Öregapám gyerekkorában sok mesét hallgatott egy öreg borzsovasi kocsistul. Az egyik ilyen vót, a két koma esete. A nagy verekedés idejin vót, hogy égy szip fiatal pár élt a faluba, akik úgy vótak mint, mint két gerlice. Az embernek vót egy jó komája, de oan jó pajtások vótak űk, hogy éggyik a másik nékül soha égy pohár pálinkát se ivott vóna meg. Az embert elvitték a háborúba, de a másik hogy hogy nem otthun maradt. Sirt az asszonka éjjel nappal, nem mént az sehuvase, csak otthun vót, gyászóta az urát. A komájának a felesége méghót oszt egyedül maradt. Mán esztendő is eltelt hogy méghót a komaasszon, akkor hazajött ennek a menyecskének is az ura a háborubul. Jaj, de ott vót ám öröm, mikor meglátták egymást. Panaszkodott, az asszon, hogy csak ithon búslakodtam, met nagyon sajnálta az urát, csak az egy templomba mént, s akkor és mindig érte imádkozott. Szerette és ám az ura, örvendett neki, met sok asszonnak mént a híre, hogy rosszul viselte magát a háború alatt, míg az ember odavót.. De az ő asszonyára senki nem tudott rosszat mondani, csak dicsérték, hogy milen hüségés megtartotta a tisztésségit. Hát bizon az embér mindig dicsérte, akárhová mént, mindenütt a feleségit hozta elé, hogy méen becsületes asszonya van neki, hogy a más asszonyoknak elment a hirik, még a harctéren és, hogy méen rosszul viselkednek, hogy kirúgtak a hámbul, de az ő asszonya bécsületit megtartotta. Eccér elmentek ők a templomba a komájával, mert hogy nagyon vallásos embér vót. mindén nap elment a misére. Visszajönnek a témplombul s azt mondja neki a komája: — Menjünk bé a kolocsmába igyunk egy pohárkával— aszondja ez a fiatal embér — menjünk, komám, hál Istennek van mibül végyek, ingém se ront még, oszt bementek. Ott köszöntgetik éggyik a másikat, beszélgetnek. Eccér aszondja ez a fiatal embér: — Az Isten éltesse komám, de még az én asszonyom es belétészém, őt és, nincsen itt szegén, hogy az Úristen éltesse, met az égy tisztességes asszon. Mán unta a mások a sok tömjénezést, az ü felesige is vót olyan szip meg hűsiges még se magosztrolja az égig. Aszondja a komája neki: Jaj ilen nincs tán hét üres faluba se mint a kend párja — Ne higyjen ojan erőset az asszonnak, komám uram, met az asszonnak nem jó hinni, mert az asszon csalafinta . — Nem lehet hinni, akiknek nem lehet, de az enyémnek lehet. — Hát, komám, ne higyjen úgy, met nem tudom kiállni, hogy annyit dicsérje, hiszén másnak és van oan szép felesége, mint a magáé. — Komám, itt nem szépségrül van szó, hanem a tisztességrül. — Nahát, komám — aszondja — ha úgy hiszen az asszonnak, csinájjunk égy próbát, egy fogadást kötöttek! — Hát mibe fogadjunk? — Abba fogadjunk, komám, hogy kend méghal, s kend még a ravatalon lesz, s a felesége imán eligérkezik egy másik embörnek. — Jaj, komám — aszondja — csak jobb, ha nem fáraszná avval a száját. Mikor az én asszonyom megfogadta, hogyha én meghalok, soha férjhez nem mén senkihez. — Hát fogadjunk, komám — aszondja — hogy férjhez menyén, de maga még a ravatalon lesz, s imán eligérkézik. — Jó, hát hogy? Ha én meghalok, én mit tudok? Akkor igérkézhetik, én mit tudok? — De megtudja, komám uram, csak hallgasson még ingemet. Ha most kend hazamegyen - aszondja - tegye magát, hogy nagyon beteg, hogy egészen halálnak való, tégye magát, s akkor — aszondja — a komámasszon megjed, mikor elment egészséges vót, mi lelte kendet, s — aszondja — akkor maga mondja azt neki: — Sokat ne kérdezgess ingem, met én érzem hogy most meghalok, nem kell nékem semmi. - S akkor aszondja, hogy: — idesuram, hát mi lelte? Kel orvosságétt szaladni, hátha meggyógyul. Nem, feleség, nem ne ménj orvoshoz, met én érzém. — Hát futok a papétt, hozom, gyónjék meg. Nézze — aszondja — jó teát főztem, kávét, vaj mit iszik, jó férjuram. — Ne kénájj ingém semmivel, hanem hamar vesd meg az ágyat, hogy feküdjem le, s húzd le a csizmát a lábamrul met nem birom lehúzni. Jaj, mégijed az asszon, hogy a szive meghasadjon, hogy kifogy a drágaura. Nahát, lehúzza a csizmáját, megvette az ágyát, az ura lefeküdt, igy tanyitotta. Akkor mondja csak azt, hogy: — Feleség, ne étéivel kinájj, hanem szaladj csak komám uram után, s hidd ide — aszondja — hogy csinájjak végrendeletet, met gyermekünk nincsen, s ha én meghalok, elmaradsz tülem, s a rókonyok még a vagyont és elveszik tüled. S hidd ide a komámat, hogy légyén tanú, met ő legigazságosabb hozzánk, s akkor — aszondja — amig komámasszon utánnam jő, addig kend tegye magát, úgy, mintha méghót vóna, a többit aztán bizza reám. — Hát mibe lessz a fogadás, mondja mibe? — Hogyha komámasszon férhéz nem Ígérkezik, kend a ravatalon lesz, s kend méghajja, met kend csak tétthalott léssz. Akkor én kimenyek a házambul eggy ingbe s gagyába s mezitláb, s odaadom fődjeimet s marháimat s házaimat s mindent kendnek. Aszondja ez a fiatal ember: — Hát, komám uram, én es kiményék az én házambul, tiszta ingbe s gagyába, s a földjeimet s marháimat s mindent átadok. így meglett a fogadság, kezet adtak egymásnak, s a korcsmáros elvágta. Nohát, igy lett a fogadság, s a két ember elindut hazafelé. De ez a fiatal menyecske úgy várta az urát, met imán látta hogy meg van késve, csudáta, hogy hol késik, met máccor hamarább hazajött a témplombul. Hát ő többször kimént a kapuba, s leste, hogy jő-é az ura, készén vót az ebéd, csak várta, hogy érkezzék haza. Heába leste, nem jött. Kiment másodszor es, kiment harmadikszor és, hát lássa, hogy jön az ura, oan lassan, hogy alig tud lépegetni. — Jaj — gondója magába a menyecske — mi van vele? Máskor úgy jött, mint égy huszár, lehet bé van rúgva. De nem szokása, hogy bérugjon, hanem inkább beteg. Hát imán nem tudta várni, hogy odaérjen, hát elment elejibe, valami harmadik házig. — Jaj, mi van veled — aszondja — mét jősz éen lassan? — Hadd el, feleség, megmondom, csak hazaérjünk, de imán nem hiszem, hogy hazaérjek. Megjedétt a menyecske: — Hát mi van kendvei? Bémén a házba, aszondja a felesége: — Mit adjak, mit iszik? — Nem kell nekem semmi — aszondja. — Hát akkor égyék jó kávét, főztem teát, amelyik kell, egyék. — Ne kinájj ingemet ételvel, italval, vesd még az ágyam, hogy feküdjem belé, s húzd le a csizmámat. Lehúzta szegén asszon a csizmáit, de úgy sirt, hogy nem tudta, mit csinájjon. — Jaj, mondd még, kedves társam, hová szaladjak, papétt vaj orvosétt, mit hozzak nekéd hamarább? — Nem kell nekém se pap, se orvos, met én érzem, hogy most még kell hajjak. Hanem hamarább szaladjál komám után, s hidd ide! -- Jaj, hát ő mit segit kendén? Az orvos segittene valamit. — Nézd, kedves feleségem — aszondja — végréndéletét akarok hagyni, s ő legyén a tanú. — Jaj — sir az asszon — jaj, kend itt akar hagyni, akkor kend nem viccel velem, jaj, jaj -- erőst jajgatott az aszszon. — Kedves feleség, ne sirj, hanem szaladj hamar, met amig a szóló nyelvemen vagyok, hogy tudok beszélni, addig hagyjak végrendeletet — aszondja — met gyermekeink nincsenek, s ha meghalok, még téged kitesznek a gazdaságbul, az életbül a rokonok. Jaj, fut az asszon sir keservessen az utcán végig, s fut a komájához. Hát mikor béért a kapun, a komája jött vele szembe. — Mi a baj, komámasszon, mét sir oan nagyon, mi van magával? Aszondja: — Jaj, ne és kérdezzen, komám, csak jöjjön, szaladjon hamar nálunk, — aszondja — met az uram hivassa! — Hát métt hivat, hát most jöttünk az elébb haza a templombul. — Jaj, lehet, hogy még se éri hazaérjünk életbe. Végrendeletet akar hanni — aszondja — s magát hivja, hogy maga legigazságosabb hézzánk, hát maga légyén tanú. Aszondja: — Jaj, szegén komám uram, hát nem és hiszem, most jöttünk haza, s nem vót semmi baja. Aszondja a menyecske: — Én nem várom kendet, én futok, hogy lássam, hogy mi van vele. Hazaszalad az asszon, bélépik a szobába, hát az ura fekszik hanyatt az ágyon, s a szeme lehunyva. Odafut az ágyhoz : — Édes jó emberem, nyitsa fél a szemeit, jő komám uram! Hát nem szól. — Mi lölte kendet, tán csak nem hót még? aszondja —métt nem beszélget? Hát bizon nem nyitotta ki a szemit az embér. Tapintsa a mejjit, hát nem szuszog. — Jaj, Istenem, méghót a drága emberem! Sir úgy szüve szakadtába: — Métt es küdött el hazulról, hogy én ne lássam a halálát, mikor hal meg? Hát éccér lépik bé a komája az ajtón. — Jaj, jaj, nyitsa ki a szemeit, szójjon komám uramnak! Hogy szerette kendet, most mégse akar beszégetni. Odalépik a komája az ágyhoz, s: — Hát mi van kendvei, komám uram, szójjon csak vala mit, hát métt hivatott, idejöttem. De bizon nem szóllot sémmit. Elveszi a komája kézit, tapintsa ide s tova azt az élő inacskát. Eccér éggyet int a kézivel a komája. Aszondja az asszon: — Mi a, komám uram, talán még van halva? — Hát bizon, komámasszon, ez bizon nem szól nekünk többet ezen a világon. Jaj, az asszon réabutt az urára, kőtte sirta, heába, nem kél fél. Eccér aszondja a komája: — Komámasszon, ne sirjón oan erőst, met az fél nem kel, aki éccér még van halva, az még van halva. Hanem adja ide a borotvát, hogy borotvájjam még, kend még tegyen tüzet, s férédővizet tégyén fél, s meg kéll fereszteni. De az asszon úgy sir, hogy nem akar az urátu féreménni, hogy most mi lesz vele ezután. — Métt tudott itt hagyni, mikor vót miből éjjünk, s vót mivel dolgozzunk, s métt keresett magának oan különös házat, ahova én nem tudok béménni? Hát mindig sirassa, hogy, hogy, hogy csak úgy cseng a ház. Eccér aszondja a komája: — Komámasszon ne sirjon, mig meleg a halott séessén felöltöztetni, met ha éccér mégmered, akkor nem léhet vele dógozni — aszondja — lásson csak utánna tüzet tenni, s vizet ténni, hogy feresszem még, s kend addig csinájja a ravatalt. Hát szégén asszon kimént, s béhozta a ládábul a lepédőket, innaplő pámákot, de csak sirt mindig. A komája még borotváta, de az asszon kezdett kiabálni, hogy ne borotvájja oan vigyázatlan, ne tépje a szakállát. — Héj, édés komámasszon, annak imán nem fáj — aszondja. Nohát, imán készén van a ravatal, félférésztétték, félőtöztették, s elnyújtották. De sir az asszon: — Kedves szép emberem, hogy éen szép nem vót a világon, s éen jó, hogy vaj égy pufot adott vóna, vaj éccér, nem tudnám igy sajnálni — aszondja — de soha még még se szidott. ünneplő Éccer aszondja a komája: — Komámasszon, ne sirjon, met minnyár itthagyom, el kell éggyezni, hogy s mint légyén a temetés, né, kéll szaladni harangoztatni s gödörásókat keresni, s a városba be kéll menni vásárolni a halott mellé, mindén gond, de csak sir, sir, itthagyom kendet, s akkor mit csinál? — Jaj, ne hagyjon itt, édes komám uram, hát ki segit rejtam? — Hát azt beszélem kendnek. Hirt kell adni a papnak, hogy méghótt, s harangoztatni, hát ki ménjén, ha én nem? Éggyezzük el, hogy ki ménjén a városba vásárolni, koporsó kéll, s szemfödel kéll, s gyértyák kéllnek, kit biz még kend, hogy a pénzt a kezire bizza valakinek, ha kend nekem nem adja. — Hát ezt mondta az uram és — aszondja a menyecske — hogy kend a legigazságosabb hézzánk. — De komámasszon — aszondja az embér — vóna nekem egypár szavam kendvei, amig valaki ide nem jő. Négyszemközt akarok én kendvei beszélni. — Hát mondja, komám uram , mit akar mondani? — Hát én azt, komámasszon, hogy mü imán rég üsmerjük égymást. Mikor az én asszonyom élt, akkor és jól vótunk égygyiitt, maga és tudja, hogy égy pohár pálinkát egymás nékül nem költöttünk el, de — aszondja— akkor és sokszor elgondótam, Istenem, hogy szeretem ezt a komámasszont, pedig az én asszonyom és jó vót, s szép vöt, met szerettem, de sokszor arra gondótam, ha az Isten és úgy adná, ha méghana komám uram, s az én asszonyom, nekém sénki se kéne, csak kend. De ezt sénki se tudta, csak igy magamba gondótam — aszondja — . S lássa, mit értünk, méghót az enyim és, méghót a kendé és. Hát én mégmondom kendnek, hogy kend jön el hézzám férhéz, imán esztendeje, hogy ögyvez vagyok. Mintha látta vóna a szüvem, hogy kend és igy marad egyedül. Hát csak kend nem marad igy, muszáj férhéz ménjén, met itt nagy gazdaság van, s ide ember kéll. Aszondja az asszon: — Jaj, édes komámuram, ne mondjon éenéket, hogy én még férjhöz menjek, az én drága emberemet eltemessem avval, hogy én még férjhez menjek. Nem én, soha, met én sose kapok oat, mint az én emberem, aki oan jó, az a világ nincs, hogy oan jó légyén valaki. — Jaj, dehogy nincs — aszondja — az én asszonyom és élég jó vót, de el kellett felejtsem, met aki éccer meghót, az többé fél nem kel. S nem mondom kennek, hogy most helytől de illik bár három hónapig méggyászojja az urát, mivel oan jó ember vót, s én megvárom kendet - aszondja - csak hajjam még, hogy eljő hézzám azután, hogy feleségem lesz. Mennyivel jobb szüvel ménnyék akkor, hogy segéjjek kendnek, met lássaé, városba kell menni vásáróni -aszondja - kell, kinek adja kend a pénzit a kezire, hogy oan mégbizott légyén, mint én. Aszondja: — Ételt kéll venni s gyertyát szémféledet temetésre, hát be kéll vásárolni — aszondja — nekem adhat háromezer forintot és a kezembe, nincs métt féjjén, hogy én eldugom, de — aszondja — csak úgy, hogy bár égy szóval mondja, hogy kend eljő hézzám férjhez, met fiatal, igy nem tölti a világját. Éccér aszondja az asszon, méggondolkozott: — Hát komám uram, hát úgy és birom, ameddig birom, de éccer én és legyengülök, s muszáj, hogy valakit magamhoz ve gyek. Hát élmények — aszondja — de most még nem, hát három hónapig éggyászolom. — Hát én és aszondom — mondja az ember. Hát méglétt a szent éggyezség, eligérkézett, hogy élményén . Éccer aszondja az embér: — Komámasszon, de akkor biztos lész, hogy eljo hézzám? — Hogyne — aszondja — ha mégmondtam, elményék. Akkor nagyot nevetett a komája: — Na lássa, komám uram — aszondja — kié az igaz? Felült a halott a ravatalon, oszt aszondja a komája: milen asszon vad te?— Komám uram, ne veszekédjenek, Isten őrizzen, semmi harag, csak jusson eszibe, mit mondtam kennek, hogy az aszszonnak nem kéll hinni oan erőst. — Hát komám uram, ezt hogy léhét tűrni — mondja a halott. — Látod, feleség, mit csinátál, hogy ki kéll hurcókodjunk a házunkbul, semmi sem a méenk. Aszondja a komája: — Nem komám uram, nem kéll nekem a kendé, maradjanak, ahogy eddig vótak, csak még akartam mutatni, hogy nem jó az asszonnak oan erőst hinni, s oan nagyon kimutatni, met erőst felkap. Aztán é"s megmaradtak, megengedtek egymásnak, éltek tovább előre, de soha többet oan jó életjik nem vót...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése