Mérjük szívverésben. Egy átlagos ember szíve egy élettartam alatt 2,5 milliárdszor ver össze. Ez a szám a percenkénti 60-80 szívverésből adódik, ami naponta kb. 100 ezer, évente pedig több mint 40 millió dobbanást jelent. A pontos érték függ az életkortól, egészségi állapottól és életmódtól, de a leggyakrabban 2-3 milliárd között van. A számítás alapja 70 év átlagos élettartama vetítve, napi 100 ezer szívveréssel (60/perc pihenő állapotban) közel 2,6 milliárd összdobbanás jön ki. Míg az ember szíve kiemelkedik: sokat ver, mint a csirkéé (2,17 milliárd), míg más állatoknál (pl. ló, elefánt) ez 1 milliárd körül mozog. A ming nevű óceáni kagyló (Arctica islandica), amely 507 évig élt. Lassú anyagcseréje miatt pulzusa rendkívül alacsony, percenként csupán néhány veréssel, így élete során becslések szerint kevesebb mint egymilliárd szívverést produkált, hasonlóan más hosszú életű tengeri élőlényekhez. A sellőkagyló (Ming): 507 év, minimális szívverésszám a lassú pulzus miatt.hellomagyar az óriásteknős: akár 250 év, alacsony nyugalmi pulzussal (kb. 10-20/perc), míg a grönlandi bálna: 200+ év, percenként 30 körüli szívveréssel. Sok állatnál az élethosszig kb. 1 milliárd szívverés jut, független a mérettől: pl. egér 550/perc-cel 2 évig, bálna 30/perc-cel 70 évig. Hosszú életűeknél ez a szám marad a lassú anyagcsere révén. Azért beszélek erről, mert ha a világűrben közlekedünk a szívünk ugyananyit ver, tehát az idő független a sebességtől és az iránytól, vagyis nincs időutazás, sem a múltba, sem a jövőbe, legalábbis a jelenlegi tudományos ismereteink alapján. Az időutazás ötletes főként a sci-fi irodalomban és filmekben él, de a fizika elméletei csak korlátozottan közelítik meg ezt a lehetőségeket. A legnagyobb ostobaságot Einstein általános relativitáselmélete szolgáltatja, miszerint a téridő görbülhet olyan módon, hogy elméletileg "zárt időszerű görbék" (CTC-k) jöhetnének létre, például a fekete lyukak vagy féreglyukak körül, ami lehetővé teszi a múltba való visszatérést. Ezek azonban pusztán matematikai hipotézisek és a kvantummechanika paradoxonokat vet fel, mint a nagyapa-paradoxon, amit a konzisztenciaelvvel próbálnak feloldani. Egy 2025-ös tanulmány Lorenzo Gavassino részéről azt állítja, hogy ezekben az időhurkokban az események logikailag koherensek maradhatnak. baromság, minden tudós ostoba és sarlatán aki ezt állítja. Ez olyan logikai, matematikai vagy fizikai probléma, ami ellentmond a józan észnek, de gyakran megoldhatók mélyebb elemzéssel.
Logikai paradoxonok
A hazug paradoxonja (Epimenides paradoxon) azt állítja: "Minden krétai hazudik" – egy krétai mondja ezt, ami önellentmondásba vezet. A nagypapa-paradoxon az időutazásnál merül fel: ha megölöd nagyapádat a múltban, nem születtél volna meg, így nem utazhattál volna vissza.
Matematikai paradoxonok
A Banach–Tarski-paradoxon szerint egy gömböt bonthatunk szét végtelen darabokra, majd azokból két azonos méretű gömböt rakhatunk össze – ez a nem mérhető halmazok miatt. Hilbert Grand Hotel paradoxonja mutatja, hogy egy végtelen szobás, tele hotelbe befogadhatsz újabb végtelen vendéget áthelyezéssel.
Fizikai paradoxonok
Az iker-paradoxon a speciális relativitáselméletnél jelentkezik: az egyik iker gyors űrutazás után fiatalabb marad. A fizika egyik híres esete a fekete lyukak információ-paradoxona. A Nobel-díjas tudósok a történelem során jelentős hibákat követtek el, gyakran merész hipotézisek vagy hiányos adatok miatt. Ezek a hibák rávilágítanak a tudomány önkorrekciós természetére. Ilyen például Albert Einstein, aki elutasította a kvantum-összefonódást, vagy Linus Pauling, aki elvetette a kvázikristályokat. Max Delbrück, az orvostudományi Nobel-díjas tudós, a molekuláris biológiában elért ragyogó eredményei ellenére legendás baklövéseiről volt ismert. Johannes Stark, akit 1919-ben fizikai Nobel-díjjal tüntettek ki a Stark-effektus felfedezéséért, később olyan vitatott ideológiákat támogatott, amelyek ütköztek a tudományos konszenzussal. Barry Marshall évekkel a H. pylori baktériummal kapcsolatos Nobel-díjas felfedezése után visszavonta egyik cikkét. Kvantummechanikai viták Einstein híresen „kísérteties távoli hatásnak” nevezte a kvantum-összefonódást, kételkedve annak következményeiben, amelyeket később Nobel-díjas kísérletek is bizonyítottak. Linus Pauling elutasította Dan Shechtman kvázikristályos megfigyeléseit, ami heves vitákhoz vezetett Shechtman 2011-es Nobel-díja előtt. Az emberi tudat számos módon hibázhat, például kognitív torzításokkal, észlelési hibákkal és disszonanciafeloldó mechanizmusokkal. A tudat gyakran kerüli a belső ellenmondásokat, így racionalizáljuk a saját hibáinkat vagy az igazságtalan rendszerek elfogadását, például rendszerigazolással, ahol az elnyomottak is legitimálják a status quót. Ez önigazoláshoz vezet, mert az önképünket védjük, még ha tetteink ellentmondanak is neki. Az első benyomások és egyszerűsítések torzítják a valóságot, például leegyszerűsítjük vagy hamisítjuk a kognitív mezőnkben. Tartós tudattartalmak, mint túlzott elköteleződések vagy fóbiák, továbbá diszfunkciókat okoznak. Az emberi hiba nem véletlen, hanem pszichés folyamatok eredménye, ahol készségek automatizálódnak, de téves helyzetértékelések vezetnek rossz döntésekhez. Persze az a kijelentés, miszerint az emberiség minden tudományos felfedezése elméleti síkon egy téves gondolkodás kudarca, túlzó. A tudományos haladás gyakran hibás feltételezésekből indul, de ezek felismerése és javítása maga a siker kulcsa, nem kudarc. A tudományos elméletek kezdetben gyakran tévesnek bizonyulnak, mint például a geocentrikus világkép vagy a flogisztontéория, mégis ezekből nőnek ki a pontosabb modellek. A Popper-féle falszifikálhatóság elve éppen arra épül, hogy a tévedések kipurgálása révén közelítünk az igazsághoz. Ez iteratív folyamat, ahol a "téves gondolkodás" nem végső ítélet, hanem szükséges lépés. Newton gravitációs törvénye korrigálta Arisztotelész téves mozgástörvényeit, mégis Einstein relativitása finomította Newtonét. A kvantummechanika felborította a klasszikus fizika determinizmusát, de csak mert a korábbi elméletek kudarcai mutatták az irányt. Ezekben nincs inherens "kudarc", hanem evolúció: a tévedés jelzi a határokat, a felfedezés lép túl rajtuk. Thomas Kuhn paradigma-váltás elmélete szerint a tudomány forradalmakban fejlődik, ahol a régi keretek összeomlása újakat szül. Ha minden lenne felfedezés kudarc, a technológia – holdraszállás, antibiotikumok – sem létezne; ezek a tévedések meghaladásából születtek. A gondolat inkább pesszimistább filozófiákra, pl. Feyerabend anarchista tudományfelfogására utal, de nem írja le a teljes képet. Az emberi érzékszervek – más néven szenzorok – gyakran hibásan működnek, mivel az érzékelés és észlelés nem mindig tükrözi pontosan a valóságot. Az érzékelés során a fizikai ingerek elektromos jelekké alakulnak, de az észlelés már agyi feldolgozást jelent, ahol torzítások lépnek fel. Az érzékcsalódások (illúziók) során a szenzoros információ helyesen érkezik, de az agy tévesen értelmezi, például optikai illúziókban, mint a Müller-Lyer vonalak. Ezek bizonyítják, hogy a perceptualis rendszer priorizálja a kontextust a nyers adatok helyett. A korábbi tapasztalatok, elvárások és figyelem irányítja az észlelést (top-down folyamatok), így a valóságot gyakran "kitöltjük" vagy kiszűrjük, ami téves észlelést okoz. Például a dichotikus halláskísérletekben a nem figyelt üzenet feldolgozódik, mégis figyelmen kívül marad. Az agy késlelteti a távoli testrészek jeleit, ami további torzításokat hoz létre, különösen gyorsan mozgó ingereknél. Betegségek, mint a neglect szindróma, szélsőségesen mutatják, hogy az észlelés szelektív és nem valósághű. Az, amit érzékelünk, nem a valóság pontos másolata, hanem annak szubjektív leképezése, amit az agyunk konstruál az érzékszervi jelek alapján. Ez a nézet filozófiai és neuropszichológiai értelemben is megalapozott, például Leontinoi Gorgiasz gondolataiban, aki tagadta, hogy a gondolatok a valóság hű leképeződései lennének. A posztmodern filozófiában a valóságot heterogénnek és többértelműnek tartják, nem pedig egységesen megragadható objektumként. Kant szerint a tapasztalat csak kiindulópont, az észlelés szűrőjén keresztül torzul a világképlet. Gorgiasz szélsőségesen azt állította, hogy a létezés felfoghatatlan, így az érzékelés sem azonosulhat a valósággal. Az agy nem passzívan fogadja az ingereket, hanem aktív modelleket épít előrejelzések alapján, finomítva a valósággal való egyezést a túlélés érdekében. Ezért amit "látunk" vagy érzékelünk, gyakran szubjektív konstrukció, torzítva motivációk, tapasztalatok és szűrők által. Például a színek vagy érzelmek nem külső tükörképek, hanem belső értelmezések.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése