Jókai Mór örök igazsága; „Aki szőlőt ültet, nagyurat vesz magának.” Dédnagyapám mint Jókai egy istent imádott Dionüszosz volt a neve, aki a szőlő a bor és a mámor görög istene, akit gyakran ábrázolták fején szőlő leveleiből font koszorúval, kezében boros pohárral. Száz éve már hogy dédnagyapa az öreg homokos Demecseri szőlődombra telepítette ezeket a ma már divatja múlt régi szőlőfajtákat. Feri, Otelló, Noah, Izabella, Delavári. Nagyapa folytatta öregapja munkáját, és művelte gondozta a szőlőt, kapálta a forró homokot a tűző napon, cipelte fel a dombra a permetezőt, mert a kút mindig kiszáradt, metszegette, kötözte, babusgatta. Az élete volt a szőlő. Úgy nevelkedett, hogy a földet tisztelni, becsülni kell és művelni, csodát tett minden éven a forró homokkal. Míg nekünk, gyerekeknek csak nyűg volt és fáradtságosan unalmas munka, kevés eredménnyel, ő sosem csüggedt el. Persze a ház tornáca előtt is volt otthon szőlőlugas, szeretett ott üldögélni, citerázni, borozgatni. Halála után Édesapám vette át a terhet, rengeteget dolgozott a szőlőben. Hajnal 4 kor kibiciklizett, és mire felkelt a nap és a falu népe ő kikapálta magát. 11-órakor lefeküdt a kis bodegában lévő dikóra és pihent 4-óráig, majd este kilencig tovább csiszolta a kapát. Azt mondta, a jó gazda meg tud borotválkozni a kapájában, úgy csillog. Csak a lusta gazda kapája rozsdás. Édesapám korán meghalt, már kisgyermekként megtanította hogyan kell metszeni a szőlőt, kocsozni, hogyan kell permetezni, tükrözni, deríteni, házasítani, ülepíteni, kénezni vagy javítani a hordót, lefejteni a bort az ágyáról, levegőztetni, hogyan kell elindítani a forrást, vagy leállítani. Amikor először ittam vele egy fél pohár vörösbort, még nem voltam 16 éves, emlékszem akkor permeteztem vele először, az jelentette, hogy az ő szemében felnőtt lettem. Édesapám váratlan halála után én lettem 17 évesen a szőlő gazdája, a szomszéd szőlősgazdák úgy viselkedtek velem, mint egy felnőttel, becsülték bennem a szőlősgazdát. Büszke voltam rá. Édesapám emléke kötelez, szeretettel és jó lelkiismerettel műveltem tovább. Miután Nyíregyházára sodort az élet egy családtag vette át a szerepet, aki nagy műgonddal ápolta tovább dédapám örökségét, de az idő ahogyan a szőlőt, őt is kikezdte. Sok-sok évig nem is jártam aztán arra. Néhány évvel ezelőtt elmentem oda, és a bejáratnál hatalmas égig érő nyárfa állta utamat, amit még gyermekként ültettem. A valaha szebb időket látott lugasokat megtépázta szél, elöregedtek a tőkék, vad indák szőtték be a gazt. A kis diófa azóta óriásira nőtt. Megöregedtem, már könnyen elpityergem magam, úgy sírtam ott, az elhagyott szőlőben, mint egy ott felejtett árva gyerek, az őseim féltett kincseit elnézve, mintha a lelkem egy darabját marta volna ki egy keselyű a szívemből. Gyászoltam a szőlőt, a Dédapámat, a Nagyapámat és Édesapámat, meg némi önsajnálattal magamat is. A metszetlen gondozatlan szőlő elburjánzott, de felfedeztem a gazban egy rejtőző kék szőlőfürtöt. Óvatosan téptem le, nehogy akár csak egy szem is leessen róla. A közelben lévő temetőre visszamentem a családi sírhoz, hogy megmutassam az öregeknek, íme egy fürt a birtokról. Óvatosan megmostam a temető kúton és megkóstoltam. A különleges, legalább száz éves szőlőnek nem édes íze volt, hanem sós és savanyú, mert a könnyeimmel áztattam meg. Ma már tudom, hogy, ennél a savanykás kissé sós szőlőnél finomabb szőlő számomra nincs a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése