Karácsonyi versike
Hogy hull a hó, de nem bánom,
A hóesést én mindíg csodálom.
Hogy élvezem a telet belátom,
Hógolyózzunk egyet barátom.
Itt van velem a kis családom,
Feldíszítettem a kis lakásom.
Házam ajtaját neked kitárom,
De hova tettem a hólapátom.
Attól félek hogy még elázom.
Hideg szél fúj még megfázom,
Ha beázik a díszes dolmányom.
Előkerült hát a bundás kabátom.
De csak legyen finom kalácsom,
A sok süteményt csak zabálom.
A karácsonyi versikét kántálom,
Az ingyen kaját meg potyázom.
Igyunk egy forralt bort barátom,
Ez a finom vörösbor, a sajátom.
Én a testes finom bort, kivánom,
Neked ezt én jószívvel kínálom.
Libacomb sül most a farácson,
Ennél nincs finomabb a világon.
Végre eljött a szent karácsony,
Istenhez szól most a fohászom.
Adventi csoda
A kert és az udvar havason,
Fénylő gyertya az ablakon.
Zuzmara csillog az ágakon.
Adventi koszorú, ajtómon.
Fenyő feldíszítve gazdagon,
Szaloncukor lóg madzagon.
Sok sok finomság az asztalon,
Karácsonyi huzat a paplanon.
Ünnepi ének szól az ajkakon,
Egy ima hallatszik át a falakon.
Lágy zene suttog a hangfalon,
Az ismerős dallamot hallgatom.
Némán fekszem a pamlagon,
Erőt veszek most magamon.
A lelkem szárnyal szabadon,
A hangom játszik a szavakon.
Egy vers születik az ajkamon,
Hogy a világ rajtam kacagjon.
Szép fehér hósapka hajamon,
Nevetek gúnyosan magamon.
Karácsonyi ének
Csengettyűk csengenek,
A gyermekek nevetnek.
Madarak kint remegnek,
Hideg hóban reszketnek.
Az emberek szeretnek,
És boldogok lehetnek.
Ajándék a gyereknek,
Szaloncukrot ehetnek.
Reggelente felkelnek,
Templomba mehetnek.
Amikor majd elmennek,
Egy hálaimát rebegnek.
Bút bánatot elfelednek,
Másokkal jót tehetnek.
Szerető szívet keresnek,
De sok sütit megesznek.
Vidám napok kellenek,
Inkább sokat nevetnek.
És áldottak a reggelek,
Boldogok az emberek.
Vers a versről
A vers az élet nótája,
A szép lélek csodája.
Az érzelmek királya,
Szívünknek a virága.
Minden leány imádja,
A szerelmesek imája.
Vígan cseng a gitárja,
A boldogság szikrája.
Énekét zengi világba,
Mit érzek most iránta.
Harcolsz ellene hiába,
Kever minket vitába.
Ha ölelő karját kitárja,
A csipőjét megriszálja.
Szenvedélyünk igája,
A szerelmet vigyázza.
Janika már bánja
Hova megyünk bátyja, lagziba vagy bálba?
Harcolni megyünk a csatába, életre halálra!
Talpig vérben János, a gyilkos golyót várva,
Ha meglőnének fájna, az én életem drága.
Na most merre bátyja? Előre vagy hátra?
Majd rólunk szól a fáma, ha túléled, máma.
Világ borult lángba, mint hatalmas máglya,
A dicsőség az a fránya, nem hozta őt lázba.
Elesett ma a bátyja, két gyermeke lett árva,
A családja meg gyászba, haza hiába várja.
Elfutok majd hátra, de nem lőhetnek hátba.
Bátor-é vagy gyáva, nem öröm ez - dráma!
Kevesebb az élő, mint a holtaknak száma,
Sárban csúszva mászva, sok halottat látva.
Halomba hányva, a vér folyik mint a láva,
Jött egy ifjú reggel, így én lettem a bátyja.
A részeges vallomása
Drágám én nem tehetek róla,
Nem érted meg te ezt Rózsa.
Látod hiába ez a sok próza,
Szerelmes vidám szép óda.
Ha az ember boldog volna,
Ha hozzám szépen szólna.
Nem lenne csak vidám nóta,
Hozzá meg a babám csókja.
Ha összeadna minket a pópa,
Jöhetne hozzánk is a gólya.
Lenne babám és neki pólya,
Nyitottak lennénk mi a jóra.
Az ember mindent gyónna,
Egésznap csak otthon vóna.
De nem a kocsmába lógna,
Részeg züllött piás módra.
Itt minden este lenne móka,
Nem bor folyna hanem kóla.
Mindig meleg vóna a spórja,
De nem jött még el az az óra.
Az átkokat mind rám szórja,
Az egekig hallatszik a szója.
Elfogyott már a rémes strófa,
Borom sincs már, sem szóda.
Lusta legény
Szegényfiú bökönyi,
De a tervem ördögi.
Kocsmábul kijönni,
A hidegrül bejönni.
A kutyát is megkötni,
De nem illik köpködni.
Nem is kell hősködni,
Nem kell dünnyögni.
Fel kéne már öltözni,
El kéne már költözni.
Nem nyelvedet ölteni,
Ilyen bambán röhögni.
Jó gazdagon nősűlni,
Mint a kőolaj feltörni.
Nem kellene gürcölni.
Nem kéne már betörni.
Mellete nyüzsögni,
Egy kicsit csörögni.
A kislyányt szeretni,
Minek ennyit tökölni.
A mosolyal elbűvölni,
Lány házához eljönni,
Minden jót köszönni.
A kislyányt szeretni,
Minek ennyit tökölni.
A mosolyal elbűvölni,
Lány házához eljönni,
Minden jót köszönni.
A házába beköltözni.
Árnyékban hűsölni,
Kulacsodat tölteni.
Árnyékban hűsölni,
Kulacsodat tölteni.
Finom bort önteni.
A bortól bömbölni.
Néha néha sörözni,
Szádat megtörölni.
Nagyokat büfögni,
Bajuszod pödörni.
A bortól bömbölni.
Néha néha sörözni,
Szádat megtörölni.
Nagyokat büfögni,
Bajuszod pödörni.
A vizslák
A magyar vizslák korán kelnek,
Így hát a gazdák sem pihennek.
Itt egész nap zajosak a kertek,
A vad hétköznapok így teltek.
De látnád, mit művelnek ezek,
Ha bejön hozzánk egy gyerek.
Persze tudom a vizslák szentek,
De akkor vége lesz a csendnek.
Hiába is szólok a játékos ebnek,
Ítt nem lesz helye már a rendnek.
Ezek most mindent szétszednek,
Már hívak hogy játszani menjek.
Az udvaron össze vissza mennek,
Egész nap csak tengnek-lengnek.
Mély gödröt kaparnak vagy ezret,
Hogy én majd a sötétben elessek.
Csibészek, itt a reggeli gyertek!
Elég ha egy rövid füttyel jelzek,
Itt egy darab velőscsont nesztek,
De a kutyák hamar összevesztek.
Mit adhatnék én még nektek,
Az ételért egymásnak esnek.
Zajosak az udvaron az estek,
Ezek vadul habsolva esznek.
És én nyugalmat hol leljek?
Ezek mindenütt meglelnek.
És minden ételt elnyelnek,
A vagyonomból kiesznek.
Gondtalan és hontalan
Mi is volt nekem a tervem?
A városba új életet kezdem,
A boldogulást megleljem,
Erről szól most a versem.
Ott hagyni a falut merjem?
Van hozzá elég merszem?
Egy mély levegőt vettem,
És rá egy nagyot nyeltem.
Üres már az én zsebem,
Hiába vakarom a fejem.
Mi lenne így itt velem?
Munkahely kell nekem.
Most ruhámiat összeszedem,
Még kuffert is kellet vennem,
Messze visz a lábam engem,
Elindulok némán csendben.
Barátoktól búcsút vettem,
Itt marad a házam telkem,
És a szép virágos kertem,
Emlékeim, szívem lelkem.
Lábamat gyorsan szedem,
A vonattal elkell mennem.
Elveszett már az én hitem,
Hiába könnyes a szemem.
Eleinte nehéz lesz sejtem,
De meg kellett ezt tennem.
Cipelem tovább a terhem,
Csak nyalogatom a sebem.
A városban új életet kezdtem,
Nem bánom meg amit tettem.
Sikerült új barátokra lelnem,
És új munkahelyre is leltem.
Messze fújt a szél engem,
De itt új otthonra leltem.
Megnyugszik a lelkem,
Ezzel véget ér a versem.
Várni az igazit?
Tudsz csendben némán állni,
Türelmesen az igazira várni.
És titokban keservesen sírni,
És kegyetlen fájdalmat bírni.
A tomboló hidegben fázni,
A zuhogó vad esőben ázni.
A bűnöst, a rosszat szánni,
S saját bűneidet megbánni.
Boldogságban együtt szállni,
A szerelmeddel együtt hálni.
A másiknak mindent eltűrni,
Ha kell gyermekeket szülni.
Kitartani vele jöjjön akármi,
Gondban, bajban vele járni.
Mikor a szíved elkezd fájni,
A szerelmed szívébe vájni?
Vagy könnyebb tőle elválni?
Történjék veled már bármi.
Mindegy jöhet utána bárki,
De jobb lenne őt nem látni.
Istentől egy másikat kérni,
Megint szerelmet remélni.
Jobb teljesen egyedül élni,
Mint gonosz férjedtől félni.
Halottak napja
A sírok közt nincs ma rend,
A gyászolók hangja cseng.
Elveszett volna a síri csend?
Mi lehet a nagy zsivaj fent?
Van aki csak tétován kereng,
Gyertyával kezében mereng.
Amott öreg ember töpreng,
Mellete unottan fia feszeng.
Távolból szép zsoltár zeng,
Egy nő a sírok között lézeng.
A tememtőben a föld is reng,
Estére már az egész lecseng.
Egy anya fájdalma
Egy anyuka gyászolja fiát,
Míg elmond érte egy imát,
Szomorúan gondozza sírját,
Más nem érezheti fájdalmát.
Hogy hol követte el a hibát?
Magával vitte minden titkát.
Ide hordja minden gondját,
Megjárta a poklok poklát.
Még fülében hallja hangját,
Önfelett vidám kacagását.
A mosolygós piros orcáját,
És szívének a dobogását.
Láthatjuk a lelke árvaságát,
Néma szomorú hallgatását.
Görnyedt teste hervadását,
Anyai szívének jajgatását.
Letörölte a könnyes arcát,
Kifújta jól a nedves orrát.
Elfogadta szomorú sorsát,
És haza vitte búját s baját.
Szubrettből kokett
Egy nap a kis szubrett,
Aki testileg már fejlett.
És a lányból nővé érett,
Egy bonvivánra nézett.
Kis szoknyája lengett,
Édes volt mint a bagett.
Akár mint egy szonett,
Az örömóda is zengett.
Vad szerelemre ébredt,
És az illem ellen vétett.
Mert a férfinak jelzett,
Aki udvarolni kezdett.
Lábáról könnyen levett.
Majd szerelemre rávett,
Ő a messzeségbe révett
Szíve vadul izzón égett,
Az ártatlanság veszett,
A lánynak fiút nemzett.
A férfinak nem kellett,
Így lett feslett kokett!
Lányok az utcán
Túl fiatalok ezek a fruskák,
Csak zsebre vágják a suskát.
Ismerik az éjszaka bugyrát,
Az öröm és boldogság titkát.
Álandóan hordják a bundát,
A hideg és rideg utcát unják.
Riszálják magukat, furcsák,
Ezek aztán kenik a rumbát.
Na de dolgozni meg lusták,
Ha nem szeretik a munkát.
Unott arccal köreiket futják,
Ők már érzelmileg is hullák.
Hiába nézegetik a mustrát,
Nem megyek velük tudják.
Nincs nálam egy buznyák,
De úgysem adnak nyugtát.
Megtömték már a bukszát,
Szavaim kemények durvák.
Na végre eltüntek a kurvák,
És megint üresek az utcák.
Lakodalomba
De jó lenni magyarnak
Míg haza nem zavarnak
Mert elbujunk az avarba
Nem jövünk mi zavarba
Nagy fakanállal kavarnak
Szárasz paszulyt habarnak
Sokmindent megzabálnak
Morzsát hagynak madárnak
Csókot adnak az Anyának
Gratulálok még magának
Sok pénzt adnak az Arának
Egy pohár bort az Apának
Piros százast a cigánynak
Víg muzsikát a világnak
Az itallal nem vigyáznak
A lakodalmasok vidámak
Igérgetnek mán a világba
Nem keverednek ők vitába
Menyasszonynak a virága
Most elrepül a nagyvilágba
A vőlegény rinyál de hiába
Az Arát győzködi kinjába
Mikor jut már be a szobába
Nem a menyasszony hibája
Az Ara végre meg kinálja
A vőlegény csak csinálja
Tűz forró már a gatyája
De hamar elalszik utána
Könnyes szakítás
Eszem álmából ébred,
És elhagyom a fészket.
Elmegyek Isten véled,
Elhagylak most téged.
Hova megyek kérded,
Bocsássak meg kéred.
Kapcsolatunkat félted?
Szeretlek még érzed?
Fényképemet nézed,
Maradjak még kéred.
Elszáll majd a mérget,
És szép lesz az élted.
Én ezer sebtől vérzek,
Ne szomorkodj kérlek.
Mert nem a te vétked,
Csak önérzeted sérted.
Nem kell így nézned,
Megnyugszik a lélek.
De imádkoztam érted!
Szavaimat sem érted?
Perverz a világ
Az emberek megvesztek,
Az értékek is elvesztek.
Az igaz szívek rejtettek,
A bűnös dolgok terjednek.
A gonoszok hemzsegnek,
Gyilkos szavak tetszenek.
Ha a fegyverek kellenek,
Rossz emberek ellepnek.
Ha már a nők is feslettek,
Ha már nem is szeretnek.
Ha bántanak megvetnek,
A ravasz csalók ellepnek.
Ha a rosszak megvernek,
Ha rajtam csak nevetnek.
Ez már nem jó senkinek,
A buták így is ellesznek.
Ha a rablók is kergetnek,
Ha a vadak is széttépnek.
Ha már vérben fetrengek,
Ha sötét sírba fektetnek.
Ha már a jók is rettegnek,
Az ártatlanok szenvednek.
Mit mondhatnék ezeknek,
Ha nem nevelnek legelnek.
Ha azt akarják elmenjek,
Nem hiányzik lelkemnek.
Minden könnyet elrejtek,
Nélkülem is meglesznek.
A nő dícsérete
Ha magányos vagy a nőhöz menekülsz,
Ha átölel forrón karjába zár, felhevülsz.
Ha megcsókol szerelmesen megszédülsz,
Ha szomorú könnyet hullat elgyengülsz.
Ha értékeit megismred hát megbecsülsz,
Ha szerelemre ébredsz hát megnősülsz.
Ha megmondja őszintén szembesülsz,
A kritikákat meghallgatni kényszerülsz.
Ha kéri, a sok munkától megfeszülsz,
Ha sárkány hanját felemeli megrémülsz.
Ha veszekszik és kiabál, hát menekülsz,
Minden civakodást veszekést elkerülsz.
Az együtt töltött évek alatt megőszülsz,
A sok beszédjétől néha már megőrülsz.
Ha szeret téged csókjaitól megszépülsz,
És végül ölelő karjaiban elszenderülsz.
Veletek
Ha a nő megfogja a kezünk,
Többé már nem vétkezünk.
Csak ennyi kell minekünk,
Megszelidül természetünk.
Megnyugszik vad szívünk,
Megváltozik egész életünk.
Mert a szeretetre éhezünk,
Hozzátok szól most énekünk.
Eme napon előttetek térdelünk,
Vagytok nekünk a végzetünk.
De nélkületek nem létezünk,
Csak magányosan szédelgünk.
Ha itt vagytok mivelünk,
Semmitől sem félhetünk.
Ha szerelmet remélhetünk,
Veletek boldog az életünk.
Apám s Anyám
Jóanyám arca fénylett mint a hold,
Csak néha nevetett ha boldog volt.
Valyon milyennek látta ő az életet,
Rövidnek, mert sietve rásötétedett.
Duhaj apám csak akkor volt vidám,
Ha bort szürcsölt és húzta a cigány.
Napestig tivornyázott gondtalanul,
El is tünt mindörökre nyomtalanul.
Nem is maradt utána csak adóssága,
És a részeges ivócimborák barátsága.
Állatkerti séta
Gyere velem Benedek.
Én oda, nem megyek.
Ilyen nyügös gyereket,
Már fogtam a fejemet.
Veszek neked perecet,
Ne fogjad a kezemet.
De etetni itt nem lehet,
A maki rajtunk nevetett.
A kisfiam meg kesereg,
Én oroszlánt keresek.
Nem holmi kis egeret,
Hát odavigyél engemet.
Nagyon unta Benedek,
Láttam én már ezeket.
Egy öregbácsi sepreget,
Minket jól kinevetett.
Az apa meg csak kesereg,
Már látom a sötét felleget.
Hol hagytam az eszemet?
Hogy elhoztam a gyereket.
Láttam gólyát eleget,
Aki ráérősen lépeget.
Örökké csak kelepel,
Miért nem füvet legel.
Hideget meg meleget,
Kutyát macskát verebet.
Disznót döglött legyeket,
Egy fiú sárkányt ereget.
Kecskét ami fűvet legelt,
Egésznap csak mekegett
Flamingóból egy sereget.
Egy vén keselyű kesereg.
Talán egy fóka lehetett.
Ami nyers halat eszeget,
Nem csukát csak keszeget.
Nem sokat csak keveset
Aprócska kis hegyeket,
Más érdekes helyeket.
Medve bocsot megetet,
Egy bácsi tevét legeltet.
Kotló csibét kelteget,
Kis magvat szedeget.
A panda evett levelet,
Abból is csak keveset
Láttunk strucc telepet,
Adtam nekik kenyeret.
Kapott is egy szeletet,
Megcsípték a kezemet.
Nagy elefántot beteget
Meg zöld színű egyebet
Egy vizilovat nehezet,
Aki legyeket heseget.
Láttam én már ezeket,
Láttam én már eleget.
Vigyél haza engemet,
Tudom már a neveket.
Alkeszek sorsa
Sörrel locsolják a gigát,
Nyomják a süket rizsát.
Halmozzák a sok hibát,
Isszák a tömény szilvát.
Te se láttál ilyen csudát,
Nem értem a sok birkát.
Mondok értük egy imát,
Együtt ennyi csóró butát.
Mikor mosod ki a csipát,
Helyettük húzom az igát.
Csak vedelik a rossz piát,
Cipőbe csorgatják a pisát.
Felépítik belőle a kriptát,
Megisznak minden tintát.
És elszívják a béke pipát,
Kiosztják a füves szipkát.
Hamar kinyitják a bicskát,
Nem ismerik az élet titkát.
Nem látok itt csak csicskát,
Átússzák részegen a Tiszát.
Mutatják a fiúknak a mintát,
Csak hallgatom a sok dumát.
Nem tanult belőle egy dekát,
Nem látni szemükbe a szikrát.
Szakítás
Nem jön a szememere álom,
A bűneimet szánom bánom.
Az ágyban nélküled fázom,
Az utamat egyedűl járom.
Te voltál nekem a párom,
Most is csókodra vágyom.
Mindíg a hívásodat várom,
Csókodat érzem a szánom.
Te vagy nekem a sztárom,
mindenütt csak őt látom.
Hova lett a bódító mámor,
Hova ment a hódító ámor.
Unalmasak a hétköznapok,
Így bánatomban iszogatok.
Csókod nélkül éhenhalok,
Vagy csendben belehalok.
Hattyúdal
Itt állok búsan délcegen,
A szerelmedtől részegen.
Szomorúan de mérgesen,
Sértődötten és félszegen.
Újra szeretni nem képesen,
Bízni benned már képtelen.
Könnycseppeim a képeden,
Te vagy nekem a végzetem.
Túl vagyok a szerelmeden,
Nem vagy már a mindenem.
Ez a szerelem a szégyenem,
Túl vagyok már én mindenen.
Felesleges áldozat
Áldoztam én is a hazának,
Adtam enni inni magának.
Bejártam én már a világot,
És vittem a sírokra virágot.
Szántottam az áldott mezőt,
Nem kíméltem izmot s erőt.
Verítéket és könnyet bőven,
Küzdöttem a napon bőszen.
Meggyötrött a vad forróság,
Hiába volt a nagy buzgóság.
Mégis elkerült a boldogság,
Kihalt belőlem az elszántság.
Elmúlt a lelekes szép ifjúság,
Átvert engem az asszonyság.
Szívében lelkében romlottság,
Messze van tőle a menyország.
A nőnapi kéz
Amikor még gyermek, markolja apja kezét,
Mikor már kamasz, elengedi a szülők kezét.
Mert nagylányként már fogja a nagyfiú kezét,
Anyaként védelmezőn tartja gyermeke kezét.
Mamaként boldogan szorítja unokája kiskezét,
És haláláig hűen őrzi a férje hideg fehér kezét.
Zavart elme
Minden csepp eső, egy könnycsepp,
Minden lépés a padlón fáradt sóhaj.
Minden hang egy elfelejtett dallam,
És minden kép egy elveszett emlék.
Itt állok, körülöttem hallgat a világ,
Gondolataimban a múlt sötét titkai.
Mint kopott képek a meszelt falon,
Amit keserves emberi életem rakott.
Hátborzongató a ház és a sok emlék,
Mélyen eltemetve a feledésbe vész.
Eltűnik végleg. mint a felszálló köd.
Zsibbasztó csendet ültetve a fülekbe.
A rémisztő sóhaj és a borzongó hang,
Nyomasztó lelkiismeret gyümölcsei.
Homályos képek sejtelmes zenék,
Az élethez bizakodva ravaszkodik.
Az árnyak közöt kószálva lépkedek,
Az éjféli harang milyen titkokat rejt.
A csendes perc egy szomorú dallam,
A kihűlt test pedig lélekharangra vár.
Az idő az minden mosolyt kitörölt,
Halk szívverést, elfelejtett légzést.
Keskeny utcákon, hol a múlt sétál,
Nem látszik már többé a letűnt idő.
Ismerős nevetés, halk sátáni kacaj,
Mely a széllel suhan a fák között.
Mindez csak vízió, csak vaksötét,
Mely földre hullott álmokat tapos.
Szerelmi harc
Sejtelmesen suttogó bókok,
Szenvedélyes édes csókok.
Szerelmünkre nyíló virágok,
Napfényes tündöklő világok.
Meg állt itt már az értelem,
Te vagy nekem a végzetem.
Nem kellene már féltenem,
A hűséget is csak képzelem.
Könnycsepp a szememen,
Fájdalmas seb a szívemen.
Miért, sír az én kedvesem,
Miért fáj úgy ez a szerelem.
Nem tudok már szeretni
Halott vagyok már, semmi,
És nincs is melletem senki.
Vagyok, mint ultiban a betli,
Apró, gyűrött eldobott fecni.
Nehéz a keresztemet vinni.
Újra elkezdek megint inni,
Gonosz emberekben hinni,
A jóbarátokban meg, bízni
Nehéz, zsíros ételetől hízni
A zene még fülembe cseng,
De körülöttem síri a csend.
Hogy kell boldognak lenni?
A rövidke életem csak ennyi.
Demecseri zápor
A tomboló szél milyen bátor,
Jobb lenne most lenni máshol.
Nem látni senkit közel s távol,
Milyen csendes a mező máskor.
Sötét az ég, és a szél se jámbor,
A vándor juhász kunyhót ácsol.
Kutyát megköt, és tábort sáncol,
Már friss szénával telve a jászol.
Zengő, sötét felhők, hideg zápor,
A villám fénye is az égen táncol.
De mire kész lesz, te bőrig ázol,
Átélte már hányszor? százszor.
A meleg tűz már táncol s lángol,
Nem fázik már az öreg pásztor.
Költő szíve...
A világ elől bújtál, hinni sohasem tudtál,
Mindenki csak piszkál, senki sem sajnál.
Boldogságra vágytál, de rögös utat jártál,
Ne állj meg a célnál, te mindent ki bírtál.
Szavak nélkül szóltál, és toll nélkül is írtál,
Kard nélkül vívtál, ha megbántottak sírtál,
A vers sértőbb a dalnál, erősebb a szónál.
A szavakkal martál, és igaz ember voltál,
Elismerésre vágytál, verseidben szálltál,
Türelmesen vártál, és vén költővé váltál.
--------------------------------------
Vigasztalás
Álok az ablaknál kedvtelen,
Szomorúság ül a lelkemen.
Mögém oson átölel kedvesem,
Halkan, némán és csendesen.
Mint egy néma dervis esztelen,
Vígan táncol, forog nesztelen.
Arcátlan pimasz és szemtelen,
Hivalkodó csábító fesztelen.
Átölel szerelmesen kegyesen,
Ujja ősz hajamba túr lezseren.
Kacsója megpihen a kezemen ,
Pukedlizik illően és nemesen.
Mint szabad madár szertelen,
Tánca elbolondított teljesen.
Felszabadult lelke meztelen,
Szép virág nyílik a lelkemen.
---------------------------------
A Demecseri citerás
Néma nagyapám öreg citerája,
A múltba veszett a legendája.
Hangjától még az ég is rengett,
A zenéje mindenkinek tetszett.
Mindig ugyanazt a nótát fújta,
Egész nap csak citeráját bújta.
Ameddig minden húrja pengett,
Na addig tiszta szívből zengett.
Nótájától az egész utca csengett,
A zenéjét a nagyvilágba szórta.
Megkopott már a citera és a lóca,
De keservesen szól rajta a nóta.
Nem muzsikál már a vén róka,
Pedig régen napestig csak rótta.
A bortól néha víg volt a strófa,
Hej ha megint vidáman szólna.
Zajosak voltak általa az esték,
De megfakult már rajta a festék.
Csak a szú cincog benne árván,
Nem csúsznak már ujjai a skálán.
---------------------------------------
A Sóstó partján
Lágy szellő simogatja a vizet szerelmesen,
Csak én ülök a parton némán, egyedül.
Mögöttem cinkosul összebújnak a fák.
Egymáshoz simulva kéjesen zúgnak.
Mint a forró arany, úgy csillog a tó vize,
A felszínén fehér hattyúk himbálóznak.
A hold szemérmesen fürdik a habokban,
Mint a csillogó tükörben az aranyhaj,
Fénylő gyémántként lebegnek a csillagok,
A Sóstó partján szomorúan ballagok,
Körös-körül hallgat a zajos, vad világ,
Szívemben kinyílik egy szép virág.
---------------------------------------------------
Az öreg kút
Itt állok a Tarpai hegy lábánál,
Az öreg kút száz éve adja vizét,
Unalmasan telik el minden napja.
Nem csügged, nem panaszkodik.
Milyen szép, magasztos feladat
Csak adni, adni mindenkinek.
Végtelen kúttá kellene válnunk!
Hogy adhassunk egész életünkben.
Mindig csak adni nem fárasztó?
Hogy győzöd? ezt vízzel, erővel!
Öreg kút, hogy bírod még mindig?
Vajon mi ad neked erőt, és reményt?
Csak mosolyog a víztükör, és ragyog,
"De hiszen a forrás nem én vagyok!
Hiszen árad belém, csak továbbadom
Vidáman, jókedvvel és szabadon."
Emberként hadd éljek ily nemes életet,
Osszak áldást és még több szeretetet!
A talentumot ingyen kaptam Istentől,
Hogy kérhetnék érte pénzt bárkitől.
Mindenki azt adja, amit a szívében lel,
Én, csak ennyit tudtam adni nektek el.
Ha már túl jó leszek, hogy köztetek legyek,
Isten majd megölel, és én végleg elmegyek
----------------------------------------------------
Mindig van remény
Mindig van hit a csodában,
Kereszténység a pogányban.
Pislogó fény az éjszakában,
Tisztító tűz a vak homályban.
Kis józan ész a sok butában,
Keserű könny a magányban,
Micsoda illat a szép virágban,
Sok a képmutatás a világban.
------------------------------------------
Nélküled
Mit ér a férfi nő nélkül,
A szívem a szíved nélkül.
A gyönyör szerelem nélkül,
A könny a csókod nélkül.
Mint a kályha tűz nélkül,
A szép virág illat nélkül.
A fény az árnyék nélkül,
A kút hűsítő víz nélkül.
A vad folyó a híd nélkül,
Az út a zarándok nélkül.
Az agyam értelem nélkül,
Az emberi élet hit nélkül.
------------------------
Demecseri szüret
Elérkezett a várva várt nap végre,
A tőke kebelén, érett a hegy vére.
Munkába áll a ló és az öreg batár,
Cigányzene hangját zengi a határ.
Mosolygó bogyók, a dús fürtökön,
A lágy ősz meleg ölébe, fürödjön.
Seregélyek hada nézi, a nemes topázt,
Arany fénybe, öltöztette a napsugár.
Jó hangulatban mulatnak a komák,
Húzzák a nótát a boldog víg romák.
Ünnepi vörös ingbe a szőlőlugas,
Végre vége a szüretnek, hát mulass.
---------------------
Álmodni tovább
Befejeztem most már éltemet,
Nem tanítom már a népemet.
Koporsóra tették a képemet,
Meghagyták az öröklétemet.
Kérem még utoljára a béremet,
Élnem tovább így nem lehet.
A sok jó barát majd eltemet,
Mély sírba dobják testemet.
Láthatod majd a vesztemet,
Ha így látsz majd engemet,
Megismered majd a lelkemet.
Az emberek nem ismernek el,
Az elismerésük nem is kell...
Az életet álmodom tovább,
Hogy újraéljem a csodát.
-----------------------------------------
Demecseri temetés
Megint elment hát egy lélek,
Most én jövök, attól félek.
Felébredek, hát még élek,
Biztos élek, mert beszélek.
Meghalnak gazdagok, szegények,
Szertefoszlottak a hiú remények.
Elvész a méltóság és az erények,
Az emberek ilyenkor szerények.
Nem is tudom, mit remélek,
Szomorúan, bánatosan nézek.
Kaszás, még egy napot kérek,
Ugyan kellesz is te a fenének.
-----------------------------------------
Édesanyám hazavár!
A tornácon vár már engem!
Szótlanul, némán, csendben.
Haza kéne végre mennem,
Otthon finomakat ennem,
Megint gyermeknek lennem.
Fejemet kötőjébe tennem,
Míg pihenne a karosszékben,
Békesség lenne a lelkében.
Árok partján neki virágot szedni,
Szelíd csókjaimmal megölelni.
Örülni a forró levesnek,
Az illatos kenyérnek,
A hideg víznek,
A simogató kéznek.
Az otthon melegének,
Édesanyám csillogó szemének.
--------------------------------
Nőnapi kívánság!
Kívánunk nektek, csókot százat,
Hófehér menyasszonyi ruhákat.
A feleségeknek a szeretőknek,
A szép lányoknak, a nevetőknek.
A nők mindenkit túlélnek,
Még az ördögtől se félnek
Ha nincs több érvük sírnak,
Pedig ők mindent kibírnak.
A nők a hétköznapi hősök,
A férfiak fáradt öreg ősök.
A nők mindig szeszélyesek,
De ha nem hát veszélyesek.
A férfinak a nő a család,
A nőnek a férfi a varázs.
A férfi szava összeáll mesévé,
A nő álma varázsolja zenévé.
------------------------------------
Hogyan kell élni?
Az ember mindig tudja a módját,
Ismeri élete legfontosabb dolgát.
Munkával gyötörve fáradt testét,
Családja nélkül tölt minden estét.
Dolgozik, amíg csak erővel bírja,
Az életét a nyomorult vérével írja.
Asszonyt szeret, gyereket nevel,
Majd önpusztítón lelket kilehel.
Míg a halál csókja homlokára ég,
Mindenkinél többet tud már rég.
Könyörtelenül akkor jön el a vég,
Pedig de jó volna tovább élni még.
--------------------------------------------
Szívben élek
Ne állj itt sírva Kedvesem,
Nem találsz meg engemet.
Ott vagyok, az ébredésben,
A könnyes két szemedben.
A dobogó árva szívedben,
A zuhany simogatásában.
A hajadat fésülő szélben,
Suttogásban a sötét éjben.
Csillagokban fenn az égen,
Gyémántként a falevélen.
A nyíló illatos virágban,
A sárgarigó énekében.
Az érett fűft szőlőben,
A hűsítő pohár vízben.
A frissen sült kalácsban,
A körülötted lévő világban.
------------------
60 évesen
A szívem némán fáj, sajog,
Elfáradt a hatvan év alatt.
Szomorú, mégis megbocsát,
Senkitől nem vár már csodát.
Összetört, száz sebtől vérzik,
A barátaim fájdalmamat érzik.
Istentől ajándék minden reggel,
Ha ébredek könnyes szemmel.
Hideg bőröm ráncos és száraz,
Testem már gyenge és fáradt.
Elveszett, gyámoltalan, félszeg,
De én soha nem voltam részeg.
Meggyötört, öreg lett a testem,
De pislákol még a tűz bennem.
Sokszor voltam gyenge és beteg,
És szeretetet adtam mégis neked.
Hatvan éve rovom már a köröm,
A Földön már ez is nagy öröm.
Isten mindig segített énrajtam,
Sose voltam egyedül a bajban.
A szívem most is érted dobog,
Mint sok ezernyi harci dobok.
De lassan kivész belőle az erő,
Régen eltörött már a dobverő.
Lassan az idő elfogy úgy vélem,
Ezért napjaimat hasznosan élem.
Mikor majd a halál eljön értem,
Isten bocsásson meg, arra kérem.
-------------------------------------------
A szeretet ünnepe
Csillogó hó száll a tájra,
Vén kunyhóra palotára.
Fenyőágon sok jégvirág,
Ünnepel az egész világ.
A karácsonyfa csupa fény,
Emberek szívében remény.
A jóság, szeretet és áhítat,
Itt könnyes szemet átitat.
Ha ez tényleg valóra válna,
Akkor béke szállna a világra.
------------------
A Demecseri temető
Halotti lepelként a hófehér bársony takaró,
A temetőt ünnepi ruhába öltöztetni akaró.
Se élet, se árnyék, se hit, se bánat, se remény,
A hajnali magány itt hideg, nyirkos, kemény.
Halkan motyogva kábán, bóbiskolva álmosan,
Árva lélek a sírok között botladozva bolyong.
Csak céltalanul rovom a temetőben a köröm,
Se szó, se hang, se csók, se könny, se öröm.
A halott kiszolgáltatott és gyámoltalan árva,
Magányos, bús, elhagyott a sírok között járva.
Egy bágyadt szellem tévelyeg némán a Földön,
Elveszetten a névtelen kopott kövek között.
A vén sír már megrepedt, ledöntötte rég a szél,
Benőtte a penész, a gaz, nincs rajta már szöveg,
Hervadt virág, száraz koszorú, itt vajon ki holt?
De senki se tudja, hogy ebben a sírban ki volt.
-----------------------------------------------------
Álmatlanul
Amikor már öreg beteg az ember,
Alig várja hogy eljöjjön a reggel.
Bár keservesen, de nehezen felkel,
Szúrós dagadt fáradt szemekkel.
De nyögve nagyon rossz kedvvel,
Vánkosodon álmatlanul fekszel,
Kocsányon lógó álmos szemmel.
Ez a nap is valahogy majd eltel.
Míg szemüveget papucsot meglel.
A kutatásra hosszú időt szentel.
Kezdi a napot egy korty szesszel,
Reggelire néhány falatot is eszel.
Sok-sok gyógyszert összeszedel,
Amit bölcsen borral vígan lenyel.
A szesztől az esze lassan megy el,
Elindul a kertbe nem nagy hévvel.
Kapál, kacsoz, tesz vesz a kerttel,
Komótosan csoszog lassan lépdel.
Míg az udvaron szorgosan tényked,
Elhagyja az erő fáradt testét végleg.
----------------------------------------------
Kell egy...
Kell egy apa, aki vigyáz rám,
Kell egy hang, ami nyugtat.
Kell egy anya, aki dédelget,
Kell egy kéz, ami simogat.
Kell egy vágy, hogy legyek,
Kell egy társ, hogy élhessek.
Kell egy érintés, hogy tudjam,
Kell egy csók, hogy érezzem.
Kell egy szív, hogy érezzek,
Kell egy szó, hogy higgyek,
Kell egy cél, hogy reméljek,
Kell egy gyerek, amiért éljek.
--------------------------------------------
A szónok
Vadul vagdalkozva dobálja a sarat,
Indulatos hévvel formálva a szavat,
Míg magasba lendül fenyegető karja,
Néhány zendülő őt vezérnek akarja.
Félő tekintetem az arcok közt halad,
Pillantásaikban vad gyűlölet és harag.
A provokátor szava, erős kardot farag,
A csapat élére áll, de vajon ott is marad?
Rút átkokat szórva izzón nyelve pereg,
Az első csepp esőre szétszéled a sereg.
Végül legnagyobb sikerét velem érte el,
Az elhangzott indulat, szót sem érdemel.
------------------
Öregség és halál
A gyűrű adja korát az öreg fának,
A fiatal zöld lomb ad hűs árnyat.
Rögös volt az út, amit bejártam,
Rengeteg furcsa dolgot láttam.
Pillanat az élet, egyszeri alkalom,
A múltat visszapörgetni nem tudom.
Vagyok, mint kiszáradt fa törzse,
Minek ágait a vad vihar letörte.
Lehullott végre az öreg fa lombja,
Nem az enyém már, másoké a gondja.
Az idő sűrű barázdát szánt az arcon,
Nem cipelem már, megvívtam a harcom.
Elfárad a kar, a láb, elvész az erő,
Elfoszlik a ruhám, elkopik az cipőm.
Az emberiségnek írtam pár könyvet,
Senki se hullat értem árva könnyet.
Nincs már álmom, elszállt a remény,
Ami puha volt rég, az is kőkemény.
Lankadó figyelem és elcsukló hang,
Halk zörej szívemen, megkopott rang.
Már csak nyög az öreg, sorvadó test,
Mert kívülről is nagyon rosszul fest.
Mindig fáj, bizonytalan a csoszogó láb,
Most már a szemem is csak homályosan lát.
Halott testem már a sírban forog,
Bánatos lelkem örökké csak morog.
Csontom ropog és a szemem kopog,
Szép emlékek és a régmúlt korok.
A halottaktól már rég nem félek,
Barangolok, mint visszajáró lélek.
Demencia, sajgó, elfelejtett emlékek,
A rengeteg tudást átadtam a szélnek.
Meghalok végre, és vége lesz a búnak,
Az életért hálát adhatok az Úrnak.
Nincs több nóta, elhalkul a dalom,
Gyűlik a temetésemen a sokadalom.
--------------------------------------------
Kínos rímek
Nehezen formálom már a dalom,
Akadályoz egy idegen hatalom.
A rímeket én már hiába faragom,
Nem jutok én sehova angyalom.
Hogy segíthetnék így magamon,
Elakadnak a rém rímek a falakon.
Feladom és veszem a kalapom,
Az ihletet másnak meghagyom.
-----------------------------------------------
Fohász
Én már az Istent csak arra kérem,
Addig éljek, míg még forr a vérem.
Persze, most már kevéssel beérem,
Hűségemért te vagy nekem az érem.
Tudod jól, hogy szeretlek már régen,
Persze tudom, hogy lassan már végem.
Az arcom már ráncos, a hajam déren,
De szeretnék hozzád bújni hideg télen.
Remeg a kezem, öreg vagyok, idétlen,
Csak némán ülök a vén karosszékben.
Naphosszat csak bámulok előre tétlen,
Szerelmemért a boldogság lett a bérem.
-------------------------------------------------
Merengés
Vajon mit tennél te érte az én helyemben?
Bizonytalanság és kétely van a fejemben.
Gondolataim zavaros óceánjában vergődöm,
Öreg lettem, de mégsem sikerült felnőnöm.
Talmi értékek tűnnek el a bús, fehér habokban,
Az időt nem mérem már régen szép napokban.
Eltűnök csendben a világról végleg és örökre,
Nincs nekem időm már szánalmas körökre.
Agyamban számtalan furcsa gondolat kopogtat,
Elveszett életemért már senki nem zokoghat.
Remény nélkül botorkálok botladozva, vakon,
Unottan, némán kitekintve egy sötét ablakon.
-------------------------------------------------
Elfelejtett sírhant
Valamikor régen, amikor még éltem,
Azt reméltem, hosszú lesz az éltem.
Költő voltam, és most egy jeltelen
Sírban vagyok pihenni kénytelen.
Névtelen oltár a szélhárfa sóhaja,
Nem száll messze verseim szózata.
Nem hoz már senki virágot a sírra,
Ezt a pár sort egy halott költő írta...
-------------------------------------------------
Ragaszkodás az élethez
Annyi mindent lehetne tenni még, de itt az idő, eljött a vég,
Isten homlokon csókol, majd megáld, és forrón magához ölel.
Mennyi időt vesztegettem el, mennyi csókot mulasztottam el,
Mennyi könnyet pazaroltam el, mennyi álmot szalasztottam el.
Így, utólag, talán mégis megérte, mert megéltem és megértem,
Olyan nagy darabot hagyok a szívemből, amit kikerülni nehéz,
Könyvekben, könnyekben, így néha belebotlik majd az ész.
Elfáradt a test, elröpült belőle az élet, de a lélek még ott maradt
Örök időkre abban az apró, jelentéktelen pár sorban a papíron,
Hiába küzd a világ, hogy kitörölje, csak mélyebbre radíroz.
Így emlékem már örökké él, és nem árthat neki a fagyos tél,
Elindulok a hóba, a rideg télbe, most már végleg halálra ítélve.
A jót az élet kissé szűken mérte, mégis hálás vagyok neki érte,
Hiába lettem polihisztor, mégis szürke eminenciás maradtam.
Mert a fény bántó nekem, így az árnyékból hallattam szavam,
Nem háborog már régen a lelkem, a világot némán szemlélem.
Utolsó elfogyott erővel szorítom szívemhez az életet, de hiába,
Eljött értem az ördögszekér, egy nemes lélek nem mehet gyalog!
Kezeimen barna folt, arcomon ezernyi redő, végállomás a temető,
Lelkem hárfáján nincs már húr, lélekharag zúgásával hív az Úr!
-------------------------------------------------------------
Csak monoton
Pókok kergetőznek a homokon,
Csak a bús szél fúj a romokon.
Áll néhány öreg fa a dombokon,
Madarak énekelnek a lombokon.
A versem hangzása monoton,
Kitartóan írok és konokon.
Szavak játszanak a sorokon,
A bánatot versbe zokogom.
--------------
Költő a háborúban
A háború vad, zajos a fülemnek,
Itt mindennap hősök születnek.
Puskák lőnek, tankok tüzelnek,
Itt az emberek ágyúval üzennek.
Jön az éles golyó lánggal, fénnyel,
Mégis tele a szívünk reménnyel.
Égnek testünkben tüzes billogok,
Szállnak vállunkra fényes csillagok.
Drága családom, drága vérem,
Nem jártam otthon oly régen.
Fiad őrzi magyar szavát és hitét,
Otthon hagyta a szerető szívét.
------------------------------------
Remény
A mező tele van virágokkal,
A kanyargó folyó halakkal.
A kék óceán nagy hajókkal,
A tengerpart éles sziklákkal.
Az ég tele van a csillagokkal,
Az élet tele van fájdalommal.
A bús fejem gondolatokkal,
Remegő kezeim homokkal.
A világ tele van szegénnyel,
A szegény meg reménnyel.
A remény tele van eséllyel,
Az esély tele van mesével.
----------------
Mindennek a maga ideje
Ideje a születésnek, és ideje halálnak
ideje a vetésnek, és ideje az aratásnak
Ideje a csóknak, ideje az ölésnek
Ideje a szerelemnek, és ideje a szakításnak
Ideje a gyűjtésnek, és ideje a szórásnak
Ideje a varrásnak, és ideje a szakadásnak
Ideje a betegségnek, és ideje a gyógyulásnak
Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek
Ideje a békének, és ideje a háborúnak.
Ideje a kevélységnek és ideje a szerénységnek
Ideje az igazságnak és ideje a hazugságnak
Ideje a rombolásnak, és ideje az építésnek
Ideje a sírásnak, és ideje a nevetésnek
Ideje a megtartásnak, és ideje az elvesztésnek
Ideje a munkának és ideje a pihenésnek
Ideje a táncnak, és ideje a gyásznak.
Ideje a beszédnek, és ideje a hallgatásnak...
------------------------------------
A Demecseri vándor
Úttalan utakon, Messze sodort a szél,
A boldogságot kerestem ez volt a cél.
A világban messze zengett az én dalom,
A szélben nem hallatszott a fájdalom.
Vad villámok cikáztak a sötét éjben,
Földöntúli hangok jajgattak a mélyben.
Rettegő szívem megremegett félve belül,
A sötétben van igazán az ember egyedül.
Ha majd megtalálom az igazit végre,
Megnyugszik a szívem és eljön a béke.
------------------------------------
Magamnak nem kérek, csak...
Kenyeret az éhezőnek, és bocsánatot a vétkezőnek,
Békességet a háborgónak, üdvösséget a távozónak,
Reménységet a betegnek, megnyugvást a lelkemnek,
Meleg otthont a hontalannak, mások célját a gondtalannak,
Dicsőséget az érdemesnek, újabb esélyt a végzetesnek,
Jó menyecskét a legényeknek, boldogulást a szegényeknek.
--------------------------------------
Veszekedés
Vihar tombol a szerelem tengerén,
Van némi remény még a peremén.
Beborul a sötét ég dörgés villámok,
Égig érő tajtékzó viharos hullámok.
A szárfa lekonyul a hajó megborul,
A tenger bolydul, a sósvíz benyomul.
Váratlanul a szél szelídül megfordul,
Az örömtől a könnyem is kicsordul.
A tomboló vad vihar szellővé tompul,
A szerelem tengere elcsitul jámborul.
Kis feleségem szerelmesen reám borul,
Hát ezért adott Isten tégedet páromul.
Végre ölelő karjai közé vetem magam,
A békülés csókjától már nincs szavam.
Eltűnt hát örökre a rideg sötét felhő,
És a karjaim omlik a szerelmes sellő.
----------------------------------------------
Eltűnök majd...
Eltűnök mint a hópihe a télben,
Mint a hűsítő árnyékom délben.
Mint az őszi falevél a szélben,
Mint a vadászrepülők az égen.
Mint a vak sötétség a fényben,
Mint a virágok illata a légben.
Mint a kútnak vedre a mélyben,
Megváltást nem vehetsz pénzen.
És az utolsó kenet után, készen,
Ajándék a bűnbocsánat lészen.
Elemér és a kenyér
A boltba Elemér betér,
A boltos kenyért dícsér.
Egy kis darabot kikér,
Finom kenyeret remél.
Amit az eladó lemér,
Az ára néhány tallér.
Ennyit igazán megér,
Ha cipó akkor fehér.
Finom omlós kenyér,
A karéj nagy és pucér.
Annyit kap a pénzér,
Ami a szájába befér.
------------------------------
Menni kell...
Gyűlik a sok fekete felhő,
A hold az égen végre feljő.
Hiába volt a múltad dicső,
Könyörtelen hozzád az idő.
Megöregedni muszáj, és illő,
A tükrödben már sok a redő.
És készül neked a szemfedő,
Nincsen már számodra jövő.
Nem farag rímeket a költő,
Már minden unokád felnő.
Elhagyta lábaid már az erő,
Minden lépted fájó nyögő.
A halál ha érted végre eljő,
Te leszel majd neki az első.
Lábadnak szorít már a cipő,
Sok foltos kopott ruhát kinő.
Beléd is becsap a mennykő,
A halál fuvallata hideg szellő.
Ha Istennek lesz majd tetsző,
Szép verssel hal meg a szerző.
Téblábol a kertben szegény,
Bár tudja, nincs már remény.
A halál szigorú és kemény,
Szerény sovány a mellény.
-----------------
I'm glad I can make you happy with my poems...
Aratás után
A malom előtt megállt a szekér,
A zsákban pihen már a remény.
Jó a liszt, mert a kalász kövér,
Itt aztán nem hal éhen az egér.
Így minden nap lesz majd ebéd,
Látod, jó néhány ezrest megér.
Izzik a padka szikrázik a tüzér,
Vörös a kemence, sül a kenyér.
Friss és illatos, meleg és fehér,
Ropogós tepertő telve a tányér.
A gyerek kezében a cipó pucér,
Majszolja boldogan a kis sügér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése