A Demecseri vándorló juhászok élete

 

A nomád állattartás a honfoglalás óta népszerű foglalkozás volt. A Rétközi víz jelentősen korlátozta a legeltetési lehetőségeket. A pásztorvándorlás a XV. században a török időkben is tovább folytatódik, később a nomád hegyi pásztorok az Alföldet is kezdik ellepni, főként téli legeltetés, teleltetés céljából. Az Alföldről még a sertéseket is kihajtották makkoltatni. Ez az ide-oda vándorlás a történelem folyamán néha olyan méreteket öltött, hogy egész faluk ebből éltek, sőt a kincstár is jelentős hasznot húzott a vándor pásztorok különféle taksáiból, béreiből. Néha még főurak is elhajtották nyájaikat távoli vidékekre nyári vagy téli legelőre.  A vándorló pásztorok nagyon sok műveltségi elemet közvetítettek a népek között.  A XVI. majd a XVIII. sz.-ban igen fontos formája volt az, amikor az állatokat vásározás céljából hajtották távoli vidékekre. A pásztorvándorlás alapvető sajátosságai: a téli, nyári szállás, őszi és tavaszi legelők közötti folytonos vándorlás, az ezzel járó rideg életmód hagyománya.

A magyarországi belső pásztorvándorlás a különböző történelmi korokban, különböző kulturális hatások és keveredések következtében más és más formát mutat.  A pásztorvándorlás sajátságos formájával találkozunk a Rétsági községek juhászai körében.  Egyes Szabolcs megyei községekben, ahol a juhtenyésztésnek az emlékezeten túli időkbe visszamenő hagyománya volt, a szántóföldi művelés nagyarányú kiterjesztése után a legelőket a XIX. sz. folyamán fokozatosan feltörték, így a juhok számára a tarlók felszabadulása előtt szinte semmi legelő nem állt rendelkezésre. Nálunk a „német juhot" tenyésztették, ami tulajdonképpen a közönséges fésűs merinót jelenti. Így a község juhtartó lakosainak két dolog közt kellett választani: vagy felhagytak a juhtenyésztéssel, vagy elindultak juhaik számára megfelelő nyári legelőt keresni.  A lakosság zöme az előbbit választotta, azonban voltak olyan pásztorok, akik inkább távoli vidékeken béreltek legelőt, ahova juhaikat tavasszal, április végén elhajtották és talló-szabaduláskor, július végén hazahajtották. 

A Demecseri juhászok is, nyaraltatták juhaikat. Kora tavasszal, mindjárt hóolvadás után a juhokat a környező falvak erdeibe hajtják, ahol néhány héten át a juh az avar alól kibújó zsenge füvön él. Április végén megindulnak a falkák „nyaralni" valami távoli vidékre. A nyaralásra való legelőt a juhász még tél folyamán kibéreli és ide kb. május közepén ér el juhaival. A réten Július végén befejeződik a nyaralás és a juhász a falkával hazatér a falu határába őszölésre. Itt aratás után a tarlók felszabadulnak és a juhok ezekben őszölnek. Nehezíti a tarlón való legeltetést, hogy legtöbb faluban nincs tagosítás, sem fordulórendszer, így a juhok őrzése a keskeny, szétszórt tarlókon nehéz és veszélyes, mert a juhok a szomszédos krumpli, tengeri, répa táblákon sok kárt tehetnek.

Erre felé nem alakulhatnak nagyobb nyájak, sőt néha még a 40-60-a falkákat is kétfelé vette a pásztor és családtagjai segítségével bujkált a kis csapattal a keskeny tarlókon. A juhász bojtárt sohasem tart, csak jól betanított pulijával tartja kordában a falkát. Őszöléskor a juh hazajár, de van rá példa, hogy a juhász a falu melletti tarlókon építi fel a léckáját. Ebben az esetben maga is kint alszik a juhok mellett. A léckát kb. kéthetenként felszedi, és valamivel távolabb állítja fel, így tulajdonképpen egyúttal kosarazik is. Ha nem a saját maga tarlóján van a lécka felállítva, a föld tulajdonosa a hálatásért áldomást fizet, ami a földet trágyázza.

A teleltetés ma már leginkább odahaza az akolban takarmányozással történik. De még a közelmúltban is szokás volt, hogy a nyájakat a demecseri, kéki, besztercei káposztaföldekre hajtották telelni. Ha nagyon hideg tél volt, az idevalósi gazdák udvarára kérezkedtek be, ahol a szalmakazlak tövében a szabadban kapott a juh szállást. Ha nem volt kegyetlen az idő, a pásztor a juhokkal együtt éjjel-nappal a szabadban tartózkodott minden védelem és szárnyék nélkül A hajtás iránya Pátrohától kiindulva a következő volt: Demecser, Kék, Nyírbogdány, Sényő, Napkor, Nagykálló, Balkány, Vámospércs, Nagyléta, Pocsaj, Kismarja. Általában reggel és este a hűvösön hajtottak, napközben pihentek. Néha éjjel is hajtottak. Természetesen, csak olyan lassan, hogy a juh mindig legelhessen. A juhok „szép nyájasan mentek egymás után". Az út két oldalán, az árokban hajtottak. A juhász egyedül ment a juhval, csak a puli segített a hajtásban. Egy falubeliek rendszerint egyszerre indultak el, de falkáikat nem keverték össze, hanem 1-2 km-es távolságot hagytak mindig egymás közt.

Este, vagy deleléskor az út mellett üres földeken, kutak mellett szálltak meg, bár azt mondták a marha vagy a ló vályújából nem szabad itatni, mert a juh után nem iszik a ló se a tehén. Tereléskor a juhász a kutyát így küldi: „Nye Bogár, bocsáss csak oda űket, ne!" Mikor jól van, akkor a botjával int a kutyának, vagy odakiált: „Jó van má, na!" A kutya szinte minden szavát érti a pásztornak, így pontosan meg tudja a kutyának magyarázni a szándékát, és a jó puli azt azonnal végre is hajtja. A juhászok minden esetben csak a saját juhaikat hajtják nyaralni. Bojtárt sem fogadnak, legfeljebb a saját 10-12 éves gyereküket viszik el, hogy hadd tanuljon. Felszerelésük természetszerűen igen egyszerű, mivel semmiféle járművet, vagy teherhordó állatot nem visznek  magukkal. Minden juhásznak elengedhetetlen eszköze a bot. Kampót általában nem használnak. A kampó használata az Alföldön is csak később terjedt el.

A bot elsősorban nem is terelésre szolgál, hanem menet közben a juhász ráakasztja a tarisznyát, a batyut, ha megáll, rátámaszkodik, int vele a pulinak, esetleg önvédelemre jó, vagy egy nyulat leütni vele, ha erre alkalom adódik. Tereléskor ott van szerepe, ahol vízen, sáron, hídon kell áthajtania a juhot, vagy ha szét akarja választani a falkát, vagy elkapni egy bárányt. A pásztor vándorlás közben az útra való összes élelmét magával viszi. Ezért egyik legfontosabb eszköze a szőr- vagy bőrtarisznya. Ma inkább szőrtarisznyát, sőt legújabban vászontarisznyát használnak, benne 2-3 napi kenyér, 1-2 kg szalonna, száraz tészta, fűszerféle, mert kenyérszükségletét általában útközben szerzi meg. Az úton fedél alatt sohasem hál, ezért visz magával megfelelő ruhaneműt. Minden juhász magával viszi a bundáját, ha nagyon esős a tavasz, akkor a szűrét. A bunda hidegben meleget tart, melegben árnyékol. Felesleges ruhaneműt nem cipel, mert úgyis nehéz az út. Legfeljebb egy könnyű esőköpenyt visz még magával. Az evőeszközön, késen, kanálon kívül magával viszi még a bográcsot és a szolgafát. A szolgafát Kéken vasból csináltatják a helybeli kováccsal, mert ez kisebb helyet foglal, nem ég el, könnyebben szállítható, mint a fa. Az összes felszerelését a tarisznyában, zsebben, vállon, esetleg a botra akasztva és vállra véve szállítja. A nyárára való élelmet, krumplit, lisztet, vastag ruhát, fehérneműt, a léckát vonaton küldi a helyszínre. 

Útközben deleléskor - este rendszerint szalonnát sütnek a juhászok, vagy a bográcsban főznek tísztalevest, öhömöt. A nyári legelőn tulajdonképpen egész nyáron ilyen egyhangú táplálékon élnek. Mindig csak maguk főznek, újabban a bogrács helyett a szálláshelyen téglából, kis vaslemezből egyszerű tűzhelyet készítenek, amelyen már fazékban is főznek. Tüzelőről maguk gondoskodtak. Az út mellett száraz gallyat, kórót szedtek össze, a nyaralón fát vettek, vagy ahol azt nem lehetett kapni, ott juhtrágyából vályogot vetettek, ezt megszárították, és ezzel főztek. A léckában összegyűlt trágyát formákba taposták, és ezt nevezték vályognak. A juhászok a kutak mellett a száraz szarvasmarhatrágyát is összeszedték és vele főztek.

Télen akolban hált a juh. Itt is összegyűlt a tárgya, ezt baltával téglalap alakú kockákra szétdarabolták, megszárították és az akol mellett boglyába rakták. Régen úgyis vetettek tőzeget, hogy a trágyát az udvaron nagy területen lapáttal szétlapogatták, majd utólag ásóval, baltával a megfelelő nagyságú kockákra szétdarabolták. Egyes juhászok a szárított marhatrágyából való tüzelőt is használták. A juhászok tápláléka egész nyáron át igen egyoldalú volt. Egy kis változatosságot a folytonos tésztaleves és öhöm után az jelentett, hogy egy kis tejet tudtak venni valahol, vagy ha a fejés megkezdődött, s gomolyát, zsendicét is ehettek. A nyári legelőn a juhász első dolga, hogy elkészíti szálláshelyét. 

Más legelőkön azonban ilyen fedeles hely nem volt, ezért hazulról vonaton odaszállították a léckát, és a juh egész nyáron ebben hált. A lécka vagy juhkarám 12x8 m alapterületű 1 méter magas karám, mely kb. 4-5 cm átmérőjű kerek lécekből készült 4-4 m hosszú szárnyakból van összeállítva. Az egyes szárnyak nem szedhetők szét, ezeknél a lécek szeggel vannak a lá bakhoz és az összekötő pántokhoz erősítve. Az egész lécka hosszabb oldala így három, a rövidebb két szárnyból van. Kéken a szárnyakat külön-külön is léckának nevezik. Valószínűleg ez a kifejezés a régebb és az egész karám is innen kapta a lécka elnevezést, ti. léckákból épített karám.

A szárnyakat az érintkezésnél kívül-belül karó tartja a ki- és bedűlés ellen, a karókat felülről ráhúzható, drótból, vaslemezből készült gúzs szorítja össze. Az egyik sarkon levő szárnyat hosszanti irányban el lehet húzni, így tetszés szerinti nagyságú ajtót képez. Ha a bejárat egész szűkre van állítva, ez képezi a. fejőt. A fejőnyílás mellett van a fejőszék. Kismarjában általában az akolból fejtek. Ilyen esetben az akol előtt készítették el a fejőnyílást, bár néha az akol elé készítettek egy kisebb léckát, amit a helybeli juhászok arankának neveznek.

A juhásznak azonban gondoskodni kell arról, hogy a nyári élelme, ruhája és egyéb felszerelése fedél alá kerüljön. Más legelőkön azonban a juhászok földkunyhót építettek maguknak. Ma, amikor az urasági cselédházat lebontották, a kismarjai juhászok is a szabolcsihoz teljesen hasonló földkunyhót készítenek. A kunyhó kb. 180x250 cm-es, 60-80 cm mély gödör fölé (egymásnak véggel összeállított fákból készített) nyerges tetővel van fedve. A tetőt kóróval, gizgazzal, szalmával fedik, és végül leföldelik. A kunyhó hátsó része félkör alakú vagy egyenes patics fal elől tapasztott napraforgó patics. Az ajtó deszkából készült, lakattal zárható vót. Két lépcsőfokon lehet lemenni a kunyhóba. Bent mindig jó hűvös van, mert a leföldelt tető nem melegszik át. Az ajtóval szemben 40-50 cm-es földpatkán van a gúnyával letakart ágy. A bogrács és egyéb felszerelés a tető korcába van felakasztva vagy feltűzve. Itt csüng a hazulról hozott szalonna, zacskóban a száraz tészta, melyet, ha a hazai elfogyott, helybeli asszonyokkal gyúratnak. Körül a fal mellett egyéb apróságok, mint zsákban krumpli, tartalék bot, száraz tűzgyújtó stb. A kunyhóban tűz nem ég sohasem.

A juhász maga is igen ritkán tartózkodik bent, rendszerint éjjel-nappal a juhok mellett tanyázik. A juhot nem lehet éjjelre se magukban hagyni a léckában, mert könnyen kár eshetik bennükHa fejős juhokat nyaraltatnak, akkor a juhász nem földkunyhót csinál, hanem föld fölé épített ún. kalyibát. Ez sokkal szellősebb, mint a földkunyhó, így alkalmas gomolya szárítására. A kalyiba felépítése csak annyiban különbözik a földkunyhóétól, hogy vessző- vagy nádpaticsból oldala van. A paticsfalat néha nem tapasztják, hanem gyeptéglával rakják körül. A tető alatt azonban a vesszőt vagy nádat egy kis helyen nem tapasztják be, hogy a kunyhó jobban szellőzzék. A tetőt alkotó szarufáról, lécekről csüngenek le fehér vászonkendőben a frissen készített gomolyák. Egy-két napi csepegés után a kalyiba mellett levő sajtszárító vagy ahogy itt mondják gomoly aszárító állványon keresztbe tett botra akasztják fel a gomolyát további száradás, érlelés végett. A gomolyaszárító itt két, kb. 1,5 m magas ágas karó, melyre keresztbe egy botot tesznek seggen ülő hodályt. Ez semmiben sem különbözik a szabolcsi faluk teleltető akoljától. Építése primitív: 5-6 m hosszú gerendákat véggel összeállítanak úgy, hogy felső végük keresztezi egymást. A gerendavégek 50-60 cm-re kiállnak a tetőből. Ezek a szarufák, melyeket felül dróttal kötnek meg. A szarufákat belül a kokasüllő tartja össze, hogy szét ne csússzanak, a szarufasort pedig kétoldalt egy-egy keresztbe, haránt irányába rájuk szegezett léc rögzíti, hogy hosszában el ne dűljenek. A nyáj számától függően tetszés szerinti hosszúra építik. Az első részen van a bejárat, melyre azonban ajtót nem igen csinálnak, csak egy rekesztéket, hogy a juhok ki ne jöjjenek. A hátsó részük kerek. Ha azonban 300-nál juh számára készítik, akkor az ajtó nem a végén, hanem a közepén lesz. A szarufákat kívül kb. 50-50 cm-ként körüllécezik, ezt napraforgó kóróval körül állogatják, végül az egészet leszalmázzák. A hodályt végül körülárkolják, kb. 20 cm mély árokkal. Ennél igényesebb épületet juhok számára nem építenek. A szálláshelyen itatóhelyről is kell gondoskodni. kutakból itattak. Volt itt nagyobb gonddal készített, téglával kirakott kút is, de ennek vize nem tudta ellátni az itt nyaraló összes juhokat. Ezért több pásztor ideiglenes kutat ásott magának a léckája körül. Az ilyen kút tulajdonképpen a talajvíz magasságáig leásott (2-3 m) kerek gödör, fölé diribdarab fákból ún. gárgyát ácsolnak, felállítják az ágast a kútgémmel és az ostorral. Mellé deszkából összeszegeznek egy vályút és kész a kút. Az ilyen kutat minden évben újra kell tisztítani és a farészeket elkészíteni, mert ezek olyan gyengén vannak összekötve, hogy tél folyamán széthullanak. A kútostorra bádogvedret dróttal kötik fel. 

A juhász a nyári legelőn készíti e\fejő léckáját. A fejés, gomolyakészítés az Alföldről ismert módon történik.  A gomolyát a helybeli piacon értékesítik. Tej oltáshoz ma kizárólag gyári oltót használnak, amit a patikában szereznek be. Régen disznó- vagy borjúgyomorból készítették az oltót, az ismert módon.  A gomolyán kívül egyéb tejterméket nem készítenek, legfeljebb néha saját szükségletükre főznek zsendicét.  Másik fontos haszonvételi forrás a nyírás, amely szintén a nyaralón történik. Nem minden falubeliek nyírnak maguk. így pl. a demecseriek, nyírbogdányiak, kékiek, gégényiek nem nyírnak, hanem nyírókat fogadnak. A nyírtasiak maguk nyírnak. Ezek még másnak is nyírnak, ha a magukét elvégzik. Régen a palóc asszonyok járnak le nyírni. A pásztorok szerint az asszonyok sokkal gyorsabban és ügyesebben nyírnak, mint a férfiak.

Egyes szabolcsi falukból is jöttek (pl. Nyirtasról, Nyíracsádról), maguknak nem volt birkájuk, de a nyíráshoz jól értettek. A nyírásért kb. 20-30 fillért fizettek darabonként. Egy ügyes nyíró 50 darabot is megnyírt egy nap alatt. Nyíráskor birkát vágtak, bort, pálinkát szereztek és a nyírás befejezésekor nagy mulatságot rendeztek.  Régi időkben a nyírást a fürösztés előzte meg. A szabolcsiak nem elégedtek meg az egyszerű úsztatással, hanem asszonyokat fogadtak, akik a vízben állva, egyenként ölbe fogva, szappannal megmosták a birka gyapját. A juhok nyári gondozása, gyógyítása semmiben sem mutat különbséget az Alföldről általában ismert módszerektől. Nyaralás közben egy-két alkalommal a juhász hazamegy a falujába. Egyrészt azért, hogy utána nézzen az otthoni dolgoknak, másrészt, hogy élelmet, száraz tésztát, szalonnát stb. hozzon magával. Míg a férfiak a távolban juhaikkal nyaralnak, addig otthon a mezőgazdasági munkát az asszonyok, vagy az otthon hagyott nagyobb gyerekek végzik. Kaszálásra napszámosokat fogadnak, aratásra viszont még a juhász is hazamegy, oszt a juhokat a nyaralón addig a gyerekre bízza.

A kapálás, trágyahordás azonban kizárólag az asszonyok dolga. Szükségből a férfiak távollétében az asszonyok szántanak is, bár ezt inkább a férfiak szokták. Aratáskor vagy más alkalomra való hazautazáskor a juhász már nem gyalog, hanem vonaton vagy autóbuszon utazik. A vándorló Szabolcs megyei pásztorok tehát az év nagyobb részét otthonuktól távol, a tavaszi, nyári, némely esetben a téli legelőkön töltik. Egyedül az őszölés 2-3 hónapjában laknak otthon, máskor csak legfeljebb hazajárnak a földmunkák elvégzésére. Őszöléskor is azonban leginkább a falu szélén tarlókon állítják fel a léckájukat, tehát akkor se mennek haza, hanem a juhok mellett éjszakáznak. A vándorlás, a sok küzdelem a legelő meg szerzéséért, a juhaiért való aggódás ügyes, furfangos, élelmes emberekké neveli őket. Bár saját vallomásuk szerint már unják a vándor pásztorok „ezt a cigányéletet", de a létért való harc évről évre az országútra kényszeríti őket, mivel szűkös, gyenge minőségű szántóföldjeiken nem képesek a juhok számára elegendő takarmányt termelni.

A jobb földeket pedig értékesebb növényekkel hasznosítják (káposzta, zöldségféle). A vándorlás tehát számukra nem romantikus kalandvágy, nem is bizonyos ősi formák közvetlen maradványa, hanem sajátságos gazdasági viszonyukból adódó természetes szükségszerűség.   Természetesen, ez tartalmában egészen más, mint a szabolcsi vándorpásztorkodás, akár a vlach(román), purzsás ami a magyar borzas juhfajtát jelenti, kosarazó tartásmód, vagy más eddig ismertetett forma, mint a racka vagy a havasi. Demecserben inkább a magatarti juhtartás terjedt el, ezek a juhászgazdák rendszerint a vállalkozó szellemű, föld nélküli vagy a kevés földű népességből kerültek ki, akik családjukat nem tudták a földből eltartani, s valamiképpen szerettek volna többre jutni. Más a tartási cél (meddő juhok gyapjú-, esetleg húshozamának növelése), más a juhtartó uraság és pásztor közötti viszony, általában az egésznek a tartalma. A számadó (bacsó), aki csak kellő szakismerettel és vagyonnal rendelkező idősebb juhász lehetett, bojtárjait maga fogadta. Ma is élnek Bacsó nevűek a faluban. A Demecseri juhászok, kanászok pásztorok bakosnak nevezték a rövid nyelű vékony vasú szerszámukat, ami a fokos és a balta elegye volt. Innen terjedt el az országban a többi juhász segítségével. A másik fotón egy több darabból készített juhász szűr látható, ami módosabb juhászember számára készült.