Az iszlám odaadást jelent. Az emberek Allahhal szemben
függési viszonyban vannak, és azt mondják magukról, hogy őket Allah teremtette.
Allah az egyetlen Isten, hisz az igazi feltétlen odaadás, függés csak egy
transzcendens hatalommal nyilvánulhat meg. Ez a hatalom korlátlan és
oszthatatlan. Ezért az iszlámban a legnagyobb bűn a sirk (társítás), azaz
mikor valaki megkérdőjelezi Isten hatalmának monoteista jellegét.
A másik fontos jellemző a szabad akarat elvének teljes
tagadása, legalábbis kezdetekben. A szabad akaratot Szent Ágoston (354-430)
fogalmazta meg, azt próbálta vele megmagyarázni, hogy ha Isten mindenható és
feltétlenül igazságos, akkor miért van az, hogy az emberek nyomorognak vagy
akár a pokolra is juthatnak. Ágoston szerint Isten megteremtette az embert, ha
akarná, befolyásolhatná és irányíthatná mindennapjainkat, de ezt ő minden ember
szabad akaratára bízta, ami nem tévedhetetlen, és ez az oka nyomorúságának. Az
Isten mindenhatóságáról számol be, aki azonban jó szándékú, türelmes, s
mindenkinek megbocsát, aki megérdemli: „Messze terjed az ő trónusa az ég és
a föld felett és nem terhes neki magatartásunk”. Ez a türelmesség kiterjedt
más monoteista vallás hivőire is (zsidókra, keresztényekre), hisz Mohamed meg
volt róla győződve, hogy azok is Allahot imádják, csak elkorcsosultak hitükben.
Az iszlám türelmes irányukban, feltéve, ha azok megfizetik a dzsirját
(fejadó), melynek fejében a nem muzulmánok is védelemben részesülnek, és
szabadon gyakorolhatják vallásukat.
Az iszlám térítő vallás ugyan, de nem olyan erőszakosan,
mint a kereszténység. „Nincs kényszer a hitben”. A türelmesség nemcsak a
máshitűekre terjedt ki, hanem a sohasem egységes szemléletű iszlámon belüli
nézetkülönbségekre is. Az iszlámban – feltéve, hogy a sirk bűnét nem követi el
– sok mindent vallhat valaki anélkül, hogy nézetei miatt veszélyben forogna
élete. Az inkvizíciószerűség, a mihna csak igen rövid időre jelent meg a
XI. században. Ezért is alakulhatott ki annyi iskola, irányzat, és működhetett
szabadon egymás mellett szerte a birodalomban. Ennek a türelmességnek alapja az
idzsma, az iszlám központi fogalma. Az idzsma egy konszenzus, ami az
iszlám egészére kiterjedt: „(…) nem annyira az a döntő az iszlám vallási
jelenségének helyes megítélése során, hogy mit mond a Korán és a hagyomány,
hanem hogy ezek kijelentéseit és értelmét a közösség hogyan értelmezi”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése