A Rétköz akkora vót mint a tenger, itt minden falu vízben állt. Az építőanyag a sár a nád a
vessző, és a fa, mivel csak ez vót. A sövény- vagy paticsfalú ház, bevált mert
árvíz esetén nem dűlt össze az ágasok által tartott ház, csak a sárt vitte le
róla az ár. A mereglye fal abban különbözött a paticstól, hogy a sövényfonás
helyett vékonyabb hasogatott karók vótak 8–10 cm-re és azokat verték be szalmával
kevert, vagy törekes sárral. A sövényfal mellett a szalmás sárból való rakott
fal volt elterjedve legjobban, mely télen meleg, nyáron hűvös. A vályogfalat
kevésbé kedvelték a Rétközön, csak a tehetősebbek építkeztek abból. A vert fal
az 1880-as években kezdődött. Nekünk még most is van szilvaaszaló.
Egy méter magas, 40 cm
széles, három oldalon göngyölt sárból való fallal, bekerített tüzelő volt ez,
elől 60 cm
széles, 40 cm
magas, íves szája volt. Tetejére fűzfavesszőből fonott sövényt tettek, körül
szélét csináltak, hogy a szilva le ne guruljon. A sövény alatt boltívesre
tapasztották a szilvaaszalót, hogy a fonás meg ne gyulladjon az alatta égő
tűztől. A bolthajtáson lyukak voltak a meleg járására. Ha mégis megégett a
fonás, újjal cserélték ki. Volt olyan hogy az aszalójának
hátul kéménye vót a sövény tetején aszalódott a szilva az alatta égő tűztől, a
nap melegsége pedig elpárologtatta a keletkezett gőzt. A szilvaaszalót napos
helyen készítették mindig. Egy-két véka szilvát öntöttek az aszalóra egyszerre.
Aki tüzelt, annak nem volt szabad elaludni, különben a kutyák megették, a
legények ellopták a szilvát. Három-négy nap alatt aszalódott meg a szilva az
alatta pislákoló tűztől. Meleg nyári napokon nem fűtjük be az aszalót a tűtő
napon ingyér aszalunk. A régi vályog ház két helyiségből állott;
egyik a pitvar meg a konyha, a másik a szoba. Híjják nyári konyhának is a
pitvart, mivel csak nyáron főztek itt, mégis inkább kéményaljának mondják a
pitvar hátulsó részét. A Rétközben konyhának a pendelykémény alatt
szabadtűzhelyet nevezik, szabad konyhának is mondják, mely a pitvar hátuljában 1 m széles, 1½ m hosszú, 80 cm magas, vályogból
rakott, asztalszerű tákolmány vót. Gazdag helyen ez a konyha nem a hátulsó
falnál, hanem előbb volt, egészen a kémény alatt, úgyhogy kerül lehetett járni.
Összejövetelkor, lakodalom, disznótor, temetés alkalmával használták. Ha
keskeny vót, kipótolták szélesebbre deszkábúl, betapasztották meg karóval
alátámasztották. A szabadtűzhelyen közepén égett a tűz, amit
körülraktak cserépfazekakkal, így szállt fel a szabadkéménybe a füst, pendelykéménynek
is híjták, négy árbuc vagy sátorfa tartotta, azonkívül, hogy a ház hátulsó
falán, a pitvart elválasztó közfalakon és a füstgerendán is nyugodott. A
sátorfára gúlaalakban vastagabb karókat helyeztek, vesszővel befonták, sárral
betapasztották. Ebből folytatódott az egyenes kéménysíp nádból, deszkából, mely
a füstöt kivezette és amelyet belől kitapasztottak. Vót úgy hogy kemence is készület
a konyhába. A kémény csúcsát, sípját azonban mindig téglából kell készíteni. A
kemence szája előtt 50 cm
magas tüzelőpadka vót. A tüzelőpadkán vasháromlábon főznek, innen fűtik a
kemencét is. E padka hátulján a kéményláb előtt olyan tűzhely van, mely
kétoldalú, mintha két élére állított tégla vagy vályog volna egymáshoz közel
téve, de az sárbúl van ez a kiskatlan. Magassága se nagyobb a vályognál, ezen
van a krajszony oszt tüzelnek alá. A nagyobb huzat céljából kályhacsődarabot
alkalmaznak a kis katlan hátuljába, a kéményláb mellé. A legtöbb helyen,
öntöttvas főzőlapot raktak rá. Vót ahun nagy lapos követ tettek rá, azt hájjal,
zsírral megkenve palacsintát, lapcsánkát, krumplilángost és halat sütöttek
rajta. A szabadkényt felváltotta a zárt
kemence és a sípkémény. A pitvarból a szobába lépve, az ajtó mellett találjuk a
boglya-kemencét. Csonkakúpalakú. Más formájút a múltban sem ismertek. Alapját
úgy készítették, hogy csak a kemencét körülvevő padkát rakták vályogból, a
közepét földdel hordták meg. A tetejére hordott cserépdarabokkal, majd később a
torockával együtt. A torocka fölé pelyvás sárt tapasztottak, ruhaverő súlyokkal
lepüfölték, szinte fényes volt. Olyan simára kiégett, mint a vastégla. A
meleget a cserépréteg és a torocka tartotta. A kemence fenekét négyszögletes
cserépből rakták ki. A régi boglyakemencének nádlészából volt a
váza, melyben három erős fűzfaabroncs volt. A nádvázat a padkára ráállították,
a tövénél kis cövekek tartják az abroncsot; a torok irányában volt a második,
amit a suttorok fájához kötnek; a harmadik fönt a tetején, rajta fadarabok.
Erre jött a sár. A legtöbb sár a suttorkon, meg a kemence tetején van. Pelyvás,
agyagos simább sárral kívül 5 ujjnyi vastagon, belül törekes sárból 5 ujjnyi
vékonyan bekenik, amit pálcával két nap múlva körülvernek, hogy a sár megálljon
rajta. A kemence falának 15 cm
vastagnak kell lenni. Cigány vagy cigányasszony készített sokat. Régen a
napraforgó górébul csinálták a kemence vázát, vagy venyigébül, fickavesszőbül.
Három kéve kellett hozzá. Ha kész vót a megszikkadt, tüzeltek bele és
bemázolták kívül. A tüzelés mindig a pitvarból történik, füstje a
szabadkéménybe kerül s az viszi ki. A kemence száját kellő magasra kell hagyni,
szebb kenyér sül benne, az alacsony szájú kemence felhúzza a kenyér haját. A
kemencében először krumplit sütnek, meg lapcsánát. A kemencét télen melegítésre,
azonkívül egész évben kenyérsütésre használják. Melegítés céljából naponként
kétszer fűtötték be a kemencét náddal: jókor reggel meg estére. Kenyérsütéskor tudták mennyi venyige fűti
fel a kemencét. Megkaparták a kemence fenekét
végighúzogatják és szikráik, akkor már lehet vetni a kenyeret. Kalácssütéskor
pedig félmarék búzakorpát vetnek be, mely ha lángra lobban, tovább nem fűtik.
Sütnek még benne lángost, lepényt (=kis kenyér), vakarót, pogácsát, kalácsot,
kásás bélest, bobájkát, görhe málét káposztalevélben, tököt, hurkát, kolbászt,
pecsenyét és halat tepsiben, krompét. A lapcsánka úgy készül: lisztet, kevesebb
reszelt krumplival összekevernek sóval megpergetve, ahol telik, zsírt is
tesznek bele, tetejére is szírt csorgatnak. Akkoriban a lovakat sült
krumplival hizlalták ki eladásra, abrak nélkül, meg tavaszi szántásra. Két ló
egy vékát evett meg és gabonaszalmát. De adták azt sertésnek is, sőt az ember
is jóízűen fogyasztotta. Aztán pergeltek a kemencében káposztát; itt főzték
töltött káposztát; paszulyt, borsót. Vizes tűzrevalót és őrölni való tengerit
is a kemencében szokták szárítani. A kemence tetején szárad a gerjesztő, vizes
ruha, ide teszik fel a sült tököt, meg éjszakára a málét. A kemence ajtajánál
lustálkodott a macska, itt szárad a lábbeli, a kapca és régen itt állott kis
faskatulyában a kénes gyufa. Mondják, hogy volt olyan széles sut is, ahol a kisgyermek
aludt. Az ajtónál volt a padka végén két vályogmagas kis padka: a tőc, tőcike,
hol a kősó állott, meg a morzsolkás (liszttel feldörzsölt kovászdarab, mit a
korpaélesztő helyett használnak) kosár. A padka vót az öregek ülőhelye is hátul,
a tüzelőfa és a kotlós csirkének is ez volt a helye. Vót úgy hogy dücskő (fatő)
égett, néha egész éjjel pislákolt, de tüzeltek benne zsombékkal, lápi tőzeggel
(pozsnyik, zsidóbőr), kukoricacsutkával, góróval, gallyal, sőt volt olyan, aki
náddal, szalmával is főzött, szárított tehénszarral. A tűz köré rakták a
laposfenekű cserépfazekakat, melyeket új korukban előre megdrótoztak, hogy a
fenekük le ne váljon. Sütöttek főztek cserép lábasban bádog
edényben, háromlábú cserépserpenyőben rántás, melegítés történt;
cserépfazekakban a leves főtt; öntött vasfazékban tészta-, galuskafélék,
fedelén, mely három kis lábbal ellátott, kecsege sült; roston a borjúhús és a
nagy, kövér hal sült; nyárson halat, szalonnát, sódarhúst, újévi kopasztott
malacot sütöttek. Jobb módú helyen vasmacska volt, erre tették a fát, hogy
jobban s könnyebben égjen, ágain forgatták a nyársat. Tepsiben sütöttek apró
halat, pecsenyét, vas háromlábra tették, úgy tüzeltek alá. Bádogvilla, fakanál
egészítette ki az idetartozó eszközöket. A mindennapi ételek ezek voltak: leves,
köleskása, puliszka, tengerikása, tört paszuly, aprókáposzta, ritkás galuska (=
minden főtt tészta, a levestészták kivételével), lencse, krumpli, gulyáshús,
túrós és diós laska. Ha megfőztek, dücskőt tettek alá, meleget
is adott, világosságot is. A kemence szája előtt ülve, tüze
világánál fontak, varrtak az asszonyok, olvastak, pipáltak, komáztak a férfiak
lócán ülve éjfélig is. Nagyapám kemencéjét 1980-ban bontotta el. A földházak legtöbbjében csak
kandalló volt. Amikor még kemence nem volt, kenyeret is a kandallóban sütöttek.
Tányérnagyságú kovásztalan kenyér volt ez és nem domború alakú, hanem
kétujjnyi, lapos, lepényszerű. A kis kenyeret (az alföldi cipót), mely itt
lapos, ma is lepénynek mondják. A lapos kenyeret úgy készítették, hogy a
lisztet begyúrták vízzel és megsütötték hamuban, vagy vaslábra tették és
parazsat kapartak alá. Nem fordították meg a másik oldalára. Gabonalisztből
készült ez a kenyér, de mivel gabona kevés vagy alig termett, többnyire
tengerilisztből sütötték. Egy taksás kettőt kapott egy hétre. A Rétközben van, vagyis volt egy
helyiség kandallóval, melyhez később a kemence került. Ez a ház, tehát lakóház
és konyha egyszerre. A kandallót a házból fűtötték. Aztán van egy pitvar is,
ami még nem konyha, hanem legfeljebb nyári konyha. Innen fűtik a kemencét. Itt
volt a konyhának nevezett szabadtűzhely, továbbá a tüzelőpadka, melynek közepén
vasháromláb alá tüzeltek; hátulsó végén a kiskatlan, nyílt tűzhely, az ajtó
felőli végén a katlan, zártabb tűzhely. A szoba és a pitvar tűzhelyeinek füstje
a pendelykéménybe kerül és az viszi ki. A kandallót a spór szorította ki a
házból, a pitvarban levő kiskatlan és katlan pedig átalakult, öntöttvas főzőlap
kerülvén a tetejére, de legtöbb helyen, a szabadtűzhellyel együtt, a
takaréktűzhely, rétközi nevén a vaskonyha szorította ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése