Megint Rétközi tájszólással írok, gyerekkorunkban mindenki így beszélt. Sosem felejtem el honnan indultam. Álmomban mindig látom az öreg szoba konyhás vályogházat, apró ablakaival, kis tornácával, az ereszcsorgásban álló szőlőlugassal és a karosládán lustálkodó cirmossal, a lugas tövében delelő Plútó kutyával. A ház előtt álló gémeskutat, az öreg eperfát, a kertvégében a vén diófát. A kapu előtt a kopott lócát. A virágoskert és az akáckerítés illatát. A fehérre meszelt fal vakító fényét, a poros uccát. Még érzem a spór füstös szagát, a blatton piruló fokhagymás piritós és a gőzölgő meleg cikóriakávé illatát. Látom a sárral felmosott konyhában a dikót, a régi sublótot, szinte hallom nagymamám csoszogó lépteit. A lugas rejtekében a tornácom testvéremmel egy kis olajégőn sütöttük a hagymástojást vagy a szalonnát. Két kis stoki meg egy hokedli volt az ebédlőnk a tornácon. A kertben szedtük a krumplibogarat, kergettük a káposztalepkéket a Plútóval. A végtelennek tűnő tengeri sorok között indiánosat játszottunk. Volt egy nagy meggyfánk, sokat kergettük róla a seregnyi seregélyt, de vót itt köszméte, málna, fődieper, meg sok sok ribizli bokor. Középen fenn vót még egy vackorfa savanyú vót meg apróm de mi imádtuk. Mögötte egy kis körtefa állt szótlanul. Előtte meg egy barackfa, az alatt a pléden deleltünk a fődön a Plútóval. A sorban futó Feriszőlőt sohase kellett permetezni mert direkttermő (nem invazív) fajta vót. Az ütött-kopott deformált vedér nyikorgott egésznap a kút szélin, mer fujta a szél, amott a góréba csirkék vótak, ették az érett epret. Az eresz alatt rikácsoló fecskék fészkeltek végíg. A kupáscserepen galambok tanyáztak, onnan indultak portyázásra. Tesvéremmel, mindig kergetőztünk, háboruztunk, amibe persze Plútónak is meg volt a feladata. Édesamyám mindég ragaszgatott bennünket, mer tele vótunk háborús sérülésekkel. Szegények vótunk, de felhőtlenül boldogok. Nem gondoltunk a hónapra, nem féltünk semmitül, mert nem éreztünk bizonytalanságot, csak a most számított és az hogy éljünk benne. Úgy nőttünk fel, hogy nem is tudtuk hogy mi szegények vagyunk. Itt a poros utcán a puják estére tetőtül talpig koszosak mocskosak és prezurosak lettek. A frissen meszelt házak falán mindég vót egy focilabda nyoma, oszt ha hazamentünk bizony a fenekünk is lett nyoma. Ha mi elkeztünk focizni az uccán, mán Tóth bácsi készítette a vedér meszet elő. A férfibicigli váza alatt tekertünk és borultunk sokat. A térdünk a könyökünk az orrunk mindég prezuros vót. Olyan nem vót hogy csend legyen, mindég orditott egy pulya az utcában, vagy mer elesett vagy felborult, vagy mer jól elverték valami miatt. Boldog vagyok, mert szép gyermekkorom vót, van mit felidézni, van mire emlékezni, na meg van kikkel emlékezni. Fél évszázad telt el azóta, sokan már nincsenek közöttünk akikkel együtt játszottunk. Megmaradt a pillanat a simogató emlék, ezárt is hála Istennek és a drága szüleimnek, hogy felneveltek. Nem vót más csak zsíroskenyér hagymaszárral, vagy asse, cukroskenyér, fokhagymáspiritós, lekvároskenyér, azt ettük ami vót. Ha nem vót cikóriakávé, hát vót teja. Ebédre paprikáskrompé, vagy krompé főzelék, vagy borsó, paszuly, vagy tojásleves, ha az se vót akkor jött a köménymag leves vagy a lebbencs. Ha nem vót valamink, só, cukor zsír, liszt, kértünk a szomszédtul, aki szintén kért ha baj vót. A szegények mindég segítettek egymáson, ha nem adta meg valaki a kanálzsírt, nem olvasták a fejire, mert tudtuk hogy nem telik neki rá. A lerbe sütöttünk héjas krompét, az vót a vacsora jó csipős hagymával, meg szalonnával, vagy töpörtyűvel. Reggel gerjesztőt vágtunk a spórba. Derékig érő hóba mentünk iskolába. A macska a lehajtott ler ajtaján fekütt egész nap, a Plútó meg a tyúkól alá kapart lyukba huzta meg magát a téli hideg elől. Este sakkoztunk vagy kártyáztunk a jó melegbe. Nagyokat nevettünk a vesztesen. Senki se vót büdös, pedig nem vót fürdőszoba. A budi a kertben vót. Vót viszont lavor meg szappan. A sapka meg a kesztyű meg a zokni meg a fecske, reggelre megszáradt a meleg konyhában. Sokat meséltek a Vártanyárul, vót hogy a kalendáriumot vagy a bibliát olvastam fel nagymamának. Sok Rejtő könyvet olvastam, ezek 3-4 forintos könyvek vótak. Sokat kapáltunk, metszettünk, tengerit morzsoltunk, szüreteltünk, tengerit törtünk, dudbát szedtünk a tyukoknak, krumpit hámoztunk, csirkét koppasztottunk, mindent eltettünk télire, uborkát, meggyet, paradicsomot. Kaptunk sakkot, társasjátékot, puskát labdát ennyi vót a játékunk. A ruhákat az unokatestvérektül örököltük meg vagy a nagyobbaktul. Kesztyüm sokáig nem is vót, aszonta édesapám ha fázik tedd zsebre. Sapkánk vót, meg sál. Amikor hazaértünk az iskolábul átvettük a viselős tuhát, mert kimélni kellet az ünneplőt. Két számmal nagyobb cipőt vett nekem édesanyám, de még így is kivágta az orrát hogy még egy évet kibírjon. A vékonyka kabát is olyan vót hogy 5 év múva nőttem bele, bélést varatott bele édesanyám úgy lett téli. Horgolt csapka hortunk a tetejin nagy bojttal, amit a füledig lehúztál. A gumicsimma olyan vót hogy mindenki fehúzhatta aki kiment ganét hányni kortul függetlenül. Ha élnének drága szüleim, büszkék lennének főiskolát és egyetemet végzett fiukra. A kis porbafingó glott gatyás, mocskos kis parasztgyerekbül elismert író, költő tanár lett, aki őrzi a Rétközi tájszólást, aki megmaradt, annak a parasztfiúnak aki vót, és büszke ősei nyelvére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése