Villany nem vót, petróleumlámpával világítottunk, a vizet a gémeskútból húztuk fel. Kemence melegített, ott sütötte néném a finom rozskenyeret, havonta 2-3 alkalommal, amikor 7-8 kenyeret készített el. A következõ sütésig kitartott és nem száradt meg.Az udvaron több eperfa volt, sok idõt töltöttem a fákon, ráztam az állatoknak a finom, érett faepret, etettem az állatokat, legeltettem a tarlón a birkákat, összeszedtem a tojásokat, szóval éltem a tanyai emberek életét. Délután csendes pihenõ volt, befészkelõdtem a nagy szalmakazalba és olvastam.Ez volt az igazi biogazdálkodás, hiszen nem voltak vegyszerek, nem volt mûanyag, a papírt nagy becsben tartották, nem volt szemét, mindent "újra hasznosítottak". Az udvaron és a házban is mindig tisztaság és rend volt. A parasztember vasárnap nem dolgozott, az volt a pihenõnapja. Hétköznap, kora hajnalban már a földeken voltak, reggeli után vissza, ebéd utána pihenés és délután 4-5 órától estig tovább dolgoztak. Közben az állatokat is ellátták, hát ezért kellett a sok dolgos kéz.Mégis nehéz volt az élet, mert nem sokkal voltunk a háború után, jött a beszolgáltatás, amit megtermeltek, azt be kellett szolgáltatni, és csak annyit hagytak, hogy éhen ne haljunk. Gyerekként a tanya a béke, a nyugalom világát jelentette. Szívesen emlékszem vissza azokra a régi nyarakra. Anyám pénteken elkészítette a kovászt. Hajnali három órakor kezdett dagasztani közben egyik gyerek befûtött a kemencébe. Mikor megdagasztotta a dagasztóteknõben hagyta megkelni. Utána kiszakajtotta. Ez szó szerint értendõ mert szakajtóba tette és ott tovább kelt a kenyértészta. Mire megkelt kész volt a kemence. A kenyér 3 kilós vót, de készült cipó is, vakaró is, lángos is. A lángos volt a reggeli.a kis cipókat még úgy melegen kettévágtuk megzsíroztuk sóval és pirospaprikával hintettük be. Azt vittük uzsonnára. Régen azsaggal(hosszú bot) harizsálták (elegyengeték) a tüzet a kemencében.
A régi öregek úgy mondták; Kiszi(zabkása) a küszöbig, kása(árpa) a kapuig, puliszka a határig(kaszáláshoz), kenyér a világ végéig! Vagyis akárki nem ehetett búza kenyeret. A nyesnikék is a kemencébe kerül, azzal fűtik fel a kemence tetejét. A tekenyőből összekapart tészta a lepény vagy vakarék, vakaró lesz, a többit félreteszik kovásznak, a következő sütéshez, így nem vész el egy újhegynyi se belüle. A rozshoz kevertünk mindenféle lisztet, ami vót, mert a rozskenyér önmagában nagyon morzsálódott.Nálunk sok vót az éhes száj, de így sok vót a dógos kéz is, a dohánhoz kellet is.
Estére hazaértünk oszt vártuk a tehenek érkezését. Mindegyik hazatalált, majd a vályúhoz mentek, ahol szomjúságukat olthatták a friss, hideg vízzel, majd egy-egy bõgéssel jelezték érkezésüket a gazdaasszony felé. Az istállóba tartottak, ahol még nyaltak egyet a kosárban trónoló, óriás, kemény, sós rögbõl és beálltak megszokott helyükre. Várták a fejést, már nagyon húzta a tőgyüket a sok tej. Előkerült a kis szék és a fejõ edény a rocska, fehér, ritka szövésû kendõvel letakart edénybe spriccelt a kifejt tej. Elõzõleg langyos vizzel alaposan megmosták mindkét tehén tõgyét, hogy tisztán várjanak a fejésre. Mi végignéztük ezt a mûveletet, s alig vártuk, hogy végetérjen. Füligérő szájjal üres bögrécskékkel sorakoztunk fel az istálló ajtajában. A friss tej habos volt és meleg. Ha érett a szőlő, mosatlanul ettük kenyérrel. Ha nagy volt a szegénység, azt mondták; Ne búsuljatok gyerekek, lesz még szõlõ, lesz még lágy kenyér! Mindig olyan ételeket fõzött, aminek alapanyaga éppen megérett. A leves a legfontosabb vót mert vízbűl vót oszt azt mondták a leves ott lepi be, ahol üres! Akkor is ettünk salátát ha nem volt szezonja, mert készítettünk tyúkhúr, rózsavirág, Százszorszép virága,pitypang virága,nagyútifű,kövér porcsin, ledecia mag, fehérhere, pásztortáska, repkény, csalán,libatop,papsajt, kerekrepkény, cickafark, madársóska, katáng,lándzsás utifű, ánizs kapor, csicsóka. Kora tavasszal a sóska igyekezett sürgõsen kibújni, leveleket ereszteni, amibõl sóskalevest készítettünk finom meleg tehén tejével, kis cukorral, és egyéb ízesítõkkel, hogy abból ráadást is kértünk. A saláta hasonló szolgálatot tett, nem csak levesként, hanem nyersen is. Ledecia magot is felhasználtuk, száritva őrölve lisz helyett, főzve olyan vót mint a tarhonya. Csodás íze volt az ánizsnak, fõleg a teába téve. Sokféle fûszernövényt használtunk. A lebbencslevesrõl sem feledkezhetek meg, valamint az egyszerû, paprikás krumpliról, melyben csak petrezselyemlevél volt, sem hús, sem kolbász nem dúsította, esetleg egy kis libazsír vagy tepertő, mégis mennyei ízzel szolgált. A paszulylevesbe belefőztük a szalonnabőrt, nagyon finom vót tűle. A fõtt tészták közül a nudli és a derelye vitte a pálmát, amelyeket tejföllel és prézlis cukorral fogyasztottunk. Szerettük a palacsintát, a lapcsánkát. Nokedlit, csirásgaluskát. A sült tészták körében a szilvalekváros papucs volt a legkelendõbb, ami úgy fogyott el még melegen, vagy langyosan, hogy nem volt szükség másnapra félretenni. Amit Isten adott, azt kellett beosztaniuk olyan módon, hogy az mindig kitartson az új termés megjelenéséig és a vágásra kész állat felneveléséig. Meg kellett tanulniuk, hogyan kell az -alig valamibõl- valami finomat elkészíteni. Más volt a saját tehénbõl nyert tej, túró, tejföl, más ízük volt a maguk termelte zöldségeknek. A permetszert nem ismertük.Talán ez az oka, hogy azok az ízek visszahozhatatlanok. Visszagondolva rá, az akkoriban ízesített ételek olyan másak, olyan finomak voltak, mert dolgoztunk sokat és mindig megéheztünk, ezért izlett annyira, még a gerlehús is meg a kisvarjú. A kolbászzsírját elraktuk mert az kellett a galuskákra. Szerettük a dinnyét, a tököt minden formában. Ha nem vót más, hát krumplikása vagy dödöle, akkor is vót, rá egy kis hagymás kolbászos zsír, meg tejfel. Savanyú tojás leves, rántott leves, köménymag leves, nokedli salátával mindig vót. Mivel vót tej, így túró is, sajt is, tejfel, aludt tej is vót. Máléval vót igazán finom az aludttej. A finom puszikáról se feljtkezzünk el. Gyerekkoromban a szõlõt és a dinnyét is kennyérrel ettem. Ha nem vót más lisztes stercet kaptunk vacsorára tejfellel.
A csend az örökkévalóság, beszédesebb mint a kimondott szó, a mély hallgatás a lélek bölcsessége, az érzelem a legbelső titkok kiszolgáltatása, a beszéd szegényes, nem képes kifejezni kimutatni az érzelmeket, gyakran csak megcsúfolja a mélyenszántó gondolatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése