A Rétköz emlékei

    A vízzel körülvett 30 rétközi faluban nem vót más csak sár, meg nád. A sarat, nádat, vesszőt, fát a roppant rétség bőven szolgáltatott. Az egyszerűbb házak fala nádból készült. Legáltalánosabb volt a sövény- vagy paticsfalú ház, mert árvíz esetén nem dűlt össze az ágasok által tartott ház, csak a sárt vitte le róla az ár. A mereglye fal abban különbözött a paticstól, hogy a sövényfonás helyett vékonyabb hasígatott karók voltak 8–10 cm-re és azokat verték be szalmával kevert, vagy törekes sárral. A sövényfal mellett a szalmás sárból való rakott fal volt elterjedve legjobban, mely télen meleg, nyáron hűvös. A vályogfalat kevésbé kedvelték a Rétközön, csak a tehetősebbek építkeztek abból. A vert fal az 1880-as években kezdődött. Mielőtt a ház tűzhelyeiről szólnék, megemlítem azt a legkezdetlegesebb tüzelőt, mely régen a padlás nélküli istállóban annak földjén volt. Az istálló piacán, a jószág és az ajtó közötti üres helyen, téli estéken fával tüzeltek az ott tanyázók, amit körülültek a földön gubában, vagy az aljazáshoz használt sásból tettek magok alá ülőkét. A szárazmalom házában is így tüzeltek egész éjjel, különösen ünnep előtt, a szeresek, míg rájok került a szer, hogy meg ne fázzanak.

    Ezelőtt majd minden kertben volt szilvaaszaló. Egy méter magas, 40 cm széles, három oldalon göngyölt sárból való fallal, bekerített tüzelő volt ez, elől 60 cm széles, 40 cm magas, íves szája volt. Tetejére fűzfavesszőből fonott sövényt tettek, körül szélét csináltak, hogy a szilva le ne guruljon. A sövény alatt boltívesre tapasztották a szilvaaszalót, hogy a fonás meg ne gyulladjon az alatta égő tűztől. Retkoz regi tuzhelyei 1 abraA bolthajtáson lyukak voltak a meleg járására. Ha mégis megégett a fonás, újjal cserélték ki. Paszabon Bíró Lajos aszalójának hátul kéménye volt. a sövény tetején aszalódott a szilva az alatta égő tűztől, a nap melegsége pedig elpárologtatta a keletkezett gőzt. A szilvaaszalót napos helyen készítették mindig. Egy-két véka szilvát öntöttek az aszalóra egyszerre. Aki tüzelt, annak nem volt szabad elaludni, különben a kutyák megették, a legények ellopták a szilvát. Három-négy nap alatt aszalódott meg a szilva az alatta pislákoló tűztől. (1. ábra)

    Retkoz regi tuzhelyei 2 abraA legegyszerűbb ház két helyiségből állott; egyik a pitvar, másik a ház. Az ilyent egyvégű háznak hívták. (2. ábra) Míg az Alföldön a pitvar a konyha eleje, első része, itt a Rétközön az egész konyhát értik alatta. Az igaz, hogy hívják nyári konyhának is a pitvart, mivel csak nyáron főztek itt, mégis inkább kéményaljának mondják a pitvar hátulsó részét. A Rétközben konyhának a pendelykémény alatt szabadtűzhelyet nevezik, szabad konyhának is mondják, mely a pitvar hátuljában 1 m széles, 1½ m hosszú, 80 cm magas, vályogból rakott, asztalszerű alkotmány volt. Gazdag helyen ez a konyha nem a hátulsó falnál, hanem előbb volt, egészen a kémény alatt, úgyhogy kerül lehetett járni. Összejövetelkor, lakodalom, disznótor, temetés alkalmával használták. Ha keskeny volt, kipótolták szélesebbre deszkával, mit betapasztottak és karóval alátámasztották. A konyhának nevezett szabadtűzhelyen nem alátüzeltek az edénynek, hanem a közepén égett a tűz, amit körülraktak cserépfazekakkal, tehát oldalát járta a láng, füstje egyenesen szállott fel a szabadkéménybe. Ha esett az eső, teknőt tettek a konyhára, hogy fel ne ázzon. A konyha alja üres volt, a tűzifa helyéül szolgált, de az egy-két hetes csirke is ott hált. Olyan öregek is élnek még, akik tudják, hogy a konyha alját kemencének is használták.

    A konyha (szabadtűzhely) fölött szabadkéményt, vagy ahogy kiszélesedő aljáról nevezik, pendelykéményt, négy árbuc vagy sátorfa tartotta, azonkívül, hogy a ház hátulsó falán, a pitvart elválasztó közfalakon és a füstgerendán is nyugodott. A sátorfára gúlaalakban vastagabb karókat helyeztek, vesszővel befonták, sárral betapasztották. Ebből folytatódott az egyenes kéménysíp nádból, deszkából, mely a füstöt kivezette és amelyet belől kitapasztottak. A 70-es években kezdődött a vályogból vagy téglából rakott bolthajtásos kémény, melynél a sátorfákat a félméteres oldalú kéménylábak helyettesítették. A kémény sípját azonban mindig téglából kell készíteni.  A kemence szája előtt, rendesen a kéménylábak szélességében húzódik a 35–45–50 cm magas tüzelőpadka . A tüzelőpadkán vasháromlábon főznek, innen fűtik a kemencét is. E padka hátulján a kéményláb előtt olyan tűzhely van, mely kétoldalú, mintha két élére állított tégla vagy vályog volna egymáshoz közel téve, de ami sárból van. Magassága se nagyobb a vályognál. Erre a két sároldalra teszik a főzőedényt és tüzelnek alá, ezt kiskatlannak mondják , talán azért, mivel ennek a 12–15 cm magas oldalnak növekedéséből áll elő a katlan, amely már zártabb tűzhely. Sok helyen két vasrudat tesznek keresztül a két oldalra, hogy kisebb főzőedényt is helyezhessenek rá. Újabban boltban vásárolt öntöttvas főzőlapot tesznek a kis katlan alacsony falára és azon főznek. Nagyobb huzat céljából kályhacsődarabot alkalmaznak a kis katlan hátuljába, a kéményláb mellé. Ez a kezdetleges tüzelőhely ma már nem sok háznál van meg, a kifejlődött katlan váltotta fel.  már a katlant is átalakították legtöbb helyen, öntöttvas főzőlapot tettek rá A mai öregek még emlékeznek arra, hogy gyermekkorukban sok háznál vót a hegyekbül hozott lapos kő, amit rátettek a kiskatlanra, felmelegítették és hájjal, zsírral megkenve palacsintát, lapcsánkát, krumplilángost és halat sütöttek rajta. A szabadkényét legtöbb helyen elbontották (1908 óta szabály-rendeletileg tilos az építése), a pitvart lepadlásolták, a tüzelőpadkát pedig bekerítették fallal, annyi nyílást hagytak rajta, ahonnan a kemencét tudják fűteni és a bekerített padka fölé, a kemence szája irányában rakták az úgynevezett egyenes vagy sípkéményt. A füst tehát most egyenesen száll fel a kemence szájából a keskeny sípkéménybe. A bekerített padkára húzzák a tüzes pernyét, ott hűl ki. A kemence szája előtt most is szoktak főzni két élére állíott téglán, melyre ha távolabb vannak egymástól, vasrudat, legtöbbször kerékráfdarabot tesznek keresztben s ráhelyezvén a főzőedényt, tüzelnek alá; vagy pedig vas háromlábra teszik az edényt, használják a háromlábú öntöttvas fazekat is. Ha a pitvart a füstgerendánál, az átellenes kéménylábak között elrekesztették fallal, úgyhogy a kémény alá csak a falban kihagyott ajtón lehetett bemenni, akkor a pitvar elkerített hátulsó részét füstháznak nevezték.

    A pitvarból a szobába lépve, az ajtó mellett találjuk a boglya-kemencét. Csonkakúpalakú. Más formájút a múltban sem ismertek. Alapját úgy készítették, hogy csak a kemencét körülvevő padkát rakták vályogból, a közepét földdel hordták meg és lebunkózták. A Tiszarádon nyert értesülés szerint a padka sokszor nem vályogból rakott, hanem rövid oszlopok vannak leütve a földbe és befonva vesszővel, amit aztán betapasztottak. Ezután hordták bele a földet, amit lebukóztak a tetejére hordott cserépdarabokkal, majd később a torockával együtt. A torocka fölé pelyvás sárt tapasztottak, ruhaverő súlyokkal lepüfölték, szinte fényes volt. Olyan simára kiégett, mint a vastégla. A meleget a cserépréteg és a torocka tartotta. A kemence fenekét négyszögletes cserépből (32 darab kell hozzá) 1885-től kezdve rakják.     A boglyakemencének nádlészából volt a váza, melyben három erős fűzfaabroncs volt. A nádvázat a padkára ráállították, a tövénél kis cövekek tartják az abroncsot; a torok irányában volt a második, amit a suttorok fájához kötnek; a harmadik fönt a tetején, rajta fadarabok. Erre jött a sár. A legtöbb sár a suttorkon, meg a kemence tetején van. Pelyvás, agyagos simább sárral kívül 4 ujjnyi vastagon, belül törekes sárból 3 ujjnyi vékonyan bekenik, amit pálcával két nap múlva körülvernek, hogy a sár megálljon rajta. A kemence falának 12–15 cm vastagnak kell lenni. Cigány vagy cigányasszony készített sokat. A jó készítésű kemence 10 évig eltart, a rossz, mihamarabb megrepedezik. A 60-as évek után napraforgó góróból csinálták a kemence vázát. Három kéve kellett hozzá. Ha kész volt a megszikkadt, tüzeltek bele és bemázolták kívül. A tüzelés mindig a pitvarból történik, füstje a szabadkéménybe kerül s az viszi ki. A siket kemencét, mely nem melegít, mivel nem jó földből való, és ha az egér belefészkel, elbontják. A kemence száján levő előtő venyigéből, fickavesszőből fonott, amit sárral betapasztanak. A kemence száját kellő magasra kell hagyni, szebb kenyér sül benne, az alacsony szájú kemence felhúzza a kenyér haját. A kemencében először krumplit sütnek, meg lapcsánát.     A kemencét télen melegítésre, azonkívül egész évben kenyérsütésre használják. Melegítés céljából naponként kétszer fűtötték be a kemencét náddal: jókor reggel és délután. Kenyérsütéskor tudni kell, hány dugat (egy dugat: fél ölecske) égjen el benne, válogatva hol egyik, hol másik oldalában, amikor már jó tüzes. Ha a pemetvízből kivett szivanóval a kemence fenekét végighúzogatják és szikráik, akkor már lehet vetni a kenyeret. Kalácssütéskor pedig félmarék búzakorpát vetnek be, mely ha lángra lobban, tovább nem fűtik. A kemencék nagysága a család és cselédség száma szerint változik s ahhoz képest sütnek benne 4, 6, 9, 11, 13 kenyeret. Sütnek még benne lángost, lepényt (=kis kenyér), vakarót, pogácsát, kalácsot, kásás bélest, bobájkát, görhe málét káposztalevélben, tököt, hurkát, kolbászt, pecsenyét és halat tepsiben hasurára (egymás mellé kötözött nádszálak) téve. És amit először kellett volna említenem, krumplit. Ezelőtt a lovakat sült krumplival hizlalták ki eladásra, abrak nélkül, meg tavaszi szántásra. Két ló egy vékát evett meg és gabonaszalmát. De adták azt sertésnek is, sőt az ember is jóízűen fogyasztotta. Aztán pergeltek a kemencében káposztát; itt főzték töltöttkáposztát; paszulyt, borsót. Vizes tűzrevalót és őrölni való tengerit is a kemencében szokták szárítani.

    A kemence tetején szárad a gerjesztő, vizes ruha, ide teszik fel a sült tököt, meg éjszakára a málét. A kemence torkán, vagyis a suttorkon van a macska pihenőhelye, itt szárad a lábbeli, a kapca és régen itt állott kis faskatulyában a kénes gyufa. Mondják, hogy volt olyan széles torok is, ahol a gyermek meghált. Az ajtónál volt a padka végén két vályogmagas kis padka: a tőc, tőcike, hol a kősó állott, meg a morzsolkás (liszttel feldörzsölt kovászdarab, mit a korpaélesztő helyett használnak) kosár. Hívják dunogónak, vagy dohogónak is, mert az öregek ülőhelye ez itt hátul. És mondják piszegőnek is, mert a rossz gyereket büntetésből ide állítják.  A rétközi háznak nevezetes és kiemelésre méltó tartozéka a kandalló, mely az alföldi szobákból hiányzik. A kemence megett a sarokban volt a helye. Minden háznál volt. Ma már nincs meg a Rétközön, de a helye könnyen felismerhető, ahol a kemence és a ház fala között nagyobb helyet találunk (10. ábra). Nagy szobában nagy kandalló, kis szobában kisebbszerű volt. Tüzelőhelye magasságban és szélességben a mai kemence padkájával egyezett, néha alacsonyabb volt, némely esetben a földtől 15–20 cm-re. A kovácsműhelyek szikra fogójához hasonló füstfogó sátorát, mely a padlásig ért, két karó tartotta, nagyobb kandallónál vályog, kő, vagy vasoszlop. A sátor sövényből fonott, amit betapasztottak iszapos sárral alul, fölül. A kandalló eleje és a kemencefelőli oldala nyitott volt, ritkább esetben a kemence felől jó tenyérnyi magas oldalt raktak. A sátor alatt a falban vágott kürtőlyuk szívta ki a füstöt a pitvarba és a pendelykéményen ment ki a szabadba. Ha nem jó huzatja volt a kandallónak, füstfellegben állott a szoba, úgyhogy szellőztetni kellett. Éjszakára bedugták a kürtőlyukat szakajtókosárral, vagy szalmával, mit rongyba, szákdarabba tettek. Sárdugó is volt erre a célra. Minden héten kiseperték a kürtőt. Vót ahon parazsat éjszakára nagy hidegben a szoba közepére, a földre kaparták ki. Ez nem a ház hátulsó falánál a sarokban, hanem a kemence mellett van, úgyhogy a falnál levő zugolyba oda lehet állani vagy ülni melegedés céljából. E kandallónak csak egyik oldala nyugszik a padkán, a másikat padkamagasságú (65 cm) karók tartják; alja tehát üres. De ha a padka egészen a hátulsó falig ért is, a kandalló alatt akkor is hagytak lyukat a tüzelőfa részére. A kotlós csirkének is ez volt a helye, míg ki nem eresztették. A kandalló tüzelő főzőhelye 57 x 46 cm méretű. Sátora 1 m magas.  Nagy szobában néha két kandalló is volt, egyik a szokott helyen, a kemence megetti sarokban, a másik a szoba elején. Ez utóbbinak a füstje a szabadba ment ki az utcára, vagy az udvarra. Egyszerre tüzeltek mind a kettőbe, mert az erős télben az egyszárnyú egyes ablakon jött a hideg befele. A nagy kandalló hosszú (2–3 m), ereszes sátorát a tetején egyenesre pótolták ki és fekvésre használták éjszakára, napközben ruhát, napraforgót stb. szárítottak rajta. Az ilyen nagysátrú kandallóban két helyen is tüzeltek néha, ha sok volt a falék. Ha a parazsat széjjel szirtolták, teregették és a kürtőt bedugták, a gyerekek beültek a sátor alá a vályogpadkára, melynek tulajdonképpeni rendeltetése az volt, hogy arra tették keresztbe a tűzifa egyik végét a könnyebb égés okából. Ugyanezt szolgálta a vasmacska is. A füstfogó nemcsak ereszes sátorú, hanem kockaalakú is volt, tetején nagy sárgomb, azon egy kisebb volt a dísz. A gombnélküli sima tetőn panyéron (gyékény élesztőszárító) száradt a komlós pár, ott állott üvegben a savó, ecet. A sütőkemence felső részéhez hasonló kereksátorú kandallót is készítettek.

    A kandallóban dücskő (fatő) égett, néha egész éjjel pislákolt, de tüzeltek benne zsombékkal, lápi tőzeggel (pozsnyik, zsidóbőr), kukoricacsutkával, góróval, gallyal, sőt volt olyan, aki náddal, szalmával is főzött. A tűz köré rakták a laposfenekű cserépfazekakat, melyeket új korukban előre megdrótoztak, hogy a fenekük le ne váljon. A kandallóban főztek a nyár kivételével egész évben. A kandallóban való sütés-főzésnél használták a gömörmegyei (Gice, Rimaszombat) cseréplábast, azt tartották, hogy jobb ízű a benne sült hús, mint amit vas-, vagy bádogedényben sütnek; a háromlábú cserépserpenyőben rántás, melegítés történt; cserépfazekakban a leves főtt; öntött vasfazékban tészta-, galuskafélék, fedelén, mely három kis lábbal ellátott, kecsege sült; roston a borjúhús és a nagy, kövér hal sült; nyárson halat, szalonnát, sódarhúst, újévi kopasztott malacot sütöttek. Jobb módú helyen vasmacska volt, erre tették a fát, hogy jobban s könnyebben égjen, ágain forgatták a nyársat. Tepsiben sütöttek apró halat, pecsenyét, vas háromlábra tették, úgy tüzeltek alá. Bádogvilla, fakanál egészítette ki az idetartozó eszközöket.  A mindennapi ételek ezek voltak: leves, köleskása, puliszka, tengerikása, tört paszuly, aprókáposzta, ritkás galuska (= minden főtt tészta, a levestészták kivételével), lencse, krumpli, gulyáshús, túrós és diós laska.

    Ha megfőztek, dücskőt tettek alá, meleget is adott, világosságot is. A kandalló szája előtt ülve, tüze világánál fontak, varrtak az asszonyok, olvastak, pipáltak, komáztak a férfiak lócán ülve éjfélig is. A kandalló sátorának prémjén ugyan mécses pislogott, de annak csak olyan fénye volt, mint a szentjánosbogárnak.

    A 70-es évek elején kezdett kimúlni a kandalló, kiszorította a spór, vagy sparhelt, mely 1864-ben még csak jó gazdáknak volt. Vasmegyeren 1898-ban, Tiszarádon 1900-ban bontották el az utolsó kandallót.

    A bemondott adatokból kitűnik, hogy a háznak régen egyedüli tűzhelye a kandalló volt, mely főző, melegítő és világítóhely is volt egyúttal. Később került a házba a kandalló mellé a csonkakúpalakú kemence. Emlékezetre is volt olyan ház, melyben csak kandalló volt kemence nélkül. A földházak legtöbbjében csak kandalló volt. Amikor még kemence nem volt, kenyeret is a kandallóban sütöttek. Tányérnagyságú kovásztalan kenyér volt ez és nem domború alakú, hanem kétujjnyi, lapos, lepényszerű. A kis kenyeret (az alföldi cipót), mely itt lapos, ma is lepénynek mondják. A lapos kenyeret úgy készítették, hogy a lisztet begyúrták vízzel és megsütötték hamuban, vagy vaslábra tették és parazsat kapartak alá. Nem fordították meg a másik oldalára. Gabonalisztből készült ez a kenyér, de mivel gabona kevés vagy alig termett, többnyire tengerilisztből sütötték. Egy taksás kettőt kapott egy hétre. Míg a kétszobás, kétpitvaros ház a kamrával együtt egymás végében egy fedél alatt volt,  jobbmódu helyen, különösen nemesi háznál nem egymásután hosszában helyezték el az egyes helyiségeket, hanem ellenkezőleg, szélességében bővült az épület, tehát a két szoba mellé keskenyebb, ú. n. oldalszobák kerültek. Erre az elhelyezkedésre a nemesembert a szálas tűzrevalóval, szalmával, náddal való fűtés vezette. Mind a négy szoba a füstházból fűtődött akként, hogy a nagyobb szobában levő kemence egy része padkástól együtt átért az oldalszobába is, a két szobát elválasztó közfalat a kemence, illetve a padka szélességében nyitva hagyták. A kandalló külön padkán az oldalszobában volt. Röviden összegezve az elmondottakat: a Rétközben van, vagyis volt egy helyiség kandallóval, melyhez később a kemence került. Ez a ház, tehát lakóház és konyha egyszerre. A kandallót a házból fűtötték. Aztán van egy pitvar is, ami még nem konyha, hanem legfeljebb nyári konyha. Innen fűtik a kemencét. Itt volt a konyhának nevezett szabadtűzhely, továbbá a tüzelőpadka, melynek közepén vasháromláb alá tüzeltek; hátulsó végén a kiskatlan, nyílt tűzhely, az ajtó felőli végén a katlan, zártabb tűzhely. A szoba és a pitvar tűzhelyeinek füstje a pendelykéménybe kerül és az viszi ki. A kandallót a spór szorította ki a házból, a pitvarban levő kiskatlan és katlan pedig átalakult, öntöttvas főzőlap kerülvén a tetejére, de legtöbb helyen, a szabadtűzhellyel együtt, a takaréktűzhely, rétközi nevén a vaskonyha szorította ki.