Istennnek hála, közel fél évszada gyűjtöm ükapáink, dédapáink, nagapáink emlékezéseit, az utókor számára. Fontosak a néphagyományaink, mert aki nem ismeri a múltját, nem értheti a jelent és nem lesz jövője sem. A hagyományon az elődeinktől reánk maradt bölcs tapasztalatokat és szellemi javakat értjük, ami népibölcsesség erkölcsi hagyaték, őseink öröksége fiainak. Írni olvasni aligha tudtak, így a hagyomány nemzedékeken át szájról-szájra terjed. A nagyapák elmesélték az unokáknak a tűz mellett amiket tapasztaltak. Az élet iskolája példákon keresztül fájdalmasan tanította meg nekik mit hogyan kell ésszerüen elvégezni. Hiszem hogy Isten azért adta nekem a tálentumot, hogy az emberiséget szolgáljam. Aligha tudtam volna szebben megköszönni Istennek azt a hatalmas tudást amit ajándékba kaptam tőle, mint hogy átmentem a Rétközi emberek bölcsességeit unokáinknak. Becsüljétek meg ezt a tudást, mert sok száz emberöltő bölcsessége rejtőzik benne. A népszokások ezáltal tovább élhetnek, megőrizve a rétközi emberek bölcsességét és a tájszólás megmentésével a nemzeti összetartozást erősíthetjük meg gyermekeinkben. Ne feledjétel el soha, honnan indultatok, a közös anyanyelv, nemzetmegtartó szerepe, a közös történelem, és a közös hagyományok kovácsolnak bennünket egy nemzetté, ez a kultúrkincs időtlen idők óta halmozódik. Népünk az ősi növényeket gyűjtögető, majd termesztő, később állatokat legeltető, nomád és zsákmányoló pákász-halász-vadász életformájukat mind a mai napig megőrizték és művelték a Rétközben. Az alkalmi nádkunyhókból lettek paticsházak, a legelőkből lettek kertek, a legelő állatokból háziállatok. Mint ahogy a fehérnépből feleség, a gyerekekből család, a pogányból keresztény. Életem során többezer könyvet olvastam el, azért hogy infotmáció éhségemet csillapítsam. Ez évente kb 50 könyvet jelent. Talán kellet is ahhoz, hogy képes legyek megfelelni ama hatalmas kihívásnak, hogy feldolgozzam, a Demecseri emberek múltját, megmentsem az utókornak ennek az ősi honfoglalás korabeli falunak az élőszóban elmondott emlékekeket. Mink szegények vótunk. A ház abbul vót amit tanáltunk a
környéken ,oszt ami ingyen vót, sár, nád, góré, vessző, fa, még a tehénszart is
megszáritottuk fűtésre használtuk. A plafon csak be vót deszkázva, látszott a gerenda, később mán stukatornádat szegeltünk rá oszt bevakoltuk. A
kerités vesszőbül vót fonva, a sövény- vagy paticsfalú ház sárral vót
tapasztva. A ház a fődbe vót sülyesztve 30-40 cmre. Gerendák vótak a sarkokba
állítva, közzé vastag azsagok vótak, ahhoz fontuk a vesszőfalat. A mereglyefal
abban különbözött a paticstól, hogy a sövényfonás helyett vékonyabb azsag vót
8–10 cm-re osztán azokat verték be szalmával kevert, vagy törekes sárral. A
sövényfal mellett a szalmás sárból való rakott fal vót. Aaaa jó vót a, télen
meleg, nyáron hűvös vót. Később mán vályogot is vetettünk, de előtte csak a
vertfal vót. Ótán mán csak a cigánok vetették a vályogot a faluvégin a Miskóciék háza megett, a házhelyen a várfele vót a vályogvető gödör. Nyáron a
padlásnélküli istállóban a jószággal egy légtérbe, szalmán aludtak a férfiak
nem a házba, akinek vót gubája az azt leteritette, akinek nem vót az sásbul
csinált magának vackot a szalmára oszt ott aludt, a fehérnép, a lyányok meg az asszonok meg a házba. Télen beszorultak az
emberek a házba, a kemencébe minde megégett., a venyige is a góré is meg a
tengeri csutka is, meg a száraz tehéntrágya is. Nekünk vót gémeskút, szilvaaszaló,
tengerikas, füstölő, budi, eperfa, diófa, tyukgóré, disznóól, istálló, dohán
száritó, szin az udvaron. Az aszaló is sárbul vót, méter magas, 40 cm széles, három oldalán
göngyölt sárból való fallal, bekerített tüzelő vót ez, elől 60 cm széles, 40 cm magas, íves szája vót.
Tetejíre fűzfavesszőbül fonott sövént tettek, körül szélit csináltak, hogy a
szilva le ne guruljon. A sövény alatt boltívesre tapasztották a szilvaaszalót,
hogy a fonás meg ne gyulladjon az alatta égő tűztől. A kemence is így készült, vót kinti meg benti.
Két véka szilvát öntöttünk az aszalóba egyszerre, vesszőbül fonott lapos
tepsikbe. 4 napig aszaltunk lassu tüzön. Vót tornác, amit később befalaztunk ablakot is kapott az lett a veranda, vót pitvar, ami a konyha előszobája vót
meg tisztaszoba. Vót kis rácsos ajtó, amit mi verőcének híjtunk vagy kalantyus kapu, ami a konyha/pitvar
udvari ajtónyílására szereltünk, hogy a baromfi ne gyöjjön be a házba. Később a bejárati ajtó elé raktunk egy köpenyajtót, ami a hótul esőtül vétte a belsőajtót. Nálunk nyári
konyhának is hijták a pitvart, mivel csak nyáron főztek itt, mégis inkább
kéményaljának mondták a régi öregek a pitvar hátulsó részét. A Rétközben konyhának a
pendelykémény alatt szabadtűzhelyet neveztük, szabad konyhának is mondták, az meg a pitvar hátuljában 1 m
széles, 1½ m hosszú, 80 cm
magas, vályogból rakott, derékmagasságu tákolmány vót, a közepin
égett a tűz, amit körülraktak cserépfazekakkal, tehát oldalát járta a láng,
füstje egyenesen szállott fel a szabadkéménybe. Ha esett az eső, teknőt tettek
a konyhára, hogy fel ne ázzon. A konyha alja üres vót, a tűzifa helyéül
szolgált, de az egy-két hetes csirke is ott hált. Olyan öregek is élnek még,
akik tudják, hogy a konyha alját kemencének is használták. A kemencének vót
padkája amire lelehett ülni ha tengerit kellett morzsolni a baromfinak. A szabadtűzhely
felett vót szabadkémény, vagy ahogy kiszélesedő aljáról nevezik, pendelykémény,
négy árbuc vagy sátorfa tartotta, azonkívül, hogy a ház hátulsó falán, a
pitvart elválasztó közfalakon és a füstgerendán is nyugodott. A sátorfára
gúlaalakban vastagabb karókat helyeztek, vesszővel befonták, sárral
betapasztották. Ebből folytatódott az egyenes kéménysíp nádból, deszkából, mely
a füstöt kivezette és amelyet belől kitapasztottak. Később mán vót bolthajtásos
kémény is, melynél a sátorfákat a félméteres oldalú kéménylábak
helyettesítették. De vót ahun rövid oszlopok vótak leütve a fődbe és befonva
vesszővel, amit aztán betapasztottak. Ezután hordták bele a földet, amit
lebukóztak a tetejére hordott cserépdarabokkal, majd később a torockával
együtt. A torocka fölé pelyvás sárt tapasztottak, ruhaverő súlyokkal
lepüfölték. Olyan simára kiégett, mint a vastégla. A meleget a cserépréteg és a
torocka tartotta. A kemence fenekét 32 négyszögletes cserépbül rakták. A boglyakemencének nádlészából vót a váza,
melyben három erős fűzfaabroncs vót. A nádvázat a padkára ráállították, a
tövénél kis cövekek tartják az abroncsot; a torok irányában vót a második,
amit a suttorok fájához kötnek; a harmadik fönt a tetején, rajta fadarabok.
Erre jött a sár. A legtöbb sár a suttorkon, meg a kemence tetején van. Pelyvás,
agyagos simább sárral kívül 4 ujjnyi vastagon, belül törekes sárból 3 ujjnyi
vékonyan bekenik, amit pálcával két nap múlva körülvernek, hogy a sár megálljon
rajta. A kemence falának 12–15 cm vastagnak kell lenni. A kemence mikor
kiégett, belüle a vessző, megkeményedeett a sár oszt összeállt. Siket kemencének hijták, a rossz kemecét, azt el is bontották.
A kemence száján levő előtető venyigébül, fickavesszőbül fonott, amit sárral
betapasztanak. A kemence száját kellő magasra kell hagyni, szebb kenyér sül
benne, az alacsony szájú kemence felhúzza a kenyér haját. A kemencében először
krumplit sütnek, meg lapcsánát, lángost. A
kemencét télen melegítésre, azonkívül egész évben kenyérsütésre használják.
Melegítés céljából naponként kétszer fűtötték be a kemencét náddal: jókor
reggel meg délután.ami éccakára adta a meleget. Kenyérsütéskor
tudni kell, hány dugat (egy dugat: fél ölecske) égjen el benne, válogatva hol
egyik, hol másik oldalában, amikor már jó tüzes. Ha a pemetvízből kivett
szivanóval a kemence fenekét végighúzogatják és szikráik, akkor már lehet vetni
a kenyeret. Kalácssütéskor pedig félmarék búzakorpát vetnek be, mely ha lángra
lobban, tovább nem fűtik. A kemencék nagysága a család és cselédség száma
szerint változik s ahhoz képest sütnek benne 4, 6, 9, 11, 13 kenyeret. Sütnek
még benne lángost, lepényt (=kis kenyér), vakarót, pogácsát, kalácsot, kásás
bélest, bobájkát, görhe málét káposztalevélben, tököt, hurkát, kolbászt,
pecsenyét és halat tepsiben hasurára (egymás mellé kötözött nádszálak) téve. És
amit először kellett volna említenem, krumplit. Ezelőtt a lovakat sült
krumplival hizlalták ki eladásra, abrak nélkül, meg tavaszi szántásra. Két ló
egy vékát evett meg és gabonaszalmát. De adták azt sertésnek is, sőt az ember
is jóízűen fogyasztotta. Aztán pergeltek a kemencében káposztát; itt főzték
töltöttkáposztát; paszulyt, borsót. Vizes tűzrevalót és őrölni való tengerit is
a kemencében szokták szárítani. A kemence tetején szárad a gerjesztő, vizes
ruha, ide teszik fel a sült tököt, meg éjszakára a málét. A kemence torkán,
vagyis a suttorkon van a macska pihenőhelye, itt szárad a lábbeli, a kapca és
régen itt állott kis faskatulyában a kénes gyufa. Mondják, hogy vót olyan
széles torok is, ahol a gyermek meghált. Az ajtónál vót a padka végén két
vályogmagas kis padka: a tőc, tőcike, hol a kősó állott, meg a morzsolkás
(liszttel feldörzsölt kovászdarab, mit a korpaélesztő helyett használnak)
kosár. Hívják dunogónak, vagy dohogónak is, mert az öregek ülőhelye ez itt
hátul. És mondják piszegőnek is, mert a rossz puját ide állítják. A
boglya-kemence csonkakúpalakú vót, úgy készítették, hogy csak a kemencét
körülvevő padkát rakták vályogból, a közepét földdel hordták meg és
lebunkózták. A kemence szája előtt, rendesen a kéménylábak szélességében vót a
tüzelőpadka, amit kiskatlannak is hijtunk, aminek a magassága annyi vót mint
egy élire állított vályog, 15
cm magas vót, erre tettük a krajszonyt. Később a huzat
céljából kályhacsődarabot alkalmaznak a kis katlan hátuljába, a kéményláb mellé.
Ezt követte a vasbótba vehető csikósspór. Akinek vót lapos kű, azt rátette a
kiskatlanra, oszt hájjal, zsírral megkenve palacsintát, lapcsánkát,
krumplilángost és halat szalonnyát sütöttek rajta. Ótán gyütt a törvény, hogy
el kell bontani a szabadkéményt, a pitvart padlásolni kell, a ház végén tűzfal
kell. Mán akkor nem felülről fütötték, hanem előrül mert egyenes vagy sípkémény
lett. A füst tehát most egyenesen száll fel a kemence szájából a keskeny
sípkéménybe. A bekerített padkára húzzák a tüzes pernyét, ott hűl ki. Vót úgy
hogy két élére állíott téglán főztünk, vagy vasat vagy blattot tettünk a lyukra, ha kicsi vót a
lábos. De vót a vasbótba akkoriba háromlábu fazik, ami öntöttvas vót. Később
mán vót kéményajtó is, azt füstháznak hijtuk. A módosabbaknak vót kandalló is de mi
szegények vótunk a kemece köré ültünk. A jobbmódú helyen, külön vót a füstház,
onna fütötték a szobákat, vagy a pitvarnul, vagy a nyári konyhábul. A kandallónak csak egyik oldala nyugszik a
padkán, a másikat padkamagasságú (65
cm) karók tartják; alja tehát üres. De ha a padka
egészen a hátulsó falig ért is, a kandalló alatt akkor is hagytak lyukat a
tüzelőfa részére. A kotlós csirkének is ez vót a helye, míg ki nem
eresztették. A kandalló tüzelő főzőhelye 50-60 cm vót. Nagy szobában néha két kandalló is vót
módosabb gazdáknál, egyik a szokott helyen, a kemence megetti sarokban, a másik
a szoba elején. Ez utóbbinak a füstje a szabadba ment ki az utcára, vagy az
udvarra. Egyszerre tüzeltek mind a kettőbe, mert az erős télben az egyszárnyú
egyes ablakon jött a hideg befele. A nagy kandalló hosszú (2–3 m), ereszes
sátorát a tetején egyenesre pótolták ki és fekvésre használták éjszakára,
napközben ruhát, napraforgót stb. szárítottak rajta. Az ilyen nagysátrú
kandallóban két helyen is tüzeltek néha, ha sok vót a falék. Ha a parazsat
széjjel szirtolták, teregették és a kürtőt bedugták, a gyerekek beültek a sátor
alá a vályogpadkára, melynek tulajdonképpeni rendeltetése az vót, hogy arra
tették keresztbe a tűzifa egyik végét a könnyebb égés okából. Ugyanezt
szolgálta a vasmacska is. A füstfogó nemcsak ereszes sátorú, hanem kockaalakú
is vót, tetején nagy sárgomb, azon egy kisebb vót a dísz. A gombnélküli sima
tetőn panyéron (gyékény élesztőszárító) száradt a komlós pár, ott állott
üvegben a savó, ecet. A sütőkemence felső részéhez hasonló kereksátorú
kandallót is készítettek. A kandallóban dücskő (fatő) égett, néha egész éjjel
pislákolt, de tüzeltek benne zsombékkal, lápi tőzeggel (pozsnyik, zsidóbőr),
kukoricacsutkával, góróval, gallyal, sőt vót olyan, aki náddal, szalmával is
főzött. A tűz köré rakták a laposfenekű cserépfazekakat, melyeket új korukban
előre megdrótoztak, hogy a fenekük le ne váljon. A kandallóban főztek a nyár
kivételével egész évben. A kandallóban való
sütés-főzésnél használták a gömörmegyei (Gice, Rimaszombat) cseréplábast, azt
tartották, hogy jobb ízű a benne sült hús, mint amit vas-, vagy bádogedényben
sütnek; a háromlábú cserépserpenyőben rántás, melegítés történt;
cserépfazekakban a leves főtt; öntött vasfazékban tészta-, galuskafélék,
fedelén, mely három kis lábbal ellátott, kecsege sült; roston a borjúhús és a
nagy, kövér hal sült; nyárson halat, szalonnát, sódarhúst, újévi kopasztott
malacot sütöttek. Jobb módú helyen vasmacska vót, erre tették a fát, hogy
jobban s könnyebben égjen, ágain forgatták a nyársat. Tepsiben sütöttek apró
halat, pecsenyét, vas háromlábra tették, úgy tüzeltek alá. Bádogvilla, fakanál
egészítette ki az idetartozó eszközöket. A mindennapi
ételek ezek vótak: leves, köleskása, puliszka, tengerikása, tört paszuly,
aprókáposzta, ritkás galuska (= minden főtt tészta, a levestészták
kivételével), lencse, krumpli, gulyáshús, túrós és diós laska. Ha megfőztek, dücskőt tettek alá, meleget is
adott, világosságot is. A kandalló szája előtt ülve, tüze világánál fontak,
varrtak az asszonyok, olvastak, pipáltak, komáztak a férfiak lócán ülve éjfélig
is. A kandalló sátorának prémjén ugyan mécses pislogott, de annak csak olyan
fénye vót, mint a szentjánosbogárnak. Később a kandallót, kiszorította a spór,
vagy sparhelt. Persze vót ahun később került a házba a
kandalló mellé a csonkakúpalakú kemence. Emlékezetre is vót olyan ház, melyben
csak kandalló vót kemence nélkül. A fődházak legtöbbjében csak kandalló vót, sárral vót felmosva a főd. Amikor még kemence nem vót, kenyeret is a kandallóban sütöttek. Tányérnagyságú
kovásztalan kenyér vót ez és nem domború alakú, hanem kétujjnyi, lapos,
lepényszerű. A kis kenyeret (az alföldi cipót), mely itt lapos, ma is lepénynek
mondják. A lapos kenyeret úgy készítették, hogy a lisztet begyúrták vízzel és
megsütötték hamuban, vagy vaslábra tették és parazsat kapartak alá. Nem
fordították meg a másik oldalára. Gabonalisztből készült ez a kenyér, de mivel
gabona kevés vagy alig termett, többnyire tengerilisztből sütötték. Egy taksás
kettőt kapott egy hétre. Ez nem a ház hátulsó falánál a sarokban, hanem a
kemence mellett van, úgyhogy a falnál levő zugolyba került. A tetején vót a szikrafogó
füstfogó sátorát, mely a padlásig ért, két karó tartotta, nagyobb kandallónál
vályog, kő, vagy vasoszlop. A sátor sövényből fonott, amit betapasztottak
iszapos sárral alul, fölül. A kandalló eleje és a kemencefelőli oldala nyitott
vót, ritkább esetben a kemence felől jó tenyérnyi magas oldalt raktak. A sátor
alatt a falban vágott kürtőlyuk szívta ki a füstöt a pitvarba és a pendely kéményen ment ki a szabadba. Ha nem jó
huzatja vót a kandallónak, füstfellegben állott a szoba, úgyhogy szellőztetni
kellett. Éjszakára bedugták a kürtőlyukat szakajtókosárral, vagy szalmával, mit
rongyba, szákdarabba tettek, de sárdugó is vót erre a célra. Minden héten
kiseperték a kürtőt.A kandalló parazsát éjszakára nagy hidegben a szoba
közepére, a földre tették le. Később mán bejött az uri huncutcság, a spór, a
cserépkályha, olajkályha, villanykályha, úgy monták vaskonyha lett belüle, a
nyavaja tudja mi még...
Mennyi életbölcsesség bújik meg a Rétközi parasztember fejében. Gyakran a mindennapi tapasztalatból fakadó, gyakorlatias tanácsokban testesülnek meg, amelyek a földműveléshez, időjáráshoz és emberi kapcsolatokhoz kötődnek. Ezeket a bölcsességeket főként szájhagyomány útján adták tovább, utódaiknak. Az időjárás-előrejelzés : "Ha a köd száll, a tél nem jár" – a ködös reggelek enyhe telet jeleznek a rétközi parasztnak, akiknek megélhetése a Tisza árterületeitől függ, vagy a földművelés : " Aki korán vet, árván él" – a korai munka meghozza a jólétet, hangsúlyozva a kemény, időben munkát a termékeny, de kiszámíthatatlan réti talajon, vagy az állattartás : A sertések mocsaras legeltetéséről szóló hagyományokból fakad: "Disznó a lápban, gazda a házban" – a természet adta táplálék (gyökerek, csigák) biztosítja a jószágok erejét. Mifelénk azt mondják a régi öregek,"A víz ad, a víz elvesz", utalva az áradások kettős természetére, vagy a vadászatra is vannak ilyen adomák amik bölcsességgé nemesedtek: " Aki csendben jár, zsákmányt fog"
A Rétközi paraszti megfigyelések az időjárásra a magyar népi hagyományokban generációkon átívelő, gyakorlatias időjárás-előrejelzési szokásokat foglalnak magukban, melyek ünnepekhez, névnapokhoz vagy természeti jelenségekhez kötődnek. Ezek a gazdák alakították ki a megfigyeléseik alapján, hogy jobban tudja időzíteni Demecserben a mezőgazdasági munkákat.
•Vízkereszt (január 6.) : Ha megcsordul az eresz, hamarosan vége a télnek, jó termést ígér.
•Márton-nap (november 11.) : Ha esik, lucskos tél jön; ha havas, sok farkasjárás várható.
•Medárd-nap (június 8.) : Ha ezen a napon esik, 40 napig tartó csapadékos idő várható.
•Gyertyaszentelő (február 2.) : Ha napsütéses, a medve árnyékát látva tovább tart a tél; ha hóesés, korán vége a hidegnek.
Vagy a megfigyelések ezek a bölcsességek gyakran állatok viselkedésén (pl. pacsirtarepülés), növények állapotán (pl. tyúkhúr nyílása esőt jelez) vagy optikai jelenségeken (pl. felhők mozgása, hajnali pára) alapulnak, amelyek rövid előrehaladottságokat adnak. A paraszti ész ma is releváns, bár a klímaváltozást némileg befolyásolhatja pontosságukat. Írástudatlan nomád nép volt a magyar 1270 előtt, így nem volt minek fennmaradni a honfoglalás korából, ami nem jelenti azt, hogy Demecser ne lenne honfoglaláskori település. A régi történetek mesék, regék, főként a Rétköz mocsaras vidékéhez, árvízekhez és népi legendákhoz kötődnek. Ezeket a történeteket gyakran szóban adták tovább, megszólalva a helyi túlélési módokat és történelmi eseményeket. Demecser először 1261–1267 körül tűnt fel oklevelekben Kendemecser néven, Karászi Sándor birtoka volt a Kékkel határos területen. A tatárjárás idején (1241–1242) a lakosság a lápok szigeteire, földvárakba menekült a pusztítás előtt, állataikat titkos járatokon mentették. A 14. század elején királyi adományként Gut-Keled testvérpárnak ítélték a birtokot. Mivel jelentős lélekszámú volt a falu, bizonyossággal állítható hogy honfoglaláskori a település. Ezt támasztják alá az ősi legendák és mondák, amik a régi demecseri földvárhoz (Leányvár vagy Tündérvár) kötődik a Kacsavár legendája: egy úr a török elől menekülve vakíttatta meg szolgáját, hogy titokban tartsa a szigetvár helyét, de az túlélte. A Tisza árvizei miatt a település kiemelkedő dombokra épült, nyáron szénabálák lebegtek a vízen. Bujdosók, betyárok is itt kerestek menedéket a mocsarakban. Akkoriban a Demecseriek halászattal, rákgyűjtéssel, nadály- és teknősbéka-vadászattal, madártojás-szedéssel foglalkozott, mivel a mocsaras területen csak volt a szántóföld. Nádat tetőfedésre, tüzelésre, sást és gyékényt kosárfonásra, szőlőkötözésre használtak; csónakkal közlekedtek a falvak között. A 18–19. században zsidó közösség is élt itt, 1848-ra 92-en, akik kereskedők, iparosok voltak. A 17. században több nemzetség (Lónyay, Barkóczy, Jósa stb.) osztozott a birtokon, gyakran zálogként vagy ítélettel. A jobbágyfelszabadítás idején (1848) 839 lakos volt, szántó 244 hold, a többi rét és halászhely. Később kisebb családok (Pazonyi, Vay) szereztek birtokokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése