A szovjet hadseregben a különböző fegyvernemek katonái néha
eltérő fejadagokat kaptak, vagy legalábbis eltérő bánásmódot. A harckocsizók, a
piloták és a mesterlövészek gyakran kiegészítő ellátmányt élveztek. Csokoládét,
szalonnát, vodkát.
Ha a német megfigyelő látta, hogy egy csoportkatona külön
csomagot kap a szakácstól, már is tudta, hogy nem egyszerű gyarogosokkal van
dolga. Ezek ott tankosok. Tehát valahol a közelben tankok vannak elrejtve a hó
alatt.
Volt egy eset, amelyet egy veterán német mesterlövész, Josef
Allerberger említett. Bár a nevek és helyszínek a háború ködében gyakran
összemosódnak. Egy nap arra lett figyelmes, hogy a szakács különös tisztelettel
bánik egy alacsony, jelentéktelennek tűnő férfival, aki nem viselt rangjázést.
A férfi mindig elsőként kapta meg az ételt, és a szakács még
egy kis extra adagot is csúsztatott neki. A többi katona is tiszteletteljes
távolságot tartott tőle. Allerberger először azt hitte egy politikai komisszár,
de a komisszárokat általában félelemövezte, nem tisztelet.
Aztán rájött. A férfi egy szovjet mesterlövészász volt. A
tisztelet a vadásznak szólt, aki védi a többieket. Allerberger napokig figyelte,
követve a mozgását a konyhától a rejtek helyéig, és végül kiiktatta. A szakács
nélkül sosem vette volna észre. A gulyás ágyú volt a jeladó, ami elárulta a
legveszélyesebb ellenfél pozícióját. A levelek A tábori posta gyakran a
konyhánál landolt. Amikor megérkezett a posta, a katonát csoportokba verődtek a
gulyás ágyú körül, hogy felolvassák a hazai híreket. Ez a pillanat aranybánya
volt a pszichológiai hadviseléshez.
A mesterlövész látta az arcokat. Látta ki sír, kinevett.
Látta a morált. Egy síró katona, aki épp rossz hírt kapott otthonról, a faluját
lebombázták, a felesége meghalt, gyenge lánszem. A mesterlövészek néha
kegyetlen játékot űztek. Szándékosan lőttek a földbe, vagy a levegőbe ilyenkor,
hogy pánikot keltsenek és lássák a reakciókat. Ki az, aki azonnal fedezékbe
ugrik? Ő a veterán. Ki az, aki lefagy és csak áll a kezében a levéllel? Ő az
újonc. Ki az, aki azonnal parancsokat kezd osztogatni? Ő a vezető. A rutin
fenntartása a szovjet oldal számára is stratégiai cél volt. A parancsnokok
tudták, hogy a konyha a stabilitás szimbóluma. Ezért utasították a szakácsokat.
Főzzetek akkor is, ha nincs mit.
Füstöljön a kémény akkor is, ha csak vizet forraltok. A látszat fenntartása
létfontosságú volt a morál szempontjából, de egyben félrevezetés is lehetett.
Az úgynevezett maszkirovka álcázás egy formája. Néha a szovjetek üres
állásokban hagytak ott füstölő konyhákat, hogy elhitessék a németekkel, itt még
mindig erős csapatok állomásoznak. A német lövészek lőtték az árnékokat,
miközben a vörös hadsereg már kilométerekkel arrébb járt, bekerítve őket. Így
vált a szakács és a konyhája a megtévesztéseszközévé is. A rutina azonban
kétérű fegyver. A kiszámíthatóság, ami biztonságosabb. Néha bombatámadáskor
meghalt a szakács is, de nem célzott lövéstől, csak véletlenül. Hirtelen jött a
rajtaütés. Nem lehetett csinálni semmit, menekültünk a derékig érő hóban, a
rettenetes, mínusz 30–40 fokos hidegben. Még jó, hogy nekem csizmám volt, de az
utászoknak, meg az árkászoknak csak bakancsuk, amibe belement a hó. Nem volt
meleg ruha, se koszt, se lőszer. Összesen 10 lőszert kaptunk a karabélyba meg a
pisztolyba. Ezekkel nem lehet messzire lőni, kis muníció nagyon. Egy darab
páncéltörő ágyú működött, de az is 10 kilométerre vitt csak el. Kilátástalan
helyzetbe kerültünk. Egészen pontosan emlékszem, hogy március 14-ig vonultunk
visszafelé, csak visszafelé. Gyalogoltunk, mert semmiféle használható jármű nem
maradt. Nemcsak a nappalt, hanem még gyakran az éjszakát is a szabadban
töltöttük. És rettenetesen hideg volt! A bajtársak közül sokak megfagytak, vagy
csak ha a lábuk fagyott el, már nem tudtak tovább menni. Ott dermedtek meg,
ahol leültek. Szerencsére én visszajöhettem.
Sok-sok év távlatából mit gondol, minek köszönheti ezt a
szerencsét?
– Akik megmaradtunk, nagyban köszönhetjük a létünket az
orosz asszonyoknak is. Ezt mindenképpen szeretném, ha leírná, mert azok az
ennivalók éltettek bennünket, amit az asszonyok adtak. Igaz, egyszerű koszt
volt, legtöbbször csak buriskása (köles), de meleg ételt ehettünk abban a kőszikla
fagyban. Minden orosz asszony, akinek volt katona hozzátartozója, adott
valamit. Pedig látszott, hogy ők is szükséget szenvednek.
– A visszavonulásban, a rettentő hidegben felbomlott a rend.
Több ezer embernek nem volt se autója, se lőszere, se élelme. Illetve a
hadseregnek volt élelmiszerraktára, mert a templomokat rakták tele felfüstölt
húsokkal, szalonnákkal, kétszersültekkel, cukorral. Magam is láttam. Német
katonákkal őriztették, s állandóan tartalékoltak, akkor is, mikor már mindenki
lefogyott, vagy sokan elgyengültek. Egyszer aztán fegyverrel kényszerítettük a
német őröket, hogy bemehessünk a templomba felpakolni. Az összes zsebemet, a
nyeregtáskámat is jól megraktam. Ez mentett meg talán, meg az erős szervezetem.
A Don-kanyarban a magyar katonák élelmezése rendkívül szűkös
és egyhangú volt, különösen a téli időszakban. Jellemző ételek voltak a
tökpaprikás (lisztes habarással), a burgonyás lepény, a babból és lisztből
készült torta, valamint az árpából pörkölt „kávé”. A helyi adottságok és a szükséghelyzet
miatt olykor kényszerű élelmiszerforrásokhoz is folyamodtak.
A katonák étrendje a korabeli szegénykonyha alapanyagain
alapult:
Tökpaprikás: Hagymás alapon, pirospaprikával és lesózott
tökből, sűrű habarással készült.
Burgonyás lepény: Egyszerű, gyorsan elkészíthető háborús
étel.
Babtorta: Lisztből és babból sütött édesség.
Rántott búzadara: Édes tejben főzött, majd formázott és
kisütött darakása.
Pörkölt árpa: Kávépótlóként használták, cukorral
karamellizálva.
Kényszermegoldások: A zord körülmények között a napi
egyszeri meleg ételt helyi tartalékokból egészítették ki.
Több vót a fegyver mint az élő katona.
Vót itt géppuska,
gránátvető, aknavető, páncéltörő ágyú, nehézpuska, golyószóró, karabély.
Az ezredekhez tartozott még: egy tábori ágyús üteg 4 darab 8
cm-es löveggel felszerelve
egy aknavető század
egy kocsizó géppuskás század
egy páncéltörő ágyús század
egy árkászszázad
egy lovas szakasz
egy kerékpáros szakasz
egy távbeszélőszakasz.
A magyaroknak vót Csaba páncélgépkocsi, Nimród páncélvadász,
Toldi könnyű harckocsi.
Az ellenséges páncélosokkal vívandó harc végzetes
következményekkel járhatott, ugyanis a magyar páncélelhárítás igen hiányos és
korszerűtlen volt. 244 darab 37 mm-es páncéltörő ágyúval rendelkezett a
hadsereg, ez a szám önmagában is alacsony lenne, de nagyobb problémát
jelentett, hogy a korszerű T-34-esek ellen mit sem értek az effajta fegyverek.
A németek ugyan segítséget nyújtottak csapatainknak, 47 mm-es páncéltörő
ágyúkkal, de ezeket csak a frontra történő megérkezés után kapták meg a
katonák. Szintén a fronton kaptunk még 77 darab 50 mm-es német 38 M. típusú és körülbelül 50
darab francia építésű 75 mm-es páncéltörőt.
További problémát jelentett a katonák ruházata. A honvédség
a rövid szárú bakancsot általánosította, ami nyáron a port, ősszel pedig a
vizet engedte be. Szállítási problémák miatt télen is ezt kellet használniuk a
fronton harcolóknak, mivel a téli ruházat csak későn érkezett meg és akkor sem
elegendő számban. Csak hadosztályi szinten álltak rendelkezésre gépkocsik,
egyébként lovak vontatta kocsikat kellett használni. Hadosztályonként 70
teher-, 55 személy- és 17 egyéb gépkocsi állt készen. A németek ezen a téren is
segítséget ígértek. Amikor Weinknecht ezredes észlelte a hiányosságokat,
ígéretet tett rá, hogy gépkocsikat próbál biztosítani a csapatvonatoknak. A
felajánlott járműveket azonban sohasem kapta meg a 2. magyar hadsereg, mivel
azok a német hadseregben is hiánycikknek számítottak. Az élelmiszerellátás jól
megszervezett volt, jórészt német szállítmányokban érkezett. A mennyiség
kielégítő volt, mindössze a katonák német koszthoz nem szokott gyomra
jelentette a gondot. A kenyérben is hibákat találtak. Mivel ezt is a németek
készítették, ezért állaga és íze eltérő volt, mint a hazaié. A honvédség
meghallgatta a katonák panaszát és igyekezett is, hogy orvoslatot találjon
gondjaikra. A német élelmiszerszállítmányokat rendszeresen magyar ételekkel
egészítették ki. Az étlapra került a magyar bor, pálinka, szalonna és a hagyma.
Az időjárás romlásával egyre gyakrabban maradtak el a magyar ételek, vagy
érkeztek meg romlott állapotban. Ennek oka az volt, hogy a csekély számú német
vasútvonalat túlságosan lekötötte az utánpótlás, így nem maradt idő és energia,
hogy Magyarországról is szállítsanak élelmiszert a fronton harcolóknak. A téli
kavarodásban előfordult, hogy katonáink nem pálinkát kaptak karácsonykor, hanem
francia pezsgőt.
Az élelmezési helyzet az 1942 késő őszi téli felkészülés
idején vált kritikussá, amikor a hideg és a hiányos ellátás súlyosan megviselte
a honvédeket.
Amikor a magyar 2. hadsereg 1942 tavaszán megindult a
Don-kanyarba, hatalmas mennyiségű élelmiszer és alapanyag, valamint rengeteg
vágóállat is a katonákkal tartott. Az egyes csapattestek (ezredig bezárólag)
például saját kenyérsütő kemencével és hentesüzemmel is rendelkeztek, önálló
konyhája (pl. gulyáságyú, hivatalos nevén mozgókonyha) pedig minden
zászlóaljnak és egyes századoknak is volt. Fennakadást hivatalosan az
okozhatott, ha a mögöttes területen állomásozó ellátó alakulatok valami miatt
(előrenyomulás, visszavonulás stb.) nem tudták időben előrejuttatni az
ellátmányt, vagy ha nem is volt mit előreküldeni. A honvédség tragikus
gépesítettsége és elégtelen szállítókapacitása miatt főleg az előbbi volt
gyakoribb. Ha minden rendben ment, a katonák háromszor kaptak enni, reggel
hideg élelmet (kenyér, szalonna, sajt, lekvár), délben valami főtt ételt
(főzelék, rizseshús, pásztortarhonya, pörkölt stb.), este pedig változott, hogy
mit osztottak ki. Persze az első vonalakban nem mindig lehetett megoldani a
szállítást, sok esetben naponta egyszer vitték csak ki az élelmet; a meleg
ételt szerencsésebb esetben a fedezékekben meg tudták melegíteni, ha nem, akkor
kénytelenek voltak hidegen elfogyasztani. Éhező és fázó legyengült,
lesoványodott, fáradt, fásult emberekkel nem lehet háborút nyerni. A szardíniakonzervet
a bakanyelv kígyóhúsnak hijta. Hamar mefettük az elhullott lovakat. A kenyér
nyúlós, ragadós, a késpengére állandóan ráragad. Nem lisztben, hanem
fűrészporban forgatják meg kemencébevetés előtt a kenyeret. Krompé és száraz
főzelék is vót néha, meg paszuly. A tököt a krompét a hadszintéren szedték a
katonák, hogy éhen ne haljanak. Vöröskeresztes csomagot kaptak, amiben 26
cigaretta 4 doboz keksz, 2 doboz cukor és fél deci pálinka volt. a túlerő miatt
felbomlottak a kötelékek, gyakorlatilag megszűnt a központi ellátás, a sok
sebesült pedig teljesen leterhelte az amúgy is szegényes szállítókapacitást. Összességében megállapítható, hogy a
magyar 2. hadsereg élelmezési helyzete számos kívánni valót hagyott maga
mögött, amelyet nehezített a német élelmezés is. Amíg lehetett, a katonák
helyszíni beszerzésekkel egészítették ki készleteiket. A központi ellátás az
előrenyomulás (május-július) idején és a téli időszakban volt a legrosszabb,
ősszel viszonylag kevés probléma merült fel. Rengeteg múlott az egyes
parancsnokokon, ugyanis azon egységek, ahol a vezetők extra készleteket
halmoztak fel – mint Vécsey alezredes, vagy Erdélyi Béla főhadnagy, a 106/2.
század parancsnoka – általában sokkal kisebb veszteségeket szenvedtek. Több
helyen ugyanakkor számos katona került kórházba alultápláltság miatt, és sajnos
sokan voltak, akik gyakorlatilag éhen haltak, vagy az elégtelen táplálkozás
miatt haltak bele amúgy kezelhető betegségekbe. Az is megállapítható, hogy ezeket
a gondokat elsősorban nem az okozta, hogy nem volt mit, hanem hogy nem volt
mivel kiszállítani az első vonalakba. Az itt szerzett tapasztalatokat a vezetés
hasznosította, 1944-ben már sokkal jobb, bár még mindig nem tökéletes
ellátórendszerrel vonultak frontra a magyar honvédek; igaz, hogy akkor már nem
több ezer, hanem csak néhány száz kilométerre kellett az élelmiszert (is)
kiszállítani, de ez már egy másik történet…
Vitéz Barati Sándor hadapród őrmester megfáradt teste hazai
földben nyugodhat. Nincs pontos számadat, de a 2. magyar hadsereg 200 ezernél
több magyar katonája, nemzetünk színe, virága veszett oda, Írásommal szeretnék
méltó emléket állítani a dicsőséges hősöknek, akik életüket áldozták szeretett
hazánkért. Emlékük legyen áldott!
https://www.masodikvh.hu/hadszinterek/europa/kelet-europa/47-don-kanyar-1942-43
