Szép versek mindenkinek

Demecseri zápor 

A tomboló szél milyen bátor,

Jobb lenne  most lenni máshol.

Nem látni senkit közel s távol,

Milyen csendes a mező máskor.

Sötét az ég, és a szél se jámbor,

A vándor juhász kunyhót ácsol.

Kutyát megköt, és tábort sáncol,

Már friss szénával telve a jászol.

Zengő, sötét felhők, hideg zápor,

A villám fénye is az égen táncol.

De mire kész lesz, te bőrig ázol,

 Átélte már hányszor? százszor.

A meleg tűz már táncol s lángol,

Nem fázik már az öreg pásztor.

Költő szíve...

A világ elől bújtál, hinni sohasem tudtál, 

Mindenki csak piszkál, senki sem sajnál.

Boldogságra vágytál, de rögös utat jártál,

Ne állj meg a célnál, te mindent ki bírtál.

Szavak nélkül szóltál, és toll nélkül is írtál,

Kard nélkül vívtál, ha megbántottak sírtál, 

A vers sértőbb a dalnál, erősebb a szónál.

A szavakkal martál, és igaz ember voltál,

Elismerésre vágytál, verseidben szálltál,

Türelmesen vártál, és vén költővé váltál.

 --------------------------------------

Vigasztalás

Álok az ablaknál kedvtelen,

Szomorúság ül a lelkemen.

Mögém oson átölel kedvesem,

Halkan, némán és csendesen.

Mint egy néma dervis esztelen,

Vígan táncol, forog nesztelen.

Arcátlan pimasz és szemtelen,

Hivalkodó csábító fesztelen.

Átölel szerelmesen kegyesen,

Ujja ősz hajamba túr lezseren.

Kacsója megpihen a kezemen ,

Pukedlizik illően és nemesen.

Mint szabad madár szertelen,

Tánca elbolondított teljesen.

Felszabadult lelke meztelen,

Szép virág nyílik a lelkemen.

---------------------------------

A Demecseri citerás

Néma nagyapám öreg citerája,

A múltba veszett a legendája.

Hangjától még az ég is rengett,

A zenéje mindenkinek tetszett.

Mindig ugyanazt a nótát fújta,

Egész nap csak citeráját bújta.

Ameddig minden húrja pengett,

Na addig tiszta szívből zengett.

Nótájától az egész utca csengett,

A zenéjét a nagyvilágba szórta.

Megkopott már a citera és a lóca,

De keservesen szól rajta a nóta.

Nem muzsikál már a vén róka,

Pedig régen napestig csak rótta.

A bortól néha víg volt a strófa,

Hej ha megint vidáman szólna.

Zajosak voltak általa az esték,

De megfakult már rajta a festék.

Csak a szú cincog benne árván,

Nem csúsznak már ujjai a skálán.

---------------------------------------

A Sóstó partján

Lágy szellő simogatja a vizet szerelmesen,

Csak én ülök a parton némán, egyedül.

Mögöttem cinkosul összebújnak a fák.

Egymáshoz simulva kéjesen zúgnak.

Mint a forró arany, úgy csillog a tó vize,

A felszínén fehér hattyúk himbálóznak.

A hold szemérmesen fürdik a habokban,

Mint a csillogó tükörben az aranyhaj,

Fénylő gyémántként lebegnek a csillagok,

A Sóstó partján szomorúan ballagok,

Körös-körül hallgat a zajos, vad világ,

Szívemben kinyílik egy szép virág.

---------------------------------------------------

Az öreg kút

Itt állok a Tarpai hegy lábánál,

Az öreg kút száz éve adja vizét,

Unalmasan telik el minden napja.

Nem csügged, nem panaszkodik.

Milyen szép, magasztos feladat

Csak adni, adni mindenkinek.

Végtelen kúttá kellene válnunk!

Hogy adhassunk egész életünkben.

Mindig csak adni nem fárasztó?

Hogy győzöd? ezt vízzel, erővel!

Öreg kút, hogy bírod még mindig?

Vajon mi ad neked erőt, és reményt?

Csak mosolyog a víztükör, és ragyog,

"De hiszen a forrás nem én vagyok!

Hiszen árad belém, csak továbbadom

Vidáman, jókedvvel és szabadon."

Emberként hadd éljek ily nemes életet,

Osszak áldást és még több szeretetet!

A talentumot ingyen kaptam Istentől,

Hogy kérhetnék érte pénzt bárkitől.

Mindenki azt adja, amit a szívében lel,

Én, csak ennyit tudtam adni nektek el.

Ha már túl jó leszek, hogy köztetek legyek,

Isten majd megölel, és én végleg elmegyek

----------------------------------------------------

Mindig van remény

Mindig van hit a csodában,

Kereszténység a pogányban.

Pislogó fény az éjszakában,

Tisztító tűz a vak homályban.

Kis józan ész a sok butában,

Keserű könny a magányban,

Micsoda illat a szép virágban,

Sok a képmutatás a világban.

------------------------------------------

Nélküled

Mit ér a férfi nő nélkül,
A szívem a szíved nélkül.
A gyönyör szerelem nélkül,
A könny a csókod nélkül.

Mint a kályha tűz nélkül,
A szép virág illat nélkül.
A fény az árnyék nélkül,
A kút hűsítő víz nélkül.

A vad folyó a híd nélkül,
Az út a zarándok nélkül.
Az agyam értelem nélkül,
Az emberi élet hit nélkül.

------------------------

Demecseri szüret

Elérkezett a várva várt nap végre,

A tőke kebelén, érett a hegy vére.

Munkába áll a ló és az öreg batár,

Cigányzene hangját zengi a határ.

Mosolygó bogyók, a dús fürtökön,

A lágy ősz meleg ölébe, fürödjön. 

Seregélyek hada nézi, a nemes topázt,

Arany fénybe, öltöztette a napsugár. 

Jó hangulatban mulatnak a komák,

Húzzák a nótát a boldog víg romák. 

Ünnepi vörös ingbe a szőlőlugas, 

Végre vége a szüretnek, hát mulass.

---------------------

Álmodni tovább

Befejeztem most már éltemet,

Nem tanítom már a népemet.

Koporsóra tették a képemet,

Meghagyták az öröklétemet.

Kérem még utoljára a béremet,

Élnem tovább így nem lehet.

A sok jó barát majd eltemet,

Mély sírba dobják testemet.

Láthatod majd a vesztemet,

Ha így látsz majd engemet,

Megismered majd a lelkemet.

Az emberek nem ismernek el,

Az elismerésük nem is kell...

Az életet álmodom tovább,

Hogy újraéljem a csodát.

-----------------------------------------

Demecseri temetés

Megint elment hát egy lélek,

Most én jövök, attól félek.

Felébredek, hát még élek,

Biztos élek, mert beszélek.

Meghalnak gazdagok, szegények,

Szertefoszlottak a hiú remények.

Elvész a méltóság és az erények,

Az emberek ilyenkor szerények.

Nem is tudom, mit remélek,

Szomorúan, bánatosan nézek.

Kaszás, még egy napot kérek,

Ugyan kellesz is te a fenének.

-----------------------------------------

Édesanyám hazavár!

A tornácon vár már engem!

Szótlanul, némán, csendben.

Haza kéne végre mennem,

Otthon finomakat ennem,

Megint gyermeknek lennem.

Fejemet kötőjébe tennem,

Míg pihenne a karosszékben,

Békesség lenne a lelkében.

Árok partján neki virágot szedni,

Szelíd csókjaimmal megölelni.

Örülni a forró levesnek,

Az illatos kenyérnek,

A hideg víznek,

A simogató kéznek.

Az otthon melegének,

Édesanyám csillogó szemének.

--------------------------------

Nőnapi kívánság!

Kívánunk nektek, csókot százat,

Hófehér menyasszonyi ruhákat.

A feleségeknek a szeretőknek,

A szép lányoknak, a nevetőknek.

A nők mindenkit túlélnek,

Még az ördögtől se félnek

Ha nincs több érvük sírnak,

Pedig ők mindent kibírnak.

A nők a hétköznapi hősök,

A férfiak fáradt öreg ősök.

A nők mindig szeszélyesek,

De ha nem hát veszélyesek.

A férfinak a nő a család,

A nőnek a férfi a varázs.

A férfi szava összeáll mesévé,

A nő álma varázsolja zenévé.

------------------------------------

Hogyan kell élni?

Az ember mindig tudja a módját,

Ismeri élete legfontosabb dolgát.

Munkával gyötörve fáradt testét,

Családja nélkül tölt minden estét.

Dolgozik, amíg csak erővel bírja,

Az életét a nyomorult vérével írja.

Asszonyt szeret, gyereket nevel,

Majd önpusztítón lelket kilehel.

Míg a halál csókja homlokára ég,

Mindenkinél többet tud már rég.

Könyörtelenül akkor jön el a vég,

Pedig de jó volna tovább élni még.

--------------------------------------------

Szívben élek

Ne állj itt sírva Kedvesem,
Nem találsz meg engemet.
Ott vagyok, az ébredésben,
A könnyes két szemedben.

A dobogó árva szívedben,
A zuhany simogatásában.
A hajadat fésülő szélben,
Suttogásban a sötét éjben.

Csillagokban fenn az égen,
Gyémántként a falevélen.
A nyíló illatos virágban,
A sárgarigó énekében.

Az érett fűft szőlőben,
A hűsítő pohár vízben.
A frissen sült kalácsban,

A körülötted lévő világban.

------------------

60 évesen

A szívem némán fáj, sajog,

Elfáradt a hatvan év alatt.

Szomorú, mégis megbocsát,

Senkitől nem vár már csodát.

Összetört, száz sebtől vérzik,

A barátaim fájdalmamat érzik.

Istentől ajándék minden reggel,

Ha ébredek könnyes szemmel.

Hideg bőröm ráncos és száraz,

Testem már gyenge és fáradt.

Elveszett, gyámoltalan, félszeg,

De én soha nem voltam részeg.

Meggyötört, öreg lett a testem,

De pislákol még a tűz bennem.

Sokszor voltam gyenge és beteg,

És szeretetet adtam mégis neked.

Hatvan éve rovom már a köröm,

A Földön már ez is nagy öröm.

Isten mindig segített énrajtam,

Sose voltam egyedül a bajban.

A szívem most is érted dobog,

Mint sok ezernyi harci dobok.

De lassan kivész belőle az erő,

Régen eltörött már a dobverő.

Lassan az idő elfogy úgy vélem,

Ezért napjaimat hasznosan élem.

Mikor majd a halál eljön értem,

Isten bocsásson meg, arra kérem.

-------------------------------------------

A szeretet ünnepe

Csillogó hó száll a tájra,
Vén kunyhóra palotára.
Fenyőágon sok jégvirág,
Ünnepel az egész világ.
A karácsonyfa csupa fény,
Emberek szívében remény.
A jóság, szeretet és áhítat,
Itt könnyes szemet átitat.
Ha ez tényleg valóra válna,

Akkor béke szállna a világra.

------------------

A Demecseri temető

Halotti lepelként a hófehér bársony takaró,

A temetőt ünnepi ruhába öltöztetni akaró.

Se élet, se árnyék, se hit, se bánat, se remény,

A hajnali magány itt hideg, nyirkos, kemény.

Halkan motyogva kábán, bóbiskolva álmosan,

Árva lélek a sírok között botladozva bolyong.

Csak céltalanul rovom a temetőben a köröm,

Se szó, se hang, se csók, se könny, se öröm.

A halott kiszolgáltatott és gyámoltalan árva,

Magányos, bús, elhagyott a sírok között járva.

Egy bágyadt szellem tévelyeg némán a Földön,

Elveszetten a névtelen kopott kövek között.

A vén sír már megrepedt, ledöntötte rég a szél,

Benőtte a penész, a gaz, nincs rajta már szöveg,

Hervadt virág, száraz koszorú, itt vajon ki holt?

De senki se tudja, hogy ebben a sírban ki volt.

-----------------------------------------------------

Álmatlanul

Amikor már öreg beteg az ember,

Alig várja hogy eljöjjön a reggel.

Bár keservesen, de nehezen felkel,

Szúrós dagadt fáradt szemekkel.

De nyögve nagyon rossz kedvvel,

Vánkosodon álmatlanul fekszel,

Kocsányon lógó álmos szemmel.

Ez a nap is valahogy majd eltel.

Míg szemüveget papucsot meglel.

A kutatásra hosszú időt szentel.

Kezdi a napot egy korty szesszel,

Reggelire néhány falatot is eszel.

Sok-sok gyógyszert összeszedel,

Amit bölcsen borral vígan lenyel.

A szesztől az esze lassan megy el,

Elindul a kertbe nem nagy hévvel.

Kapál, kacsoz, tesz vesz a kerttel,

Komótosan csoszog lassan lépdel.

Míg az udvaron szorgosan tényked,

Elhagyja az erő fáradt testét végleg.

----------------------------------------------

Kell egy...

Kell egy apa, aki vigyáz rám,

Kell egy hang, ami nyugtat.

Kell egy anya, aki dédelget,

Kell egy kéz, ami simogat.

Kell egy vágy, hogy legyek,

Kell egy társ, hogy élhessek.

Kell egy érintés, hogy tudjam,

Kell egy csók, hogy érezzem.

Kell egy szív, hogy érezzek,

Kell egy szó, hogy higgyek,

Kell egy cél, hogy reméljek,

Kell egy gyerek, amiért éljek.

--------------------------------------------

A szónok

 Vadul vagdalkozva dobálja a sarat,
Indulatos hévvel formálva a szavat,
Míg magasba lendül fenyegető karja,
Néhány zendülő őt vezérnek akarja.

Félő tekintetem az arcok közt halad,
Pillantásaikban vad gyűlölet és harag.
A provokátor szava, erős kardot farag,
A csapat élére áll, de vajon ott is marad?

Rút átkokat szórva izzón nyelve pereg,
Az első csepp esőre szétszéled a sereg.
Végül legnagyobb sikerét velem érte el,
Az elhangzott indulat, szót sem érdemel.

------------------

Öregség és halál

A gyűrű adja korát az öreg fának,

A fiatal zöld lomb ad hűs árnyat.

Rögös volt az út, amit bejártam,

Rengeteg furcsa dolgot láttam.

Pillanat az élet, egyszeri alkalom,

A múltat visszapörgetni nem tudom.

Vagyok, mint kiszáradt fa törzse,

Minek ágait a vad vihar letörte.

Lehullott végre az öreg fa lombja,

Nem az enyém már, másoké a gondja.

Az idő sűrű barázdát szánt az arcon,

Nem cipelem már, megvívtam a harcom.

Elfárad a kar, a láb, elvész az erő,

Elfoszlik a ruhám, elkopik az cipőm.

Az emberiségnek írtam pár könyvet,

Senki se hullat értem árva könnyet.

Nincs már álmom, elszállt a remény,

Ami puha volt rég, az is kőkemény.

Lankadó figyelem és elcsukló hang,

Halk zörej szívemen, megkopott rang.

Már csak nyög az öreg, sorvadó test,

Mert kívülről is nagyon rosszul fest.

Mindig fáj, bizonytalan a csoszogó láb,

Most már a szemem is csak homályosan lát.

Halott testem már a sírban forog,

Bánatos lelkem örökké csak morog.

Csontom ropog és a szemem kopog,

Szép emlékek és a régmúlt korok.

A halottaktól már rég nem félek,

Barangolok, mint visszajáró lélek.

Demencia, sajgó, elfelejtett emlékek,

A rengeteg tudást átadtam a szélnek.

Meghalok végre, és vége lesz a búnak,

Az életért hálát adhatok az Úrnak.

Nincs több nóta, elhalkul a dalom,

Gyűlik a temetésemen a sokadalom.

--------------------------------------------

Kínos rímek

Nehezen formálom már a dalom,

Akadályoz egy idegen hatalom.

A rímeket én már hiába faragom,

Nem jutok én sehova angyalom.

Hogy segíthetnék így magamon,

Elakadnak a rém rímek a falakon.

Feladom és veszem a kalapom,

Az ihletet másnak meghagyom.

-----------------------------------------------

Fohász

Én már az Istent csak arra kérem,

Addig éljek, míg még forr a vérem.

Persze, most már kevéssel beérem,

Hűségemért te vagy nekem az érem.

Tudod jól, hogy szeretlek már régen,

Persze tudom, hogy lassan már végem.

Az arcom már ráncos, a hajam déren,

De szeretnék hozzád bújni hideg télen.

Remeg a kezem, öreg vagyok, idétlen,

Csak némán ülök a vén karosszékben.

Naphosszat csak bámulok előre tétlen,

Szerelmemért a boldogság lett a bérem.

-------------------------------------------------

Merengés

Vajon mit tennél te érte az én helyemben?

Bizonytalanság és kétely van a fejemben.

Gondolataim zavaros óceánjában vergődöm,

Öreg lettem, de mégsem sikerült felnőnöm.

Talmi értékek tűnnek el a bús, fehér habokban,

Az időt nem mérem már régen szép napokban.

Eltűnök csendben a világról végleg és örökre,

Nincs nekem időm már szánalmas körökre.

Agyamban számtalan furcsa gondolat kopogtat,

Elveszett életemért már senki nem zokoghat.

Remény nélkül botorkálok botladozva, vakon,

Unottan, némán kitekintve egy sötét ablakon.

-------------------------------------------------

Elfelejtett sírhant

Valamikor régen, amikor még éltem,

Azt reméltem, hosszú lesz az éltem.

Költő voltam, és most egy jeltelen

Sírban vagyok pihenni kénytelen.

Névtelen oltár a szélhárfa sóhaja,

Nem száll messze verseim szózata.

Nem hoz már senki virágot a sírra,

Ezt a pár sort egy halott költő írta...

-------------------------------------------------

Ragaszkodás az élethez

Annyi mindent lehetne tenni még, de itt az idő, eljött a vég,

Isten homlokon csókol, majd megáld, és forrón magához ölel.

Mennyi időt vesztegettem el, mennyi csókot mulasztottam el,

Mennyi könnyet pazaroltam el, mennyi álmot szalasztottam el.

Így, utólag, talán mégis megérte, mert megéltem és megértem,

Olyan nagy darabot hagyok a szívemből, amit kikerülni nehéz,

Könyvekben, könnyekben, így néha belebotlik majd az ész.

Elfáradt a test, elröpült belőle az élet, de a lélek még ott maradt

Örök időkre abban az apró, jelentéktelen pár sorban a papíron,

Hiába küzd a világ, hogy kitörölje, csak mélyebbre radíroz.

Így emlékem már örökké él, és nem árthat neki a fagyos tél,

Elindulok a hóba, a rideg télbe, most már végleg halálra ítélve.

A jót az élet kissé szűken mérte, mégis hálás vagyok neki érte,

Hiába lettem polihisztor, mégis szürke eminenciás maradtam.

Mert a fény bántó nekem, így az árnyékból hallattam szavam,

Nem háborog már régen a lelkem, a világot némán szemlélem.

Utolsó elfogyott erővel szorítom szívemhez az életet, de hiába,

Eljött értem az ördögszekér, egy nemes lélek nem mehet gyalog!

Kezeimen barna folt, arcomon ezernyi redő, végállomás a temető,

Lelkem hárfáján nincs már húr, lélekharag zúgásával hív az Úr!

-------------------------------------------------------------

Csak monoton

Pókok kergetőznek a homokon,
Csak a bús szél fúj a romokon.
Áll néhány öreg fa a dombokon,
Madarak énekelnek a lombokon.

A versem hangzása monoton,
Kitartóan írok és konokon.
Szavak játszanak a sorokon,
A bánatot versbe zokogom.

--------------

Költő a háborúban

A háború vad, zajos a fülemnek,

Itt mindennap hősök születnek.

Puskák lőnek, tankok tüzelnek,

Itt az emberek ágyúval üzennek.

Jön az éles golyó lánggal, fénnyel,

Mégis tele a szívünk reménnyel.

Égnek testünkben tüzes billogok,

Szállnak vállunkra fényes csillagok.

Drága családom, drága vérem,

Nem jártam otthon oly régen.

Fiad őrzi magyar szavát és hitét,

Otthon hagyta a szerető szívét.

------------------------------------

Remény

A mező tele van virágokkal,

A kanyargó folyó halakkal.

A kék óceán nagy hajókkal,

A tengerpart éles sziklákkal.

Az ég tele van a csillagokkal,

Az élet tele van fájdalommal.

A bús fejem gondolatokkal,

Remegő kezeim homokkal.

A világ tele van szegénnyel,

A szegény meg reménnyel.

A remény tele van eséllyel,

Az esély tele van mesével.

----------------

Mindennek a maga ideje

Ideje a születésnek, és ideje halálnak
ideje a vetésnek, és ideje az aratásnak
Ideje a csóknak, ideje az ölésnek
Ideje a szerelemnek, és ideje a szakításnak

Ideje a gyűjtésnek, és ideje a szórásnak
Ideje a varrásnak, és ideje a szakadásnak
Ideje a betegségnek, és ideje a gyógyulásnak
Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek

Ideje a békének, és ideje a háborúnak.
Ideje a kevélységnek és ideje a szerénységnek
Ideje az igazságnak és ideje a hazugságnak
Ideje a rombolásnak, és ideje az építésnek

Ideje a sírásnak, és ideje a nevetésnek
Ideje a megtartásnak, és ideje az elvesztésnek
Ideje a munkának és ideje a pihenésnek
Ideje a táncnak, és ideje a gyásznak.
Ideje a beszédnek, és ideje a hallgatásnak...

------------------------------------

A Demecseri vándor

Úttalan utakon, Messze sodort a szél,
A boldogságot kerestem ez volt a cél.
A világban messze zengett az én dalom,
A szélben nem hallatszott a fájdalom.
Vad villámok cikáztak a sötét éjben,
Földöntúli hangok jajgattak a mélyben.
Rettegő szívem megremegett félve belül,
A sötétben van igazán az ember egyedül.
Ha majd megtalálom az igazit végre,
Megnyugszik a szívem és eljön a béke.

------------------------------------

Magamnak nem kérek, csak...

Kenyeret az éhezőnek, és bocsánatot a vétkezőnek,
Békességet a háborgónak, üdvösséget a távozónak,
Reménységet a betegnek, megnyugvást a lelkemnek,
Meleg otthont a hontalannak, mások célját a gondtalannak,
Dicsőséget az érdemesnek, újabb esélyt a végzetesnek,
Jó menyecskét a legényeknek, boldogulást a szegényeknek.

--------------------------------------

Veszekedés

Vihar tombol a szerelem tengerén,

Van némi remény még a peremén.

Beborul a sötét ég dörgés villámok,

Égig érő tajtékzó viharos hullámok.

A szárfa lekonyul a hajó megborul,

A tenger bolydul, a sósvíz benyomul.

Váratlanul a szél szelídül megfordul, 

Az örömtől a könnyem is kicsordul.

A tomboló vad vihar szellővé tompul,

A szerelem tengere elcsitul jámborul.

Kis feleségem szerelmesen reám borul,

Hát ezért adott Isten tégedet páromul.

Végre ölelő karjai közé vetem magam,

A békülés csókjától már nincs szavam.

Eltűnt hát örökre a rideg sötét felhő,

És a karjaim omlik a szerelmes sellő.

----------------------------------------------

Eltűnök majd...

Eltűnök mint a hópihe a télben,

Mint a hűsítő árnyékom délben.

Mint az őszi falevél a szélben,

Mint a vadászrepülők az égen.

Mint a vak sötétség a fényben,

Mint a virágok illata a légben.

Mint a kútnak vedre a mélyben,

Megváltást nem vehetsz pénzen.

És az utolsó kenet után, készen,

Ajándék a bűnbocsánat lészen.

Elemér és a kenyér

A boltba Elemér betér,

A boltos kenyért dícsér.

Egy kis darabot kikér,

Finom kenyeret remél.

Amit az eladó lemér,

Az ára néhány tallér.

Ennyit igazán megér,

Ha cipó akkor fehér.

Finom omlós kenyér,

A karéj nagy és pucér.

Annyit kap a pénzér,

Ami a szájába befér.

------------------------------

Menni kell...

Gyűlik a sok fekete felhő,

A hold az égen végre feljő.

Hiába volt a múltad dicső,

Könyörtelen hozzád az idő.

Megöregedni muszáj, és illő,

A tükrödben már sok a redő.

És készül neked a szemfedő,

Nincsen már számodra jövő.

Nem farag rímeket a költő,

Már minden unokád felnő.

Elhagyta lábaid már az erő,

Minden lépted fájó nyögő.

A halál ha érted végre eljő,

Te leszel majd neki az első.

Lábadnak szorít már a cipő,

Sok foltos kopott ruhát kinő.

Beléd is becsap a mennykő,

A halál fuvallata hideg szellő.

Ha Istennek lesz majd tetsző,

Szép verssel hal meg a szerző.

Téblábol a kertben szegény,

Bár tudja, nincs már remény.

A halál szigorú és kemény,

Szerény sovány a mellény.

-----------------

I'm glad I can make you happy with my poems...

Aratás után

A malom előtt megállt a szekér,

A zsákban pihen már a remény.

Jó a liszt, mert a kalász kövér,

Itt aztán nem hal éhen az egér.

Így minden nap lesz majd ebéd,

Látod, jó néhány ezrest megér.

Izzik a padka szikrázik a tüzér,

Vörös a kemence, sül a kenyér.  

Friss és illatos, meleg és fehér,

Ropogós tepertő telve a tányér.

A gyerek kezében a cipó pucér,

Majszolja boldogan a kis sügér.