Rétség vagy Rétköz

Képzeljenek el 577 hektár átjárhatatlan mocsárt több mint 12000 hektár összefüggő vízet, mint egy tenger olyan vót a látványa. Sokan vesztek bele a mocsárba. A XIX. előtti időkben még Rétség volt a neve, 1882-től említik Rétköz néven. Hívták még az emberek Nagylápnak, Nagyrétnek is az idők folyamán, amin elsősorban a Tisza mentén elterülő nagyobb kiterjedésű vízjárta mocsaras, lápos, füves területet értettek. Ahol az ember lakta részek, települések a rétek, mocsarak környezetéből, a „rétségből"" kiemelkedő magaslatokon, dombhátakon alakultak ki. A Rétköz 540 négyzetkilométer kiterjedési területét északon a Bodrogköztől a Tisza "választja el, keleten és északkeleten az északkeleti Nyírség magas futóhomok for­ máival, délen és nyugaton a Közép-Nyírség löszös és futóhomokos területeivel ha­táros. A Nyírségtől Tuzsér-Kisvárda-Ajak-Demecser vonalában haladó Nyíregyhá­za-Záhony vasútvonal, illetve a megsüllyedt peremterülten futó Lónyay-főcsatorna mentén lehet elválasztani. A kistáj részben vagy egészben 30 település (7 város, 23 közepes nagyságú község) határát foglalja magába. "A Rétköz tengerszint feletti magassága 94-103 méter között változik, 100 méter fölé csak a keleti, déli és a nyugati határvonalak mentén emelkedik a homokbuckás felszín. A legmagasabb pontja Szabolcsveresmartnál a 127,8 m Messzelátó-hegy, tájképileg a Rétköz legszebb része. A Rétköz nagyobbik része (mintegy 75-80 százalék) mentesített ártéri síkság volt­ medrekkel, öntésképződményekkel, tőzeges síkláppal), kisebb arányban (hozzávetőleg 21-25 százalék) a nyugati, a déli és a keleti peremterületei löszös síkság (löszös ho­ mokhátakkal), illetve futóhomokos hordalékkúp -síkság (kötött homokterületekkel) tájtípusba sorolható. "A Rétköz felszínfejlődését és a felszíni képződményeit, formáit a területen végzett kutatási eredmények alapján foglaljuk össze. A Rétköz morfológiai arculata, geológiai képződményei a pleisztocén, holocén időszakban lezajlott tektonikai mozgások, a folyóhálózat és a szél eróziós és akkumu­lációs munkája nyomán alakult  ki. A Nyírség és annak északi peremvidéke a Rétköz a pleisztocén végén (108-102 ezer évvel ezelőtt) még egységes hordalékkúp volt, nagyjából egy szinten (kb. 125- 145 méter tengerszint felett) feküdtek, s vízfolyásuk lényegesen különbözött a mai­ tól.7 Északról, északkeletről érkező vízfolyások (Tisza, Ős-Tapoly, Ondava, Laborc, Ung) keresztül folytak rajtuk és a legerősebben süllyedő Körös-vidék irányába tar­ tottak (2. ábra). Jelentős változás a felső-pleniglaciális időszak közepén (28-13 ezer évvel ezelőtt) következett be, amikor a Bereg-szatmári síkság, a Bodrogköz és a Rét­ köz területe erőteljesen süllyedni kezdett. Ugyanakkor a Nyírség délkeleti része és az Ér-mellék emelkedett. Ennek következtében a Tisza és a Szamos a pleisztocén végén (20-22 ezer évvel ezelőtt) az Ér-völgyének elhagyására kényszerült. Ez a változás teljesen átalakította a két folyó futásirányát, s ennélfogva a két folyó szükségképpen északnyugat felé fordult, Bodrogköz-Rétköz irányába. A Bodrogközben és a Rét­ közben megjelenő Tisza magába gyűjtötte az Északkeleti-Kárpátokból lefutó folyók vizét, s szállította a tokaji kapu kialakítása után az Alföld belseje felé.8 A szerkezeti mozgások a Rétköz felszínét mintegy 15-25 méterrel szállították lejjebb.9 A süllye­ dés mértéke egyes részeken nagyobb volt, mint a szomszédos Bodrogközben, emi­ att a mélyebbre került részei elvizenyősödtek, elmocsarasodtak, megindult rajtuk az erőteljes lápképződés. A Tiszának a Bodrogközben és a Rétközben való megjelenése a korábbi vízhálózat teljes átalakítását eredményezte. A Nyírségen átfutó folyókat (Ős-Tapoly, Ondava, Laborc, Ung) a Bodrogközben kanyargó Tisza befogadta, ennek következtében a Nyírség élő vízfolyás nélkül maradt. Ugyanakkor a Tisza először a Bodrogközben (20-10 ezer év között), majd a Rétköz területén (9-5 ezer év között) kezdte meg a felszín nagyarányú átalakítását . Oldalozó eróziójával pusztította a pleisztocén végi felszíneket, nagy területeket borítva be saját üledékével. A folyó a holocén végére a homokfelszínek (löszös homokkal fedett szélbarázdák, garmadák, maradékgerincek) nagy részét elpusztította, illetve szigetekre tagolta. A Tisza Dombrád-Tiszabercel közötti szakaszon végezte a legnagyobb pusztítást, 5-8 kilométeres sávban tette egy­ hangúvá a térséget. A legtöbb agyag-, iszap-, homoküledék a folyó mentén felhal­ mozódott, s ennek következtében folyóhátak képződtek. A Tisza medre kevésbé volt állandó, a folyó gyakran feltöltötte medrét, s emi­ att szeszélyesen változtatta futási irányát. Erről az elhagyott folyómedrek tanúskod­ nak, amelyek leginkább kisebb-nagyobb kiterjedésben Tiszakanyár-Paszab közötti területeken fordulnak elő a Tisza medrétól mintegy 10-15 kilométeres sávban. Az ősi észak-dél irányú mederszakaszok jól nyomon követhetőek Dombrád, Beszterec, Pátroha, Nagyhalász határában. A medrét szeszélyesen változtató Tisza a mai futási vonalát csak a holocén szubboreá­ lis fázisában, hozzávetőleg 5000-2500 év között foglalta el.11 A Tisza elfoglalta ugyan az új medrét, de árvizeivel évről-évre hatalmas víztömeget juttat ott a Rétköz területére, nagy mennyiségű iszapot, agyagot és homokot rakott le. A Tisza árvizeit csak növelte a Nyírség vízválasztójától  (féglás-Nyíradony-Nyírbátor-Hodász-Nyírmada-Vásárosnamény vonalátó északra eső területekről származó víz is. A vízgyűjtő medencévé alakult Rétköznek csaknem 70 százaléka elmocsarasodott, elláposodott. A láposodáshoz az is hozzájárult, hogy a folyó mellett fokozatosan épülő folyóhátak között rossz lefolyású területek alakultak ki, mivel a homokhátak megakadályozták az áradások után a vizek visszaáramlását a mederbe. A Tisza ismétlődő áradásai, a rossz lefolyási viszonyok csak növelték és állandósították a vízzel borított területeket. Az elöntések alól csak a homok­ szigetek mentesültek, amelyeken az ember ősidők óta megtelepedett. A Rétköz ősidők óta a XIX. század  közepéig a vizek birodalma  volt, őrizte az ősi táj képét (3. ábra). Kuthy Lajos Hazai rejtelmek című munkájában 12 a rét­ közi táj bemutatása során, 1845-ben a következőket írta: „Zemplén és Szabolcs határaiban nyúlik el, mint egy óriási tengervíz, a besztercei lápvidék, melynek alakja, tere, terjedelme századokig, feneke, forrása, erei, mélységei s zátonyai a mai na­ pig mérnökileg ismeretlenül maradtak, A Tisza öntése vette birodalmába a katlanszerű tájat.A roppant nádasok gazdag növényzetben díszlenek, mint annyi zöld tartomány."" Ó az utolsó szemtanú egyike, az ősi táj képét, pontos megfigyeléseit írói képességei jóvoltából az utókorra hagyta . Kiss Lajos kiváló néprajztudós igen személetesen tárja fel a Rétköz természetátalakító munkála­ tok előtti természeti állapotokat, viszonyokat. A Rétköz c. tanulmányában 13 ezt olvashatjuk: „A Rétköz ... Hajdan 30, most részben, vagy egészben 28 község határát foglalja magába ez a mélyen fekvő terület, mely a Tisza évenkénti elön­ tésének helye volt, hova nemcsak a Tisza öntötte évezredek óta áradó vizét, de ide folyt a közel 50 méterrel magasabban fekvő Nyírség csapadékvize is hét völ­ gyületen, miket még a talajvíz is táplált. Ez a sok víz annyira elárasztotta ezt a 142 444 holdnyi lapályt, hogy abból csak a többnyire a széleken keletkezett köz­ ségek belterülete és határainak kisebb-nagyobb szigetei látszanak ki. A többi egy nagy láp, azaz náddal, kákával, gyékénnyel, sással benőtt lassan mozgó víz, helyi néven rétség. Feneketlen mélységnek tartották ezt az óriási ősrétet. ... Nyáron, ha itt-ott visszahúzódott, elapadt a víz, tavasszal ismét kicsapott, a Rétköz olyan lett, mint a tenger. ... A vizeket mérföldekre kiterjedő nádrengetegek választot­ ták el egymástól, hellyel-közzel erdőkkel, bokrokkal tarkítva . A szárazföld az ún. szigetek egyharmadát sem tették ki a roppant rét birodalmának . Akármerre mentünk, csak nádat és vizet láthattunk, meg az eget. Ugyanő arról is részletesen ír, milyen élete lehetett az itt élő népességnek. „A rét­ ségben csak az idevaló pákász nép ismerte a járáskelést, más ember halálfia lett. A katonaszökevényeknek, meg a betyároknak itt volt biztos búvóhelyük . ... Száraz lábbal ritkán lehetett járni, még nagy szárazságban is. Csolnakon közlekedtek a csillogó vízű ereken és más vízi utakon . ... Árvízkor a lakodalmas menet is csol­ nakokban húzódott egyik faluból a másikba, így vitték a keresztelendóket a temp­ lomba, sőt még a halottakat is nyugvóhelyére ."" A rétközi ember a Tisza áradása­ kor 60-70 kilométerre is elcsónakázott, leggyakrabban Hegyaljáig, sőt le Szegedig szállíthatta az árulnivalóit. A mai ember el sem tudja képzelni, milyen élet volt itt. Hihetetlennek látszik manapság, hogy ilyen mostoha környezetben éltek emberek. Az 1816. évi kataszteri felmérés szerint a Rétköz területének 55,2 százalékát ál­ landó (30,2%), és időszakos (25%) víz borította el, de voltak olyan települések, ahol az átlagnál jóval nagyobb határrész volt víz alatt Az álladóan vízzel borított terület a határ több, mint 40 százalékát foglalja el. Ide tartozott: Beszterec, Gégény, Ibrány, Kék, Kékcse, Nagyhalász, Pátroha, Rétközberencs, Tiszarád. Az időszakos elöntések is tekintélyes nagyságúak voltak, mivel gyakran meghalad­ták a 10-20 százalékot. Ezek a települések a Rétköz középső részén helyezkednek el."

A következő csoportba tartoztak azok a települések, ahol az állandó vízborítás 20-40 százalék között volt, de az időszakos elöntés a határ  20-70 százalékát veszélyeztette.Ily­ en község volt: Dombrád, Döge, Kisvárda, Komoró, Paszab,Tiszabercel, Tiszakanyár. A harmadik csoportot a magasabban fekvő települések (a kistáj peremén) alkotják. Ezekben az ármentes terület aránya a legtöbb esetben meghaladja a 65-70 százalékot. Ajak, Buj, Gáva, Kemecse, Kisvárda, Kótaj, Nyírbogdány, Tuzsér, Vencsellő. A mocsárból szigetként kiemelkedő települések lakóinak életét a mostoha környezet szabta meg. A  szántóföld nagyon kevés volt, csupán a tavak, mocsarak között kisebb elszigetelt homokhátakat, maradékgerinceket, valamint a Nyírség területéről félszigetszerűen benyúló homokbuckákat, homokhátakat művelték. A rét és a legelő viszont jelentős területeket foglalt el, ezért az állattartás nagyobb szerepet játszott, mint a földművelés, s ezen kívül a halászat, vadászat is megélhetési forrást jelentett. A Rétközben a szántóterület nagysága, térbeli megoszlása egyenetlen, általában a peremterületek homokrészein kiterjedésük jelentős, arányuk eléri a 30-40 száza­ lékot, míg a belső területeken, ún. „mocsárvidékeken"" 10-15 százalék alatt marad. A mezőgazdasági földterület nagysága nem volt állandó az ármentesítés előtt.Jelentős mértékben változott az árvizek gyakoriságától függően. A Tisza árvizei által elborított területeket az árvíz levonulása után hol szántóként, hol legeltetéssel, illetve kaszálóként hasznosították. A szántóföldi terület csekélysége eredményezte, hogy az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején kiirtották az erdős részeket, előbb kaszálónak és legelőnek használták, majd felszántották.17 A szántó után az ármentes területeken a rét- és a legelő részesedése a legnagyobb, 1773-ban 1020 ha. Szinte minden községben kisebb-nagyobb kiterjedésben és minőségi kategóriában megtalál­ ható. Kaszálóként elsősorban a szigeteket, valamint a homokhátak lejtőit használták. A Kert évszázadok óta része a rétközi gazdaságok többségének. Ahol leginkább a család igényeit kielégítő zöldségféléket, kukoricát termesztettek . A nagyobb területű kertekben gyümölcsfát:almát, szilvát, körtét, diót, sárgabarackot is ültettek. A Rétköz hajdan bővelkedett erdőkben. A XlX. században viszont, főképpen a szántó javára történő erőteljes erdőirtás következtében a földterületnek csupán 2,5-3 százalékát borítja erdő. A tölgy mellett a leggyakoribb a nyárfa, a szilfa, gyertyán és a fűzfa. A XVIII. században évszázadok hagyományait magában hordozó gazdálkodási formát, módszereket tovább örökítették a A'.IX. század derekáig, a nagy természetáta ­ lakító munkák elkezdéséig. Majd az ezt követő évtizedekben, az 1850-es évektől vál­ tozik meg jele ntősen a művelhető területek megoszlása, vele együtt a mezőgazdasági termelés szerkezete is. Az 1852-55-ös kataszteri felmérés alapján készült művelésági megoszlás az árvíz­ mentesítés befejezés előtti állapotokat rögzíti a 2. táblázat. Ekkor a szántók aránya 38,3 százalék, a XVIII. századvégi (1773) állapothoz képest több mint tízszeres (10,5) növekedést ért el. Ugyanakkor a szőlő 1,6 százalékkal, a rét 13,5 százalékkal, az erdő 3 százalékkal, a nádas-mocsár 19,9 százalékkal, a vízzel borított terület 15,0 százalék­ kal, a művelés alól kivett terület 6,1 százalékkal részesedett az összterületből. Ezek az arányok a terület egészéről adnak általános képet, ami nem minden esetben jellemző az egyes községek határainak művelési megoszlására. Ugyanis a művelési ágak terü­ leti eloszlása rendkívül egyenlőtlen volt, a vízmentes területeken általában a szántó, míg a vízjárta részeken a rét, illetve a legelők javára tolódott el a terület nagysága. A XIX. század második felében - fokozott ütemben - gyarapodott a művelési arányok eltolódása. 1895-re nagyjából már befejeződtek az ár- és belvízmentes ítő munkálatok, az ősi ártereken hatalmas területek szabadultak fel, elsősorban a szántók gyarapodására, mely az összterületnek most már közel a 60 százalékát foglalja el. Ugyanakkor a nádas 19,2 százalékról 3,3 százalékra csökkent, a vízzel borított terület pedig eltűnt. A szántó mellett a legnagyobb arányt a rét (13,7%) és a legelő (8,4%) képviselte. Az erdő szerény mértékben (0,2-0,4 százalékkal) növekszik. A szőlő terü­ lete a kerttel együtt elérte az 1,7 százalékot. A rétközi vizes táj évszázadokon át az ember tájalakító és tájhasznosító tevékenysége ellenére jellegét megtartotta, drasztikusan nem változott. A tájat formáló vízzel az ember igyekezett a legharmonikusabban együtt élni, hiszen sorsa, fennmaradása ettől függött. Az itt élő népesség gazdasági tevékenységének alakításában, formá­ lásában a víznek jelentős szerepe volt. A gazdálkodás alapja - hasonlóan más ártérben élő közösségekhez - a titi tevékenység (gyűjtögetés, halászat, vadászat, nádvágás, vesszőszedés) mellett elsősorban az állattartás volt. A legtöbb település határában csak a vízből kiemelkedő homokbuckák, homokhátak kínáltak szűkös lehetőséget a növé­ nytermesztéshez. Mivel kevés a szántóföld nem tudta gabonával ellátni a lakosokat, inkább jószág­ tartással foglalkoztak. ... A gabonatermő föld hiányában rétből él a lakosság. ... Fölművelésre alkalmas terület e vidéken alig lévén, ezen községek lakosai távolabbi vidéken részes munkával szerezték be az élelműkre szükséges gabonaneműeket ."" Szántóföldi növénytermesztésre kedvezőbb lehetőség csak a Rétköz peremterületein, az északkeleti és a Középső-Nyírséggel határos településeknél volt, ott ahol a homok­ buckák nagyobb területet foglaltak el, mint a vizek. Térségünkben a lakosság foglalkozása századokon át tengerszint feletti magassági viszonyok alapján alakultak ki, de soha nem váltak el élesen egymástól. Kiterjedésük évről-évre a csapadékmennyiségtől és a Tisza vízjárásától függően vál­ tozott. Meg kell jegyeznünk, hogy sem a Rétköz egészére, sem az egyes községek határára nem mondható azonos szintbeli tagozódás. A magassági övezetek eltérő, mozaikszerű kiterjedésben jelentkeztek. A Rétköz területének jelentős részét - az ún. mélyárteret - tavak, erek sokasága hálózta be. Ez a 95 méter tengerszint feletti magasságot meg nem haladó térszín a síkvizek világa . Itt a fő gazdasági tevékenység a halászat. A folyó- és az állóvizek partszegélyein, ahol a vízmélység nem haladta meg a 200 centimétert, ott nádasok alakultak ki. A vízmélység csökkenésével a nádast a gyékényes, majd a sás, a zsombékos övezet kísérte. A térszín emelkedésével és az állandó vízborítás megszúnésével a szálas vízinövények övezetét a nedves mocsár­ rétek követik. A 96-98 méter tengerszint feletti magasságban az időszakosan vízjárt területen, az un magas ártéri szinten a természetes növényzet erdő- és gyepvegetáció alkotta, ahol főleg a legeltető állattarás honosodott meg. A 100 méter tengerszint feletti ármentes területeket foglalták el a települések, és ezeken a sáv-, illetve foltszerű magaslatokon1 maradékgerinceken, homokbuckákon állandósulhatott meg nagyobb biztonsággal a szántóföldi növénytermesztés. A földművelés sikere vagy kudarca - a vízelöntéseken kívül -döntően a termőtalaj minőségétől függött. A legjobb termést biztosító humuszos homoktalaj, mezőségi jellegű és a rozsdabarna erdőtalajok a tér­ ség déli peremén találhatóak. Az alacsonyabb térszíneket fedő rosszabb szerkezetű, Területhasznosítás tengerszint feletti magasság szerint "és vízháztartású talajok (öntés-, réti, kotus láptalajok) főképpen a Tisza mentén és a homokhátak közötti, vízjárta mélyedésekben fordulnak elő. Kisebb foltokban, sávok­ ban (homokbuckákon, homokhátakon) futóhomok található. A talajművelés leginkább ökrös igaerővel történt.Szántáshoz un. túróekét használ­ ták. Ez a könnyű felépítésű, szimmetrikus ekevassal ellátott faeke azonban nem hasí­ tott barázdát, csak karcolta a talajt, a szántás mélysége 8-10 centiméter volt.A kevés és gyenge minőségű szántókon, kezdetleges módon gazdálkodva, alacsony termésátlago­ kat értek el. A XVIII. században jellemző kezdetleges talajműveléssel természetesen alacsony terméseredményeket értek el. A rétköziek többsége a növénytermesztésből nem volt képes megélni. Ezért kénytelenek voltak a közeli nyírségi községekbe eljárni aratni, csépelni, a hegyaljai szőlőkbe szőlőit kapálni, kötözni. A szántóföldeket  két-, háromnyomásos rendszerben  használták,20  valószínűleg megszakítatlan gyakorlatként évszázadok óta. A nyomásos gazdálkodásról a ve­ tésforgó rendszerre a XIX. század utolsó harmadában térnek át. A két- és három­ nyomásra osztott szántóföldeken többnyire kenyér- és takarmánygabonát, illetve ipari növényeket (lent, kendert, dohányt) termeltek. A szántóterület jelentős részét gabonafélék (rozs, búza, kétszeres, vótér, árpa, zab, köles) foglalták el. Területünk főgabonája a homokhátakon termesztett rozs volt.Búzát keveset termesztettek, („még Halászban, a legnagyobb községben is annyi termett, fele búza, fele rozs. Azért kedvelték, mert vagy az egyik vagy a másik hozott nagyobb termést az időjárástól függően.Vótér igénytelen, bőven termő búzafajta. Lisztjéből jó minőségű kenyeret sütöttek. „Kását is csináltak belőle, amit tejj el ettek"".22 A kukorica a rozs mellett a legfontosabb takarmánygabona, sőt az ínséges időkben a lakosság élelmét is adta mivel többféle - sült és főtt - ételt készíthettek belőle. Termesztését elősegítette az is, hogy rövid tenyészidő igénye miatt, ha az árvíz levonulása után is vetették is őszre beérett. Köles a legtöbb rétközi község­ ben jelentős területet foglalt el.Tavasszal, áradás után vetették. A termésének nagyobb része a lakosság élelmét képezte. Az árpa és a zab termesztésével mindenhol foglalkoz­ tak. A takarmánygabona félék közül a legkisebb területet foglalták el.Az árpát nemcsak az állatok etetésére használták, rozzsal keverve kenyeret is sütöttek belőle. A Rétköz egész területén, de különösen a nyugati és a keleti peremvidékek (Gáva, Vencsellő, Kisvárda környéke) talaj- és klímaviszonya i kedveztek a burgonyatermesz ­ tésnek. Térségünkben a termesztésének kezdete a XVIII. század végére tehető. "A települések határának szántóföldi vetésszerkezete a művelési ágak szerinti megoszlásától, térbeli helyzetétől, de főképpen szántóföld területének nagyságától függően alakult. Ott ahol a szántó nagyobb területet foglalt el, ott természetesen többféle növény termesztésére volt lehetőség. Fényes Elek szerint:24 „Ajaknak csak egyharmada rétség, nyugat felől a Nyírséghez tartozik.""Terem búza, kétszeres, rozs, kukorica, zab, kender, len, lencse, borsó, dinnye, dohány, napraforgó ."" Buj község jellemzése során Fényes Elek a következőket írja: „Határa 6000 hold, melyből 4000 szántó, amely minden részében megtermi a búzát, gabonát, krumplit, árpát, zabot, lencsét, babot, kendert, lent, kukoricát.""Ugyanő írja, hogy Beszterec határában ,,3000 hold területéből 300 hold volt szántó, ahol rozs termett, fő szántóföldi növénye a ku­ korica volt. ... Termőföld hiányában rétből élt a lakosság. A rétközi települések többségében a lakosságának nem a földművelés volt a fő tevékenysége, hanem az állattartás. Térségünkben, hasonlóan a Felső-Tisza-Vidék ártéri településeihez a XIX. század utolsó negyedéig a népesség fő foglalkozása az extenzív állattartás volt.Nemcsak az ősöktől örökölt hagyományok táplálták ezt a foglalkozást, hanem elsősorban a földrajzi környezet - nagykiterjedésű füves területek - nyújtott ehhez megfelelő feltételeket. A Rétközben a külterjes állattartás alapja és legfőbb ta­ karmánybázisa a XIX. század közepéig a legelő és a rét volt. A rét használhatósága, a széna mennyisége és minősége a Tisza vízjárásától függött. A folyó gyakori és tartós kiöntései nemcsak a kétszeri kaszálást akadályozták meg, hanem a legelőt és a szénát is károsította, emiatt gyakori volt az állatelhullás. Az állatállomány jelentőségét tekintve első helyen állt a szarvasmarha-, ezt követte a sertés-, a juh- és a lótartás (3. táblázat). Lovat kevesen tartottak, de a juhászat sem volt virágzó a métely miatt. A gulyákban, ménesekben, nyájakban, kondákban az állatok tömege élt a szabad ég alatt. Csak télen, nagyobb hó esés idején készítettek a szarvasmarhák és a lovak részére szállásokat, aklokat. A sertés télen is a lápon és az erdőben telelt. Az ártéri rét és legelő övezete nyári legelőt biztosított az állatállománynak. A jószág a folyó vízjárását követve vándorolt az ártérben. Árvízkor, tavasszal, ősszel az ártér magasabb részeire hajtották az állatokat. Csak különösen nagy és hosszan tartó áradások idején hajtották a szomszédos, magasabb fekvésű területeire. Télen az állatok a le nem kaszált és megszáradt füvet legelték, valamint lápi széna, kukori­ caszár, zab- és árpaszalma szolgált takarmányként. A sertés télen-nyáron a rétséget járta. Mindenevőként megette a madártojást, a vízinövényeket. Ahol lehetőség volt, ott a sertéseket makkoltatással javíto tták fel. A makkot kukoricával, árpával pótol­ ták. Az ártéri állattartás jelentős ága a baromfitenyésztés. A tyúkfélék mellett csak­ nem minden háztartásban jelentős volt a vizet kedvelő kacsa- és a libatartás. A vízi szárnyasok táplálékának túlnyomó részét a tavak, mocsarak, vízfolyások élővilága bi­ ztosította. Gabonatermő szántóföld hiányában döntően halászatból, gyűjtögetésből élt a lakosság. A lakosság főképpen az ártérben lévő halfajtákba n igen gazdag morot­ vákat, természetes mélyedéseket, tavakat, ereket halászta. Kiss Lajos kutatásaiból tudjuk, hogy „A tavakban, erekben annyi hal volt, hogy meríteni lehetett, . .. Ha­ lászban 1858-ban egy nap 800 mázsa halat fogtak ki. Beszterecen a Bőve tóban egy alkalommal egy húzásra  32 szánka  halat  fogott  Kántor István  1851-ben.""25 A fogott halak nagy részét a nyíregyházi, kállói, dorogi, debreceni, egri, miskolci piacon értékesítették .A mocsárban bőven rejtőzködtek a csíkok, rákok, piócák (nadály). A csíkot sütve, főzve, töltve fogyasztották, a rákot leginkább értékesítés szándékával gyűjtötték. A piócát a népi gyógyászatban széles körben alkalmazták vérelvonásra, főleg vérkeringési panaszok ellen. A pióca is egyik jövedelemforrása  volt a rétközieknek. A hazai értékesítésen túl külföldről is jöttek a nadályvásárlók, mocsárbérlők. „Gégényben a ref. egyház 1839-ben 44 frt-ot kap nadályárendából. Biztos jövedelmet nyújtott a nádvágás, a gyékény-, sás- és a fűzfavessző-szedés. Legfőbb jövedelemi forrás volt a nád. Télen vágták, amikor befagyott a víz. Fel­ használták házfedésre, kerítésnek, épületeknél falnak, szövőszékhez való bordának és tűzre. Másik fontos növény a gyékény. Készítettek belőle kosarakat, méhkasokat, szakajtókosarakat, kenyér- és edénytárolókat, lábtörlőket, tojástartót, stb. Bőven ju­ tott belőle eladásra is. Az egyik fő jövedelemi forrás a vesszőszedés volt. Erősebb vesszőből fonták a ház falát, amit törekes, szalmás sárral betapasztották, ez volt a paticsos ház. Hajlékony fűzfavesszőből sövénykerítéseket, terménytárolót, kosara­ kat, udvarseprűt, aszaló-kasokat, szekérkasokat, halászó eszközöket, a fatörzséből különböző használati tárgyakat (teknőket, fatálakat, fatányért, fakanalat, stb.) készítettek. Az egyes mezőgazdasági tevékenység (állattartás, földművelés. halászat, gyűjtögetés) egymáshoz való arányaik időről-időre változtak ugyan, de az önellá­ tásra épülő gazdálkodás célja mindenkor a lakosság elegendő kenyérgabonával való ellátása volt. A lakosság alapvető törekvése a gabonatermesztés fokozása. A ve­ tésterület növelése szempontjából a legszembetűnőbb az 1846-1892. között végre­ hajtott ármentesítési és belvízrendezési munkálatok, melynek nyomán gyarapodott a művelhető földterület, illetve jelentős művelésági változást eredményezett . A vizek elfogytak, a mocsarak kiszáradtak, feltörték az ősgyepeket, szántóművelésbe vonták a vizenyős, nádas, gyékényes élőhelyeket, zsombékokat s rövid idő alatt a lápi telepü­ lések átalakultak mezőgazdasági községekké . A vízmentesítéssel elmúlt az ősi élet, megszűnt a kettéosztottság az árvízmentes és a víz borította, illetve a vízjárta területek között. A visszahúzódó vizek helyére nem is az alacsonyabb fokú külterjes állattartás lépett, hanem mindjárt a földművelés, amely a XIX. század vége felé megindul a belterjes irányú fejlődés útján. Ennek oka a század második felében újra magasra ívelődő gabonakonjunktúra volt. A mezőgazdasági konjunktúra hatására az eke elmosta a táj korábban oly élesen elkülönülő két szintjét. Megváltozott a települési rend és a települések képe is. Az árterületek pereméről a falvak és a tanyák bemerészkedtek az egykori lápok, nedves rétek területére is és kitöltötték a településhálózat fehér foltjait. A települések képében is változás az építőanyagok átalakulásán keresztül érzékelhető. Eltűnt a nádtető uralma, előretört a cserépfedél használata. A falazásnál a korábban elterjedt vesszőfonás teljesen vissza­ szorult, helyét átvette a vályog és a tégla. Nagy volt az előrehaladás az egészségügy téren is. A vízrendezések előtti gyakori, járványos betegségek (malária, tífusz, vérhas, tüdővész) megszűnésével ugrásszerűen csökkent a csecsemőhalandóság, rohamosan gyarapodott a lakosság. A sík vizek helyén, vízjárta részeken kenyér- és takarmánygabona, kukorica, napra­ forgó, repce, dohány, burgonya, kender, paprika, paradicsom, gyökérzöldség terem, és gyümölcsösök, szőlőskertek díszlenek. A Rétköz mezőgazdasága óriási fejlődésen ment keresztül, de az ipara a XIX. "század közepéigjelentéktelen, csak a helyi igényeket elégítette ki.Az itt élő földművelő, állattartó, halászó, vadászó lakosság igénytelenül élt. A maguk cipészei, szabói, ácsai, kovácsai, kerékgyártói stb. voltak. Az ország gazdaságilag fejlettebb részei­ hez viszonyítva, későn, a XIX. század második felétől a mezőgazdasági termeléssel összefüggő néhány iparág - malom- és szeszipar - csupán nagyobb községekben alakult ki. A közutak, vasutak kiépítésével lehetővé vált a közeli és a távolabbi települések összekapcsolása,   társadalmi-gazdasági  együttműködése. Összegzésként megállapítható, hogy a vízmunkálatok hatására meggyorsult a mezőgazdasági termelés szerkezetváltásának folyamata, amely a földművelés és ál­ lattartás XVIII. században megbomlott  egyensúlyától  vezetett  el  a  növénytermesz ­ tés vezető szerepéig a XIX. század végére. Ezzel utat nyitott az önellátáson alapuló gazdálkodási gyakorlattól a piac  szükségleteihez  igazodó árutermesztéshez Ősi állapotokra emlékeztető rétközi táj. Demecser területén 1358 hektár vót a vízzel borított rész. A teljes terület 36,5%-a vót.