Az időszámítás titkai

Igyekszem pártatlanul vizsgálni a történelmet, sine ira et studio. Az időszámítás alapja nálunk a julianus és gergely naptár. A szoláris vagy trópikus év 365 nap 5 óra 48 perc 46 mp, ezért Július cézár 4 évente 1 napot iktatott be, ami miatt 11 perc 14 mp többlet keletkezett, ami 128 évente 1 nap eltérést okoz, ez mostanra 15,796875 nap eltérést jelent. Gregorius pápa január 01.-vel kezdte a naptárat, 1582 október 2-ről 10-re ugrottak 11 nap csúszás keletkezett így hozták rendbe az eltérést. Bevezették a szökőnap fogalmát, csak a 400 osztható években tartottak szökőnapot. (1600, 2000, 2400.)

Magyar hónapnevek:

Boldogasszony hava - január

böjtelő hava - február

böjtmás hava - március

Szent György hava - április

pünkösd hava - május

Szent Iván hava - június

Szent Jakab hava - július

kisasszony hava - augusztus

Szent Mihály hava - szeptember

mindszent hava - október

Szent András hava - november

karácsony hava - december.

napok

nap

hold

mars

merkúr

jupiter

vénusz

szaturnusz

Abszolút kornak, illetve abszolút időnek nevezünk minden olyan dátumot, amely egyértelműen elhelyezhető az időskálán. Abszolút dátum például az 1332. március 1-je, hiszen napra pontosan kiszámolható távolságra van az aktuális mai naptól és minden más abszolút időponttól. A kiszámítás önmagában nem egyszerű, hiszen figyelembe kell venni naptár módosításokat (Gergely-naptár). Abszolút dátum a muszlim időszámítás kezdőpontja, a hidzsra is, ezért minden ilyen naptárban megadott dátum is abszolút módon számítható. Abszolút kornak nevezhető a radiometrikus eljárásokkal nyert dátum és a dendrokronológia is, annak ellenére, hogy nem év-pontosságú dátumokhoz jutunk, hanem bizonyos hibahatárokkal terhelthez. Az olyan csillagászati jelenségek leírásából származó adat is abszolút dátum, amelynek idejét kiszámíthatjuk. A világtörténelem első napra pontos abszolút datálása i. e. 585. május 28-a, amikor a méd-lüd háborút egy napfogyatkozás szakította meg. A történelem minden korábbi dátuma a relatív kategóriába tartozik, kivéve azokat az eseményeket, amelyeket valamilyen módon pontosan lehet a napfogyatkozáshoz rögzíteni. Így Egyiptomban i. e. 664-ig, elsősorban a klasszikus források keresztdatálásaival abszolút kronológia szerkeszthető.

Éra vulgáris Krisztus születésétől méri az időt.

525 Flavius konzul.anno domibi Dionuszos Egsitus szerzetes!

 Mezopotámia korai (az i. e. 3000. évet megelőző) abszolút dátumait radiometrikus - mindenekelőtt radiokarbon - kormeghatározásokkal állították fel. Az újabb, dendrokronológiával korrelált adatai azt mutatják, hogy a radiokarbon dátumok i. e. 1000-től kezdődően visszafelé egyre nagyobb hibával terheltek, és ez i. e. 4500-ra eléri a 800 évet. Ezért a datálások kalibrálásra szorulnak. A kalibrálás viszont csak körülbelül i. e. 5000-ig lehetséges.

I. e. 3000. év körül megjelennek a királylisták, az évnevek jegyzékei, az akkád-kortól a limmu-listák.[24] Ezek a források azonban töredékesek, sokszor ellentmondóak. Van ezenkívül két teljesen ismeretlen és datálhatatlan időszak,[25] amelyek teljesen lehetetlenné teszik Mezopotámia korai korszakainak pontos időrendiségének felállítását. Rendkívül fontos lehet, hogy I. Samsi-Adad asszír király egyik limmujának, Puzur-Istárnak nevével kelteztek egy dokumentumot, amely napfogyatkozást ír le. A rövid- és középső kronológiákban szóba jöhető napfogyatkozás kizárólag az i. e. 1833. június 24-i lehet. (Lásd még: Napfogyatkozások az ókori Keleten és Európában.)

Az abszolút kronológia kezdőpontja az i. e. 763-as napfogyatkozás, amelyet Guzána kormányzójának limmuja alatt jegyeztek fel. A töredékes Vénusz-táblák alapján - amelyek a Vénusz bolygó mozgását jegyezték fel -, több csillagászati periódusban is elhelyezhetők az események, így az Óbabiloni Birodalom legfontosabb uralkodóját, Hammurapit csak két évszázados bizonytalansággal, i. e. 1900 és 1700 közé lehet datálni. Ennek alapján három kronológia (és azok keverékei) álltak fel, ezeknek neve: hosszú-, rövid- és középső kronológia. A hosszú kronológia i. e. 1900 körülre teszi Hammurapi uralkodásának kezdetét, a rövid i. e. 1704-re, a középső pedig i. e. 1792-re. A bizánci éra i. e. 5509. szeptember 1.-től ismert!

Árpád névben, amely sumír nyelven azt jelentette: Dicsőségre választott.

Szíriában van egy város a neve Arpad, ami önálló fejedelemség volt a Kr.e.-i első évezredben, a jelenlegi Aleppótól északra. Aleppó is hozzá tartozott, több más várossal, a főváros azonban ott volt, ahol most az Erfat nevű rom van. (Némely térképen R'faat névvel jelölik.) Hogy milyen nyelven beszéltek Arpad lakosai, azt nem tudjuk, azt sem, hogy kik voltak vezetőik, fejedelmeik. A szíriai homok hallgat. Amit tudunk róluk, azt ellenségeiknek, az asszíroknak feljegyzéseiből tudjuk. Az asszírok rendkívül tehetséges, kíméletlen és kegyetlen nép voltak.

Sémita nyelven beszéltek. Asszíria ott keletkezett, ahol sumír időkben a sumírral rokon, őslakos subar nép lakott. Az őslakosságot azonban, amely a világ első magas civilizációit megteremtette, ollóba fogta két alacsonyabb műveltségű, de nagyobb vitalitású etnikum: az indo-európai és a sémita. Évezredes viaskodások során az olló szétszabdalta az őslakosok, a sumírok, elamiták, subarhurriták városait. Subartu, az egykori "szabad föld" a világtörténelem legocsmányabb zsarnokságának, az asszír államnak közepe lett, innen hódítottak birodalmat az asszír királyok és egymás után döntötték meg az őslakosok védelemre túl későn fegyverkező fejedelemségeit. Ilyen volt Hanigalbat, a ősi hármas hegy, az Ararát vidékén, az onnan négy tenger felé induló négy folyó földjén. Az asszír felirat közli az utókorral, hogy amikor végül bevették Hanigalbatot, ott húszezer embert vakítottak meg. Végül, az asszír hódításnak már csak az Arpad fejedelemség állt ellent. Pedig fontos hely volt: Szíria kulcsa. Az asszír haderő három évig ostromolta Arpadot. Aleppó megadta magát és máig megmaradt. De Arpad nem adta meg magát és az asszírok nem dicsekszenek vele, hogy ott hány foglyot nyúztak meg és temettek el élve. Úgy látszik, hogy amikor bementek a füstölgő romhalmazba (Kr. e. 740), ott már élő embert nem találtak. A környék egyszerű népét deportálták, amennyiben rejtőzne ott Arpadból való - esetleg az ostrom előtt kimenekített asszony, vagy kisgyerek - az elszórassék.

Bizonyos, hogy messzire vitték őket, talán északi ércbányák rabszolgái lettek. Az asszír gazdaság alapja a fémekkel való kereskedés volt. Arpad hősi, hosszú küzdelmének, dicső végének emléke mégis fennmaradt és lelkesített késő nemzedékeket. Akkor is, amikor már legenda lett, hogy az asszír sárkányfészket széttaposta a káldok, médek és szittyák szövetsége (Kr.e. 612).  Az arab írók feljegyezték ellenfelük nevét, aki éveken át vezette a ellenállást: "Upas ibn Madar." Padányi Viktor történész fordítása szerint: "Magyar nembéli Opos." Azt is feljegyezték róla, hogy amikor a helyzet reménytelen lett, kitört ostromlott várából és kísérőivel együtt átvágta magát az ostromgyűrűn, elmenekült észak felé. A sorsot egyformán osztja a Magyarok istene. Van aki a dicsőséges halált kapja és van, aki a halálnál sokszor nehezebb életet. Opos és társai az emigráns életet kapták. Hiszem, hogy magukkal vitték ősi fajtájuk nagyszerű hagyományait, köztük a szíriai Arpad emlékét.

Ilyen hosszú idő után? Opos menekülésének dátuma Kr.u. 738. Igen, a költők ilyen hosszú idő után is megőrizték, mert "fű kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton..." A kazár birodalom határszélein egymásra találtak régen szétvált rokontörzsek és megfogant a gondolata egy nemzetnek, amely majd Etelközben volt megszületendő. Az a nemzet, amelyről később Leó bizánci császár írta, hogy szabad nép (eleutheros to ethnos). A hetumogerek Etelközben Árpád néven emelték pajzsra a honfoglalásra választott vezért, talán nem véletlenül.

Népvándorlás

Mivel az emberi sejt az örökítő anyagot, a DNS-t nemcsak a sejtmagban tárolja, hanem a mitokondriumoknak is van önálló örökítő anyaguk, amit mitoDNS-nek hívunk, ezért a haplotípus variációk itt is fellelhetőek. 55-60 000 évvel ezelőtt két fontos szuper-haplocsoport: az M és az N alakult ki, melyből az összes többi, nem afrikai klaszter származtatható. Az M szuper-haplocsoport leszármazottai elterjedtek Ázsiában, Ausztráliában és Amerikában, míg az N klaszter képviselői leginkább Európát és az északi területeket népesítették be.

Az emberiség első nagy népmozgása a világ benépesítésével vette kezdetét. Körülbelül 100 ezer évvel ezelőtt az afrikai területekről – melyek mai tudásunk szerint az emberré válás legfőbb színterét is jelentették – hatalmas migráció kezdődött a Közel-Kelet felé, majd onnan a többi földrészt – Európát, Ázsiát, Amerikát és Ausztráliát – benépesítve több irányba.

Az ókor kezdetén alig néhány nagy civilizációs központ létezett a Földön, melyekben az egész bolygó lakosságát megelőző, magas fejlettségi szint alakult ki. Ilyen volt Egyiptom, Mezopotámia, Kréta és Trója területe. Később újabb és újabb népek bukkantak fel a történelem színpadán, melyek vándorlásaikkal újra és újra „átrendezték” a korabeli világ képét. Ilyen népmozgás volt az asszírok, perzsák vagy zsidók vándorlása, illetve Krisztus előtt 1200 körül az úgynevezett tengeri népek támadása. Ez utóbbi söpörte el a Hettita Birodalmat és döntötte válságba Egyiptomot. (A kevert etnikumú néptömegben akhájok, etruszkok, frígek egyaránt voltak.) Ami Európát illeti, a kora ókori időkben három nép megjelenése alakította döntően a kontinens történetét: ezek a görögök, perzsák és latinok voltak. A görögök a Krisztus előtti 3. évezred közepén érkeztek a Hellasz vidékére majd egészen a Krisztus előtti 3. századig meghatározó alakítói maradtak Európa történelmének. Ugyanezen időszakban az Ázsia és Európa közti határvidéken a perzsa kultúra lett meghatározó (a Távol-Keleten India és Kína), később pedig Eurázsiában mind a görögöt mind a perzsát kiszorította a latinok térnyerése, a Római Birodalom felemelkedésével (és virágkorával). A római hegemóniának egy újabb nagy népvándorlás vetett véget a 4. és 10 század között. Ezt a korszakot „a népvándorlás” cimkével látta el a történettudomány. A népvándorlás kora

Krisztus után 360 –ban  a hunok népe kelt át a Volgán, ami az előttük menekülő népek Európa felé özönlését eredményezte. Ez lett a népvándorlás. A folyamat részeként 375-ben a hunok lerohanták a mai Ukrajna társégében táborozó keleti gótokat (germán törzs) akiknek nyugat felé vándorlása a Római Birodalom számára a végső összeomlás első lépését jelentette.