A családunk(Szabó) története röviden a következő: Pozsonyi Szentmártoni János feleségével, Simon Katalinnal, és két fiával, Istvánnal és Jánossal együtt 1677. június 5-én, Gyulafehérvárott kapott Apafit Mihály erdélyi fejedelemtől armálist, amelyet az 1678-as fogarasi országgyűlésen hirdettek ki. A ma is meglévő kutyabőrre festett címer a következő: Tojásdad alakú pajzs kék mezejében, zöld halomra helyezett koronán nyugvó, szőlőfürtökkel és kalászokkal övezett jobb kéz, amely kivont kardot tart. A sisak-diszként megismételt címerábra fölött kibomló szalagon e jelmondat olvasható: VIRTUS ALIT ET DEFENDIT, azaz régiesen szólva: A jóságos cselekedet táplál és megoltalmaz. A XVIII. század elején az ifjabb János, aki szabómester volt, Kolozsvárról a Szabolcs vármegyei Gégénybe költözött. Szentmártoni Szabó János mestersége után a Szabó ragadványnevet kapta Gégényben. Fia, Ferenc már a szomszédos Demecserben telepedett le, s János is ebben a faluban halt meg. 1791-ben, egy hosszadalmas nemesség-igazolási pert követően, Szabó Ferenc az erdélyi királyi tábla ítélete alapján, Szabolcs vármegyétől köznemességi bizonyítványt kaptak. Ettől kezdve a család, a ragadványnevet is megtartva, a Szentmártoni Szabó vezetéknevet használta. A református vallású, köznemesi jogállapotú Szentmártoni Szabó család a XIX. század során, kiterjedt rokonságával, folyamatosan Demecserben és a szomszédos Kéken élt. A demecseri református egyházi anyakönyvekben a látszólagos előnév többféleképpen is szerepel: Szent Mártoni, Szentmártonyi, Sz. Mártonyi, Sz.mártonyi. A jobbágyfelszabadítást megelőző időkben az anyakönyvi bejegyzések mindig nemes állapotúaknak nevezik a család tagjait s házastársaik is többnyire nemesek. (A jobbágyok neve mellé ugyanis azt írták, hogy adózó.) Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően, az 1850-es években megszűnik a különbségtétel, sőt a nemesi előnévként használt Szentmártonit is fokozatosan elfelejtik bejegyezni, így egyazon családon belül is előfordul az, hogy a korábban született gyermekek még „Nemes Szentmártonyi Szabók”, míg a későbbiek egyszerűen csak a Szabó nevet viselik az anyakönyvben. Foglalkozásként pedig a „reformáta földmíves” és a „ref. iparos” a leggyakoribb mesterségük. Az armálista nemeseket csak az adómentesség és néhány előjog választotta el a volt jobbágyoktól, a különbség megszűntével, maguk is közönséges falusiakká, földmívesekké, iparosokká váltak. A sikeresebbek tanítók, vagy papok lettek. Volt olyan is, akit nemzetgyűlési képviselővé választottak.
Az 1920-as években Szabó József, bárándi ref. lelkész, Szabó Zoltán záhonyi ország-gyűlési képviselő és Szabó Ernő Béla gödöllői jegyző fontosnak érezték, hogy ismét felszínre hozzák nemesi származásukat. Nem elégedtek meg a nemesség anyakönyvekből is bizonyítható tényével, hanem az eredeti „kutyabőrös” nemességet is kinyomozták. A család nagyobbik része, a Szabó családnevet elhagyva, a régieskedő Szent-Martoni vezetéknevet vette fel, bár igazából a Szentmártoni Szabó névalakot szerették volna választani, hiszen az ősök hosszabb időn át valójában így használták. Az Országos Levéltár genealógusai azonban ezt a megoldást elutasítva, azt javasolták, hogy a nemesi levélben szereplő eredeti nevet állítsák vissza.
A családnév körüli ügyekből nagyapám kimaradt, mert már korábban, 1924-ben meghalt. Az ő gyerekei így mind Szabók maradtak. Apámtól már gyermekkoromban hallottam családnevünk érdekes történetéről, de csak az ő halálát követően, 1990-ben kezdtem foglalkozni a kérdéssel. Ekkor ugyanis az egyik Szent-Martoni nevű rokontól bővebb ismeretekhez és dokumentumokhoz jutottam a család származását illetően. Ekkor döntöttem úgy, hogy – megkülönböztetés végett – publikációimban a Szentmártoni Szabó Géza nevet fogom használni. Hosszas levéltári kutatások révén sok mindent sikerült feltárnom a család történetéből, s ennek révén ismertem meg néhány távoli rokonomat, köztük olyanokat is, akik az eredeti dokumentumokat és magát az armálist is őrzik. A család történetét egy szakfolyóiratban megírtam:
Szentmártoni Szabó Géza, Adatok a Pozsonyi Szentmártoni, avagy Szabó család történetéből, Turul, LXXIII (2000), 3-4. füzet, 73–92.
Ebben a publikációmban csak azokat a családi ágakat tudtam a XIX. század közepénél tovább vezetni, amelyeknél a XX. század végén fel tudtam kutatni a leszármazottakat. Ez még a hozzám közel eső rokonságnál sem sikerült sok esetben. Mindenki a saját felmenőit tudja leginkább azonosítani.
Köszönettel tartozom Szentmártoni Szabó Gézának a segítségért, aki rendelkezésemre bocsátotta a dokumentumokat. (ELTE Irodalomtörténész)
Családi címer
Családunk 1677. június 5-én, Gyulafehérvárott kapott Apafit Mihály erdélyi fejedelemtől armálist, amit
Szentmártoni Szabó Edit Gabriella Nemzetes asszony őriz jelenleg mint családi ereklyét.
Forrás: TURUL A magyar történelmi Társulat a Magyar Országos Levéltár és a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye 2000/3-4 füzet
https://adtplus.arcanum.hu/hu/search/results/?list=eyJmaWx0ZXJzIjogeyJDT0wiOiBbIlR1cnVsIl0sICJFViI6IFsiUEFSVDExIl0sICJFVjEiOiBbIjIwMDAiXSwgIktFWVciOiBbIkNTQUwiXX0sICJxdWVyeSI6ICJTemVudCBKXHUwMGUxbm9zIn0&per_page=20
Őseink a vitézi rend tagjai, címet kapták. Telkük bármily kicsiny is volt, nemesi birtoknak számított, így az ezzel járó magán és büntetőjogi védelemben részesült, megillette a nemzetesúr megszólítás, az úrhölgyeket pedig a nemzetes asszony megszólítás.!. Ezek szerint a nevem Vitéz Nemes Szentmártoni Szabó László István Nemzetes Úr lenne. Elég mulatságos felfedezés.
Kölcsey szavai jutnak eszembe; „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg" (Nemzeti hagyományok)
Forrás:
Szabó D. János
Szabó D. János közli: Bereg vármegye 1784. évi általános nemesi összeírása. (Horváth Gáspár gyűjtéséből.) 1–2.
=1935/1. 6–14.; 1936/1. 17–18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése