A hátizsák és aktatáska méretű atombombákból ezernél több készült, a Szovjetúnió felbomlása után, 100 darabot nem találnak. A nukleáris hadviselésben nagy hangsúly helyeződött a stratégiai mellett a taktikai fegyverekre is, és úgy tűnik, ez továbbra sem változik meg: a taktikai nukleáris fegyverek terrorfegyverként való alkalmazása semmiképpen sem egy elhanyagolható szempont. Ezek kis méretű, kompakt, kis hatóerejű bombák, amik viszonylag egyszerűen felhasználhatók. Nem arra lettek tervezve, hogy bombázó repülőgépekről dobálják őket városokra, sem pedig arra, hogy interkontinentális ballisztikus rakéták útján támadják vele az ellenséget; lehetnek azonban taposóaknák, nukleáris torpedók vagy egyéb, könnyen szállítható nukleáris eszközök. Egy ilyen taktikai fegyver az úgynevezett „hátizsák- vagy aktatáska bomba”, amit direkt úgy alakítottak ki, hogy egy hátizsákban vagy egy kézipoggyászban egyszerűen és kényelmesen hordozható legyen. 
A hidegháború kezdeti szakaszában az Egyesült Államok és a Szovjetunió is képes lett volna elfogadni egy olyan szcenáriót, melyben részleges nukleáris hadviselésre kerül sor. Ezt tekintjük a „korlátozott nukleáris háború” eshetőségének, amikor is bizonyos kis hatóerejű taktikai nukleáris fegyverek korlátozott felhasználása esedékes lehetett volna. Ez a felhasználás főként prevenciós intézkedésekre korlátozódott volna: magát „a csatatér tájviszonyait formálni vagy meggátolni, hogy az ellenség annak bizonyos területeit használni tudja”. Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy a taktikai nukleáris bombák nagy értékű és nagy jelentőséggel bíró célpontok kiiktatására is alkalmasak. Robbanó hátizsákokat az Egyesült államok és a Szovjetunió is fejlesztett a bipoláris világrend korszakában. Az USA-ban az úgynevezett „Zöldlámpás Katonák” („Green Light Troops”) voltak azok, akik amellett, hogy az amerikai hadsereg egyik legmagasabban képzett szekcióját alkották, olyan nukleáris eszközzel is fel voltak szerelve, mely akár egy hátizsákba vagy egy aktatáskába is könnyedén belefért. 
Ez a kis méretű bomba a B-54 SADM (Special Atomic Demolition Munition), melyet az 1960-as években állított az USA arzenáljába. „Mindössze egy 18 hüvelyk magas, alumínium és üvegszál keretbe foglalt, maximálisan kevesebb, mint 1 kilotonna robbanóerejű, azaz 1000 tonna TNT-nek megfelelő hatóerejű” atombombáról beszélünk. „A bomba jogosulatlan felhasználásának kizárása érdekében a B-54 SADM kezelőpaneljét egy kombinációs zárral ellátott fedőlemezzel zárták le. A záron alkalmazott sötétben világító festék pedig lehetővé tette, hogy a katonák az éjszaka során is hozzáférjenek a szerkezethez.” Egy esetleges Szovjetunió elleni háború esetén a ,,Zöldlámpás Csapatok” a NATO országaiból indulhattak volna meg a Varsói Szerződés egy-egy állama felé, és itt elsősorban a kommunikációs és ellátási központok elpusztításával lassították volna a lehetséges szovjet támadást. Az amerikaiaknak arra is voltak terveik, hogy „a hordozható nukleáris robbanóanyagokat katonai parancsnoksági központok és egyéb megerősített helyek közelében is elhelyezik”. A Szovjetunió is gyártott kb. 250 darab kisebb bőrönd méretű, hordozható atombombát – hasonlót, mint az amerikaiak B-54-e. A legsokkolóbb az egészben az, hogy Lebed elmondása szerint a szovjet készletekből 100 darab „hátizsákos atombomba” hiányzott, és ezeket valószínűleg nem is vették nyilvántartásba. Igaz vagy sem, az Egyesült Államok elég komolyan vette a fenyegetést, és 1999 októberében egy katonai kutatási albizottság vizsgálatot indított, hogy kiderítse, vajon igaz lehet-e az a feltételezés, mely szerint a volt Szovjetunió ember által hordozható nukleáris fegyvereket helyezett el előzetesen az Amerikai Egyesült Államok területén. A fegyverek ugyanis több állítás szerint is be lettek csempészve az országba. A félelmetes kérdés pedig az, vajon tényleg szabadon volt-e – vagy még rosszabb esetben szabadon van-e ma is – a száz darab „hátizsákos atombomba”. A hátizsák méretű nukleáris fegyverek valóságosak, és a hidegháború alatt is bevetették őket, de az igazi, aktatáska méretű nukleáris bombák nagyrészt mítosz. A fizikai korlátok minimális mennyiségű hasadóanyagot (kritikus tömeget) és nehéz hagyományos robbanóanyagokat írnak elő egy nukleáris detonáció kiváltásához. Ez funkcionálisan lehetetlenné teszi az aktatáska valódi hordozhatóságát. Az amerikai "hátizsákos atomfegyver": SADM Az Egyesült Államok sikeresen megtervezett és bevetett egy ember által hordozható nukleáris eszközt, a B-54 Speciális Atomic Demolition Munition (SADM) néven ismert eszközt. Méret és súly: Nagyjából 23-32 kg-ot nyomott. Egy nagy hengeres tartályban helyezték el, amelyet egy speciális vászon hátizsákban hordoztak. A robbanófej: A W54 robbanófejet használta, amely a mai napig a legkisebb ismert nukleáris robbanófej, amelyet az Egyesült Államok hadserege valaha is bevetett. Hozam: A fegyver robbanóanyag-hozama 10 tonnától 1 kilotonnáig terjedt TNT-egyenértékben. A küldetés: Elit "zöld jelzésű csapatokat" (hadseregmérnökökből, különleges erőkből és haditengerészeti SEAL-ekből) arra képeztek ki, hogy ejtőernyővel vagy légzőkészülékkel ugorjanak az ellenséges vonalak mögé az eszközökkel. Céljuk a stratégiai infrastruktúra, például gátak, hidak és alagutak elpusztítása volt, hogy lelassítsák a szovjet előrenyomulást. A szovjet megfelelője és a "atombőrönd" RA-115 és a H-912 szállítókonténer Mk-54 aminek nagyrésze régen pihen az USA stratégiailag fontos helyein, egy eldugott konténer raktárban, elrejtve a lomok között, amit az orosz Csecsettel lehet aktiválni, mellesleg 1 kilotonna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése