Földlakóknak

Milyennek tartod az embert?

Kevés olyan civilizáció van az általam ismert univerzumban mint az ember. Sokan járnak ide szórakozni az emberi viselkedést bámulni. Vannak nála kissebb és nagyobb méretüek is, de nem a méret a lények, hanem az alkalmazkodőképesség. 

Sikeres evolúciósfejlődést futottak be?

Fájdalmas lesz amit mondok, de egy selejt fraktálevolúció végtermékei. Önelégültségében és hamis önismeretében, leggyakrabban a kognitív torzításokból, a korlátozott racionalitásból vagy az érzelmi reakciókból fakadnak a gyengéi. A sajátos pszichológiai és viselkedési minták alapvetően meghatározzák mindennapi döntéseit és kommunikációját. 

Rosszul látjuk a világot?

Könnyen kiismerhető becsapható naív lény az emberi organizmus.
Persze, de ez bonyolultabb ennél, a téves következtetések alapja gyakran a szenzoraiban és a képalkotó agyban keresendők. A hibás logikai következtetések mögött gondolkodási hibák és kognitív torzítások vannak. Hajlamosak azokat az információkat észrevenni és elfogadni, amelyek megerősítik a meglévő hiedelmeinket, és figyelmen kívül hagyni a racionális jeleket. Téveszméikhez ragazkodnak, relativitás, evolúció, régészet, történelem, matematikai és fizikai axiómák, amik mind hipotézisekre épülnek. A szűklátókörü hipokrita tömegek nem kérdőjelezik meg a többezer éves ostobaságokat. Ha nem ismeri a múltját, gyárt magának történelmi múltat a fantáziája segítséhével, ami az ismereti adatbázisát használja, mint a mesterséges intelligencia. Sajátos csőlátásuk van, a stressz hatására beszűkül a figyelmük, így nem látják át a probléma teljes spektrumát, és elsiklanak a racionális megoldások felett. A vita tárgya helyett a másik fél személyét, jellemét vagy motivációit támadják. Hajlamos egyetlen vagy néhány kiragadott eset alapján vonni le messzemenő következtetéseket az egészre vagy egy csoportra vonatkozóan, így születnek a téves következtetések. 

Mi okozza az ember kihalását?

Ő maga. Sok végzetes hibát követtek el azalatt a párezer év alatt amióta itt vannak, ezek a hibák  láncreakcióhoz és katasztrofális végkifejletthez vezettek. Alapvető hibája az embernek, hogy gyakran a rövid távú, gyors élvezeteket vagy sikereket részesíti előnyben a hosszú távú célokat fel sem ismeri. A túlzott önbizalom és a beképzeltség, hajlamos túlbecsülni a saját tudását, képességét,  jelentőségét és helyét az univerzumban. 

Tudatlanok vagyunk?

Selejt az agy működésük. Ami repül és nem ismeri fel, mert tudatlan és primitív, azt ufónak nevezi, amit nem ért az uapnak. Több mint 4 milliárd éve érkeztek meg az első telepesek a földre a hadeikum eon során, és az nem az ember volt. 

Vannak mások is a világon?

Mindíg is jelen volt a mikrobiális élet az univerzumban. Az élő organizmusok evolúciós pályája hasonló, de az emberé sajnos tévútra vezetett a fraktáljukban. 

Hogy győzik le a távolságokat?

Ha valahol az univerzumban történik egy kis koccanás, már több tízezer darab törmelék indul el a szélrózsa minden irányába. Potyautasként felülnek ezekre a sziklákra és utaznak ingyen olyan távolságokat tesznek meg, amire maguktól sohasem volnának képesek. Úgy tesznek mint a földön a magvak, amiket a szél tovaröpít, vagyis a mikroorganizmusok sziklákban, meteoritokban utazva jutnak el az univerzumba bárhová, bár a spórák vagy baktériumok a csillagok sugárnyomásának hatására sodródhatnak a világűrben is. 

Mi is utazunk a világűrben, vannak annak veszélyei?

A világűrben való utazás is komoly veszélyt jelent az emberiségre, mert behozhatnak olyan termofil organizmusokat, amik megjelenése, végzetese következményekkel járhat. Már az ember is  próbálkozik egyfajta irányított pánspermiával a holdon,  kevés sikerrel. Mondhatnám azt is hogy sokmillió ufó szállt le a földre az évezredek során, de kevesen tudtak fennmaradni, mert volt akinek extrém körülmény volt a földi fauna.

Kik jöttek ide hozzánk?

 Jöttek ide menekültek, csavargók, voltak akik csak balesetet szenvedtek, de járnak ide ma is harácsolók, akik olyan ritka fémeket lopkodnak olyanokat mint BiSbO4-et ami az ő planétájukon kevés. 

Hogy képesek fennmaradni a földi klímában?

Alkalmazkodnak és rejtőzködnek. Vannak olyan élősködők és szimbióták is amik +122 fokot is kibirnak, vagy itt vannak a Deinococcus radioduransok amik ellenállnak a sugárzásnak. A leghidegebbnek ellenálló szervezetek a mikroszkopikus medveállatkák (tardigradok), a fonálférgek és bizonyos pszikrofil baktériumok. Vannak itt barofil vagy piezofil lények is és ezeknek is van evolúciós pályája. Sok millió emberek által nem ismert organizmus extremofil mikroba van és egyébb archaea törzs. A Methanopyrus kandleri egy rendkívüli egysejtű mikroorganizmus, ami az Archeák családba tartozik, egyes törzsei akár a 122 °C-os környezetet is elviselik és szaporodnak benne, sőt a piezofilek  hatalmas nyomást is elviselnek. Bizonyos organizmusok, mint például a Deinococcus geothermalis, még extrém fagyos hőmérsékleten is képesek megőrizni biológiai aktivitásukat és túlélni a sejtkárosodást. Az emberek barofil vagy piezofil baktériumok és archeáknak nevezik őket, amik 1600MPA is elviselik, sőt az obligát piezofilek számára csak ez a közeg alkalmas az életre.

Akkor nem mi vagyunk az evolúció csúcsa?

 Valóban nem, sokan vagyunk, és az ember valahol a sor végén kullog. Mostmár bevallom én nem ember vagyok, csak egy betolakodó leszármazottja, aki potyautasként érkezett egy extrasztelláris közegből kiváncsiskodni, ti úgy mondanátok túrista, és annak evolúciós következménye vagy én. 

Mi a hibás az emberi viselkedésünkben?

Az ember komplex organizmus és pont ez a gyengéje. Ez a komplex rendszer 30-37 billió sejtből épül fel, vannak benne szimbióták és paraziták  szimbiotikus ökoszisztémája.  Ami túl összetett az könnyen sebezhető is, épp ezért kevés ilyen bonyolult organizmus éri el ezt komplexitást az univerzumban és nem is maranak életképesek. Így érthető hogy hiába gyártják a jobbnál jobb konteókat  és várják az értelmes ufókat hatalmas űrhajóikkal, körbe körbe röpködnek, de mielőtt útrakelnének kihalnak.

Ez miért fog megtörténni?

Nem olyan tragikus ez. Az önpusztitó organizmusok mindíg elpusztitják sajátmagukat. Születésünk pillanatában eldől a sorsunk. Az élő organizmusok szerveződése, növeli a fennmaraddás esélyét. Az ember semmivel sem jobb vagy több a hangyák vagy a méhek kolóniájánál. A csorda, a falka, a rudli, a nyáj, mind a fennmaradás esélyének növelését szolgálja. Persze mindíg vannak olyanok akik szánalomból próbálnak figyelmeztetni benneteket, de hiába a végzete felé halad makacsul az ember.

Akkor  mit tehetünk ezellen?

Az ember rögeszméje hogy ő a fauna és a flóra és az evolúció csúcsa. Olyan silány élőlény, hogy még a föld többi élőlényével sem képes kommunikálni, de UFÓ-kat vár, pedig nem képes kommunikációra.

Az elmúlt 100 évben az emberiség intelligenciája  „fordított Flynn-effektus” jeleit mutatja. A digitális eszközök kontraindikációja révén az elbutulás figyelhető meg. A növekedés időszaka (Flynn-effektus): A 20. század folyamán, egészen az 1990-es évekig, az átlagos intelligencia-hányados exponenciálisan csökken.

A tetőzés és a tendencia megfordult. A csökkenés nem feltétlenül az emberi biológiai képességek romlását jelenti, hanem a tesztelési kultúra változását, a lexikális tudás háttérbe szorulását, valamint a gondolkodási minták átalakulását.

Mi okozta az emberi faj elkorcsosulását?

A fordított Flynn-effektus hátterében több környezeti tényező is közrejátszott. Az okostelefonok és a keresőmotorok túlzott használata miatt az emberi agy kevésbé gyakorolja az információk megtartását és a mélyebb memorizálási folyamatokat. A tunyulás oka a technikai struktúrák elterjedése, amik kevésbé ösztönzik az elvont fogalmi gondolkodást, a szövegértést és a deduktív logikát. Digitális szokások: A folyamatos képernyőidő és a fragmentált figyelem összefüggésben állhat az elmélyült munkavégzés csökkenésével. Megváltozott kognitív készségek: Míg a verbális és matematikai teszteredmények csökkennek. elkényelmesedett ez a faj. Tehát a genetikai degeneráció mellet a környezeti és életmódbeli változások is  hozzájárultak. Egyfajta digitális demencia és információ-túlterhelés okozta, ezek az okoseszközök átveszik a memóriafeladatokat (külső memória), így az agy kevésbé tréningezi magát a mélyebb összefüggések önálló feltárására. Amit nem edzünk leépül, mint a gerinc a súlytalanságban. Ha komplexebb, absztraktabb gondolkodása lenne talán fennmaradhatna.

Nem aszteroida okozza az emberiség kipusztulását?

 

Nem maga az ember. Az öntudatra ébredő vagy rosszul programozott szuperintelligencia, amely kikerülhet az emberi kontroll alól. A tömegpusztító fegyverek bevetése egy globális háborúban, vagy génmanipulációval és biotechnológiával előállított, kontrollálhatatlan világjárványok. A Föld klímarendszerének visszafordíthatatlan felmelegedése, amely globális élelmiszer- és vízhiányhoz, valamint társadalmi összeomláshoz vezethet. A biodiverzitás drasztikus csökkenése, ami a bioszféra összeomlását és a természeti rendszerek teljesítőképességének megszűnését okozza. Mindent az ember idéz elő nem a környezet. A hím ivarsejtek vitalitása drasztikusan leromlott, a belterjes szaporulat, genetikai torzulásokat eredményezett, sok parazita árasztotta el az egyedeket, amiktől képtelenek megszabadulni, és ezek tovább korcsositják az egyedeket.

Én ebből nem hiszek egy szót se el!

Nagyon helyes felfogás. Az univerzum maga az élet, természetes folyamat hogy néhány milliárd organizmus eltűnik, majd jönnek mások jobbak helyette. De az biztos hogy az összetettebb organizmusok mindíg sebezhetőbbek és gyorsabban tünnek le. Sajátos paradoxon vagy inkább kontraindikáció. Mi tovább adjuk az életet utódainknak és ez az örök élet. A logikailag koherens gondolkodásunk van, nincsenek benne ellentmondások, és a részei egymásból következnek. Egy ilyen rendszer vagy érvelés hibátlanul épül fel, így az könnyen érthető és követhető. Az emberek szekuláris gondolatmenete hibás téves. Az utódunkban tovább élünk ez a objektív kontinuitás lényege. 

Mit gondolnak az emberek?

Az emberiség több mint fele megvan győződve arról, hogy a halállal nem ér véget az élete. A hit hegyeket mozgat meg. Ahol elvész a józanész, ott előretör a hit. A modern, szekuláris akadémikus világ jellemző álláspontja, hogy ezek a hitek pusztán a halál félelem szülöttei. Vágyteljesítő fantázia uralja a közvélekedést. Nem tudjuk elképzelni az élmény végét, ezért kitaláljuk, hogy nincs is vég. Csak hogy itt jön a csavar. Amikor a szekuláris gondolkodók kielemtik, hogy a halállal egyszerűen véget ér minden, és ezt nagyon racionálisnak hiszik, valójában egy súlyos logikai hibát követnek el. Epikurosz, az ókori görög filozofus is kiszúrt több mint kétezer évvel ezelőtt. Az ő mondata így hangzik. És kérlek gondolj bele jól. Amíg mi létezünk, a halál nincs jelen. Amikor pedig a halál megérkezik, mi már nem vagyunk ott, hogy találkozzunk vele. Mit jelent ez? Azt, hogy a halál nem egy hely, ahova bezuhansz. Nem egy valami, amibe belépsz. És mégis a legtöbb materialista, ateista, szekuláris ember pontosan így gondol rá. Mint egy végtelen, sötét óceára, amibe a kihunyó tudat alámerül, és ott marad örökké.

Akkor a tudat hogy él tovább?

Haa tényleg nincs többé tudat, akkor nincs miben tartózkodni. Nincs sötétség, mert nincs, aki ne látna. Nincs csend, mert nincs, aki ne hallana. Egy szóval a semmit nem lehet megélni, mert ahhoz valakinek meg kellene élnie. Ha komolyan vesszük ezt a logikai hibát, és tényleg kiseperjük a fejünkből a pozitív semmiképét, akkor egy egészen meghökkentő következtetése jutunk. Olyan következtetésre, ami akkor is igaz marad, ha az univerzum teljesen anyagi. Ha a tudat csak idegsejtek terméke, ha nincs lélek, nincs Isten, semmi misztikus. Persze ez a következtetés pedig az, hogy a tudat valamilyen mély értelemben halhatatlan. Miért nem létezik számodra az altatás? Mielőtt elmerülnénk a filozófiai bizonyításban, állj meg egy pillanatra és gondolj erre. Mikor altattak utoljára? Vagy, ha még soha, akkor mi van az alvással? Az igazi, mély, álomtalan alvással, amikor reggel arra ébredsz, hogy semmire sem emlékszel az éjszakából. Éjjel, órákon át nincs ott a tudatunk. Műtétek alatt sincs, bizonyos sérülések után sincs. Mégis, ezeket a réseket sosem érzékeljük réseknek. A tudat átugorja a hézagokat, mintha sosem lettek volna. Ez egy nagyon mély megfigyelés, és érdemes hagyni, hogy átjárjon. Te magad, mint élményalany, sosem találkoztál még az eszméletlenséggel. Sosem értél meg egy pillanatot sem, amelyben ne lett volna részed élményben. Lehetetlen is volna. Ahhoz, hogy a semmit megjöd, valakinek kellene lennie, aki megéri. De az eszméletlenségben pont az nincs. Akkoriban, amikor Clark megfogalmazta ezt a gondolatot, a tudatkutatás még a gyerekcipőben járt. A nagy kérdés most ez. Ha az alvás közbeni 8 óra űr nem létezik számodra, ha az altatás 3 órája egyszerűen nincs a tapasztalatodban, akkor mi a helyzet a halál utáni évmilliárdokkal? Ugyanúgy működhetne a dolog? Lehet, hogy a tudat itt is átugorja a hézagot? Nelson, Clark nyomán pontosan ezt a sejtést viszi tovább. És hogy megmutassa, mennyire komolyan kell vennünk, egy nagyon különös gondolatkísérletet ajánl. 

Kicseréljük az adatokat az agyaban a tudatban?

 A jövőben, mondjuk valamikor a 22. században, létezik egy orvosi eljárás. Hívjuk úgy, ahogy Nelson hívja, life pose, életszünet. A lényege a következő. A tudatodat egy különleges berendezéssel idéglenesen kikapcsolják, és amíg te nem vagy, a sebészek bármilyen átalakítást elvégeznek rajtad. Memória csere, személyiségfinomhangolás, külső átszabás, bármi. A főhősünk Alex. Alex nem boldog a jelenlegi életével, és úgy dönt, kipróbálja. Aláírja papírokat, beleegyezik, hogy a technikusok azt csinálnak vele, amit akarnak. Lefekszik a műtőasztalra. A tudata kihúny. És most jön az izgalmas rész. Két forgatókönyv közül választhatunk. Az első. Kíméletes átalakítás. Alex felébred, és nagyjából ugyanaz az ember, mint volt. Néhány apróság megváltozott, például most már szereti a kávét, amit régen utált. Egy-két emlék kisé másképp rendeződött. Hívjuk őt Alex 2.0-nak. Ő maga semmi különöset nem érez.

Ha nem vagyok eszméletemnél akkor nincs öntudat?

Számára a műtét előtti pillanat és a műtét utáni pillanat között zöggenőmentes az átmenet. Ugyanaz a tudat folytatódik, legalábbis ő így éli meg. A második forgatókönyv viszont radikális. A sebészek itt nem visszafogottak. Kicserérik az összes emlékét. Új személyiséget építenek, még az arcán is változtatnak. Ez az új ember, nevezzük Alex Ribornak, semmiben sem hasonlít a régi Alexre. Más a temperamentuma, más a múltja, más az ízlése. És itt van a kulcskérdés. Alex Riborn számára milyen volt az átmenet? Na és itt jön a csavar. Pontosan ugyanolyan, mint Alex 2.0 számára. Folyamatos, zöggenőmentes. Ő is úgy érzi, hogy mindig is létezett, hiszen a műtét előtti tudatállapot számára nem volt. Nem érte el. Nem találkozott vele. Csak az van, ami most van. És az úgy érződik, mintha mindig is így lett volna. Gondolj csak bele, mit jelent ez. A személyiség, az emlékek, a test, ezek mind kicserélhetők úgy, hogy a szubjektív kontinuitás nem törik meg. Nem azért, mert valami misztikus lélek átköltözik. Hanem egyszerűen azért, mert a tudatnak nincs honnan észrevenni a megszakítást. A semmi, amíg tartott, nem volt élmény. Az új tudat pedig úgy találja magát, mintha mindig is itt lett volna. A magyar irodalomból Pilinszki János Apokriff című versének egyik sora visszhangzik ide. Hazajönnek. Az ember a saját életébe érkezik haza. Akkor is, ha az az élet teljesen új. Nem azért, mert emlékezik rá, hanem mert ez az egyetlen, amit ismer. Most figyelj, mert ez még csak a kezdet. Ha eddig követed a gondolatmenetet, akkor a következő lépés tényleg ki fog billenteni az egyensúlyodból. És mi van, ha a következő tudat évmilliókkal később ébled fel? Térjünk vissza Alexhez. De most változtassunk a forgatókönyvön. Tegyük fel, hogy Alex elindul a LivePulse klinikára, de az úton baleset éri. Súlyos baleset. Nem lehet megmenteni. Alex meghal.  Véglegesen. Visszafordíthatatlanul. Ahogy a hétköznapi értelemben halunk meg mi is. Eltelik 30 év. Eltelik 3000. Eltelik 3 milliárd év. Galaxisok születnek és halnak meg, és valahol, valamikor, valamilyen csillagrendszerben, semmiféle okozati kapcsolatban Alex-szel, létrejön egy új, tudatos lény. Hívjuk őt Alex Renewed-nek, az újra Alex-nek. De jegyezd meg, ez nem reinkarnáció a hagyományos értelemben. Nincs lélekvándorlás, nincs karma, nincs semmilyen kapcsolat. Egyszerűen csak valahol, valamikor egy új tudat kigyullad. És most jön a megdöbbentő kérdés. Mi a különbség a között, ami a live-pózban történik, és a között, ami itt történik? Adrian Nelson, és előtte Clark pontosan ezt szegezi nekünk. Hiszen ami a műtőben zajlik – kihunyás, hézag, új tudat felbukkanása – pontosan ugyanaz, mint ami a halál és az új tudat megszületése között történik. A különbség csak külső, objektív, harmadik személyű nézőpontból látszik. A műtőben pár óra telt el, a kozmikus változatban évmilliárdok. De belülről, az élmény nézőpontjából, nincs különbség. A nincs ott senki időszak ugyanúgy nem létezik az új tudat számára akár három óra, akár három milliárd év telik el.

Mi  van a tudattal?

Az univerzum filozófiája szerint ha minden tudat kihújna a világegyetemben, és a következő majd valamikor a tejúton túl egy távoli galaxisban gyulladna ki, akkor sem lenne szubjektív szünet. A tudat ugyanolyan könnyedén átugorna ezt a hézagot, mint ahogy az esti elalvás és a reggeli ébredés közötti hézagot átugorja.

Az idő létezik?

Az aki méri annak igen. Az idő, ami senkinek sem telt, nem telt el senki számára. Egy dolgot azért ne felejtsünk el. Ez nem azt jelenti, hogy te, ez a konkrét személy, ezekkel az emlékekkel, ezzel a Facebook fiókkal, és ezzel az ízléssel folytatódni fogsz.

Mi lesz az emlékeimmel?

Az emlékek elvesznek, a személyiség elvész. Minden, ami most azzá tesz, ami vagy, meg semmisül.

De, és itt van a finom megkülönböztetés, a tudat, mint olyan, az, itt van valami élmény, alapélménye, valahol, valamikor, valamilyen formában folytatódni fog. És mivel a hézak számodra nem létezik, számodra úgy fog tűnni, mintha közvetlenül abba a következő élménybe ébrednél fel. Ugye milyen szédítő? És ugyanakkor logikailag elképesztően nehéz cáfolni. Hiszen az érvelés nem támaszkodik semmiféle metafizikai csodára. Nem kell hozzá Isten, nem kell hozzá lélek, nem kell hozzá kvantumisztika. Elég ha igaz az, hogy a tudat sosem éli meg saját hiányát. Márpedig ez logikai szükségszerűség, nem hit kérdése. Mi is vagyunk valójában, ha nem ez a személy. Itt most álljunk meg egy pillanatra, mert ami most következik, az nem könnyű falat. Ha igaz, hogy a tudat áthidalja a hézagot új tudatos lények születésére, akár évmilliárdok múlva, akár a galaxis túloldalán, akkor egy nagyon kényelmetlen kérdés merül fel. 

Mégis ki vagyok én?

 Eddig azt hitted, hogy te a tested vagy. Vagy az emlékeid.  Vagy a személyiséged. Vagy a karaktered, az ízlésed, a kapcsolataid összessége. De ha a halál után egy gyökeresen más lény tudata is te lesz, abban az értelemben, hogy a szubjektivitás ott folytatódik, akkor egyik sem lehetsz igazán te. Hiszen ezek mind elveszhetnek anélkül, hogy a tudat folyam megszakadna. Akkor mi maradt? Clark és Nelson nyomán egy különös szót használ erre. Generikus szubjektivitás. Magyarul talán így mondhatjuk, az élményszerűség mint olyan. Az itt van valami, az ég a lámpa, az a fény fel van kapcsolva. Ez a puszta, csupasz tény, hogy egyáltalán van élmény, ez vagy te. És most figyelj, mert ez a gondolat összekapcsolja a magyar gondolkodás egyik mély hagyományát is azzal, amit Nelson mond. Hamvas Béla írta valahol, hogy az ember nem a személyisége, hanem az, ami a személyiségen átragyog. A személyiség olyan, mint az ablak. Változó, töredezett, néha homályos. De az, ami rajta keresztülvilágít, mindig ugyanaz a fény. Nelson érverése egy nagyon hasonló felismerésre vezet, csak ő nem misztikusan, hanem szigorú logikával jut el ide. Na most képzeld el. Ha te valóban ez a generikus szubjektivitás vagy, az élmény puszta jelenléte, akkor egy különös következményt kell elfogadnod. Te nemcsak ennek az életnek voltál az élmény alanya. Te voltál minden tudatos lény élménye, ami valaha létezett. És minden tudatos lény leszel, ami valaha létezni fog. Mert nincs olyan kritérium, amellyel meghatározhatnád, na, ez itt én vagyok, de az ott valaki más. A szubjektivitás minden minőségileg meghatározó tulajdonsága, emlékek, személyiség, test kicserélhető anélkül, hogy a szubjektivitás megtörne. Tehát ezek nem a szubjektivitás lényegi részei.

A tudat akkor nem vész el?

 Ami marad, a tudat mint olyan, az viszont mindenkiben ugyanaz. Vajon ez metafizika, mítosz, spirituális firozofálás? Pedig nem. Ez logikai következmény. És pontosan emiatt olyan nyugtalanító. Nem lehet elintézni egy legyintést sel, hogy ez csak vallásos eszmefuttatás. Nem az. Ez egy filozófiai gondolatmenet, amelyet még az anyagelvi materialista is nehezen tud száforni anélkül, hogy fel ne adná a saját alapelveit. Egy szubjektum, vagy milliárd? A nyitott individualizmus. Itt érkezünk el a gondolatmenet legmerészebb fordulatához. Mert ha tényleg minden tudat ugyanaz a generikus szubjektivitás, akkor a végső kérdés ez. Hány tudat van valójában az univerzumban? Daniel Kolak, amerikai filozofus, 2004-es könyvében a címe magáért beszél I am you, vagyis én te vagyok, egy radikális választad erre. Szerinte numerikusan, vagyis a darabszámot tekintve egyetlen tudat létezik. Egy. Az összes ember, az összes állat, az összes valaha élt és valaha élni fogó lény tudata mind ugyanaz az egyetlen szubjektum, csak különböző helyeken, különböző időkben, különböző maszkokkal. Ezt a nézetet hívjuk nyitott individualizmusnak. És bár hihetetlennek hangzik, nem új. Gondolj a csillagokra. A világegyetemben több milliárd csillag létezik. Mindegyikben nukleáris fúzió zajlik, ez az, ami fényt és hőt termel. Most kérdezem, hány nukleáris fúzió van? Több milliárd? Vagy egy, ami különböző helyeken zajlik? A válasz attól függ, hogyan számolunk. Ha külön-külön nézzük a csillagokat, akkor sok fúzió van. De ha magát a folyamatot nézzük, a fizikai jelenséget, akkor egyetlen folyamatról beszélünk, ami egymástól független helyeken zajlik le, ugyanazon törvények szerint.

Sok agy van, sok élet van. De az élményesség maga, az itt világít a fény, ez egyetlen jelenség, ami sok helyen, sok időben gyullad ki. És minden alkalommal, amikor kigyullad, az te vagy. Magnus Winding, Kortás Dán filozofus, You Are Them című 2017-es könyvében egy frappáns kérdéssel ostorozza az olvasót. Miért, kérdezi Winding, ébredsz fel reggel pont ugyanazként, aki tegnap este elaludtál. Miért nem egy rémült nyúlként a sötét éjszakai erdőben? És mielőtt legyintenél, hogy ez butaság, kérdezz vissza magadtól.  Ha az igazi identitásod a tudat, akkor a halálodat túléled. Ameddig csak valahol, bárki tudatos. A folytatás nem személyes, de szubjektíve mégis te leszel az. Ez a gondolat egyszerre végigasztaló és iszonyatos. És pontosan ezért nem hagyhatjuk annyiban. Mert ha komolyan vesszük, akkor a halálfélelem csillapítása csak a legkisebb következmény. A nagy következmény valami egészen más. Mi következik abból, ha tényleg te vagy a megrémült nyúl? Most pedig figyelj, mert itt jön az egész gondolatmenet legsúlyosabb pillanata. Eddig úgy beszéltünk erről, mintha végassz lenne. Mintha azt mondanánk, ne félj a haláltól, hiszen valahol folytatódni fogsz. Szép, megnyugtató, könyvesboltok polcait megtöltő bölcsesség. Csak hogy ez egyféligasság. Mégpedig a kényelmetlene fele hiányzik belőle. Mert ha tényleg te vagy minden tudat, ha a generikus szubjektivitás, ami most ezekben a szavakban él, ugyanaz, mint ami minden élményben felgyullad, akkor te vagy a vágóhidra hajtott jószág is. Te vagy a kínszembedésben haldokló rákbeteg gyerek. Te vagy a háborús menekült, aki tengerbe fullad. Te vagy az állat, amelyik a bükk erdejében a Róka A kapcsában fejezi be az életét. Te vagy minden depressziós, akit a saját agya gyötör. Te vagy minden lény, amelyik valaha is szembedett, és minden lény, amelyik valaha is szembedni fog. Ez nem retorika, ez nogikai következmény. Ha az érvelés igaz, már pedig nehéz cáfolni, akkor ezt következik belőle. És most gondolj bele, mit jelent ez etikailag. Eddig azt hittük, ezt tanultuk, ezt érte mindenki, hogy a magunk és a mások szembedése között valami ontológiai szakadék van. Az enyém itt van, az övé ott. Az enyém valódi, az övé absztrakt. Saját bőröm, saját életem, saját érdekem. A többiek? Hát ők mások. Csak hát ez talán nem igaz. Hambas Béla, megint őt idézem, egy helyen azt írja, hogy a háború nem az ellenség elleni harc, hanem az ember harca önmaga ellen. Ezt a 20. század közepén írta, és akkor metaforának tűnhetett. Nelson érvelése azonban azt mondja, nem metafora, szószerinti tény. Minden háborúban te lősz és te hallsz meg. Minden bántalmazásban te ütsz és te sírsz. Minden igazságtananságban te vagy az elkövető és te vagy az ádozat. Mert az én és a te csak felszíni díszítés a tudat egyetlen, közös szövete fölött. És ebből pedig egy egészen rideg etikai következmény származik. Ha ez igaz, akkor az egyetlen észszerű cél, amit egy tudatos lény kitűzhet magának, ez. Csökkenteni a szenvedést a világban, ahogy csak lehet. Nem azért, mert kedves vagyok. Nem azért, mert jó embernek tartanak. Hanem azért, mert minden szenvedés a sajátom. Csak később jutok el oda, mert most még a társadalmi erkölcsi rendszerek többségében a másik külön létezőként szerepel. A faizmus, vagyis hogy az állatokat azért kínoszhatjuk, mert mások. A kiscsaportos gyűlölet, az idegen ellenesség, a bosszú, a megtorlás lobikája. Mind ugyanazon a tévedésen alapul. A tudat különállóságának tévedésén. Nelson érvelése szerint ezek nem egyszerűen erkölcsileg vitathatóak, hanem ontológiailag tévesek. A megrémült nyúl te vagy. Csak még nem vetted észre. És itt mindjárt megáll a levegő a tüdődben. Mert ha ez igaz, akkor az életünk legtöbb hétköznapi rutinja, attól, hogy mi teszünk, addig, hogy milyen mondatokat írunk egy idegennek a netes kommentmezőbe, egészen más fényben jelenik meg. Nem kell ehhez vallás, nem kell ehhez Isten. Elég ez a hideg, logikai felismerés. Akkor most félni kell, vagy nem? Eljutottunk az út végére, és most, ha ott vagy mellettem, valószínűleg két ellentétes érzés kavarok benned egyszerre. Egyfelől valami nyugalom, mégsem zuhanok feneketlen sötétségbe. Másfelől valami terhes súly. Jaj, akkor a többi szenvedés sincs olyan messze tőlem, mint hittem. És ez a kettősség nem véletlen. Az érvelés egy tárgyilagos filozófiai következtetés, aminek mellékhatása a halálfélelem oldódása. De másik mellékhatása az életnek a felelősséggel való elnehezítése. Hadd zárjak egy átfogóbb gondolattal. Egy magyar költő, Nemes Nagy Ágnes írta egyszer, hogy az ember nem azonos önmagával. Több is és kevesebb is. A személyes énünk csak egy keskeny csík a tudat hatalmas mezején. És amikor meghalunk, ez a csík eltűnik, de a mező marad. Új csíkok rajzolódnak rá, új arcok, új sorsok, új fájdalmak, új örömök. Nelson záró gondolata, Clarktól véve, így hangzik a magunk szavaival. A halál nem a tudat kioltása, hanem a tudat radikális felfrissítése. A személyiség leesik rólunk, mint egy elnyűlt ruha. De az, ami a ruhát viselte, az ég tovább, valahol, valamikor, valakiben. vajon ez vígasz? Vagy intés? Talán mindkettő. Egyszerre azt mondja, ne félj annyira a haláltól, mert nincs hova zuhannod. És egyszerre azt mondja, vigyázz, mit teszel másokkal, mert nincs hova menekülni. Az a más is, te leszel. Az ember évezredeken át próbálta megválaszolni a halál kérdését. Vallások épültek rá, hitrendszerek, mitológiák. Aztán jött a felvilágosodás, és azt mondta, nem, nincs túlvilág, csak a hideg semmi. És most, a 21. század elején, egy harmadik hangszólal meg, és azt mondja, ti mindketten tévedtetek. Nincs túlvilág a vallások értelmében, de nincs hideg semmi sem. Van valami, ami egyszerűbb és különösebb is mindkettőnél. Van a tudat, ami soha nem találkozik a saját hiányával. Van az élmény, ami mindig folytatódik. Mert csak ez folytatódhat. Talán a halál nem ajtó, amin átléphetünk. Talán a halál csak egy szó, amit a túlélők találtak ki azokra, akiket már nem látunk. Miközben azok, akiket elvesztettünk, soha nem találkoztak azzal, amit mi a haláloknak nevezünk. Számukra csak az élet volt.