A tatárjárás

II. András legidősebb fia IV. Béla 1206 november 29-én született és 1270. május 3-án halt meg. Hétéves volt, amikor anyja, Gertrudis királyné merénylet áldozata lett. Nyolcévesen királlyá koronázták, tizennégy évesen kapta meg Szlavónia, majd 1226-tól Erdély kormányzását. 1220-ban vette feleségül Laszkarisz Máriát,a nikaiai görög császár, I. Theodórosz és Anna Angelina lányát, akivel apja keresztes hadjáratáról hazatérőben jegyezte el. A házasságból tíz gyermek, nyolc lány és két fiú született.A trónörökös ellenezte a királyi birtokok eltékozlását, a zsidók és izmaeliták hivatalhoz juttatását, céljának a királyi hatalom és tekintély megerősítését tartotta. Erdélyi uralkodása alatt kezdődött meg a kunok térítése, és 1235 őszén ő küldte Julianus barátot Magna Hungaria, a keleten maradt magyarok hazájának felkutatására. II. András halála után, 1235. október 14-én másodszor is megkoronázták, ezután leszámolt apja bizalmasaival, belefogott az „indokolatlan” adományok visszavételébe, jelképes intézkedésként megtiltotta, hogy a világi előkelőségek – a királyi hercegeket, az érsekeket és a püspököket kivéve – a király jelenlétében leüljenek, ennek foganatosítása érdekében a főurak székeit elégette, ezzel maga ellen fordította a felháborodott főurakat, holott hamarosan támogatásukra lett volna szüksége.A keleten maradt magyarokat fellelő Julianus barát 1237-es második útjáról azzal tért haza, hogy Magna Hungariát megsemmisítették a mongolok, és meghozta Batu kán fenyegető levelét is. Béla 1239-ben megengedte, hogy a mongoloktól vereséget szenvedett Kötöny kun fejedelem népével Magyarországra költözzön, abban bízva, hogy a mongol harcmodort ismerő kunok segítségére lehetnek. A kunok megkeresztelkedtek ugyan, de nomád életmódjukat nem adták fel. Azt írja Tamás, az Adriai-tenger melléki Spalato főesperese: „Mikor a tatárok közeledtének irtóztató híre a magyarok fülébe jutott, azt csak holmi játéknak vagy hiú álomnak tekintették, részint azért, mert ilyen híreket gyakran ok nélkül hallottak, részint azért, mert országuk sok katonájában bizakodtak.” A mongolok 1240 decemberében elfoglalták Kijevet, majd Magyarország ellen fordultak, a Batu kán vezette fősereg 1241. március 12-én játszi könnyedséggel söpörte el a Vereckei-hágót védő Dénes nádor ötezer katonáját. Béla hiába hordoztatta körbe a véres kardot. Kötönyt a pesti nép felkoncolta, mire a kunok dél felé elmenekültek.

IV Béla 1241. április 11-én a Sajó menti muhi csatában döntő vereséget szenvedett, de védelmezői hősiességének köszönhetően életben maradt és Bécsbe menekült, ahol II. Frigyes herceg elfogatta  a dalmáciai Trau (Trogir) várában talált menedéket. A mongolok feldúlták az  országot, majd 1242 tavaszán Ögödej nagykán halálának hírére hazatértek. A pusztítás felmérhetetlen volt, a krónikák azt írták: „Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. ? A hazatérő Béla a romokban heverő ország újjáépítése és a várható újabb mongol támadásra való felkészülés érdekében változtatott politikáján.

A főnemesekkel megegyezett, birtokokat adományozott, cserébe a mongoloknak ellenállni képes kővárak építését írta elő. Buda és Visegrád várát felépíttette. Erősíteni próbálta a korszerűnek számító nehézlovasságot, 1247-ben visszahívta a kunokat, akiket a későbbi Kis- és Nagykunság területén telepített le. A birtokok helyett jövedelmeinek egyre nagyobb részét a regálék (királyi felségjogon szedett jövedelmek) biztosították, stabil pénzrendszert igyekezett teremteni. Támogatta a városok fejlődését, a megtizedelt népesség pótlására külföldi telepeseket hívott be. Az apja által 1222-ben kiadott Aranybullát 1267-ben megújította, kinyilvánítva a királyi szerviensek nemesi státuszát, megvetve a nemesi vármegye alapjait. A domonkos rend apácái számára a budai Nyulak szigetén (a mai Margitszigeten) kolostort építtetett, itt élt lánya, Szent Margit is. A néhány év alatt újjáépített, erős ország élén megpróbálta visszaszerezni az osztrák herceg által elfoglalt területeket. 

Frigyes 1246-ban a Lajta menti csatában győzelmet aratott ugyan, de holtan maradt a csatatéren, ezzel kihalt a Babenberg-dinasztia. ? Az örökségéért rivalizáló Béla és II. Ottokár cseh király 1254-ben felosztották Frigyes birtokait, Stájerország Béla uralma alá került, aki fiát, Istvánt tette meg kormányzónak. A stájer rendek 1260-ban fellázadtak a magyar uralom ellen, és behódoltak Ottokárnak, aki legyőzte Béla seregeit. A Stájerországból kiszorult István 1262-ben fegyverrel indult apja ellen, de Pozsonyban békét kötöttek. Az országot két részre osztották, a keleti részt kapó István hivatalosan is felvette az ifjabb király címet. 1264-ben már fegyveres harc is kitört köztük, s Béla az 1265-ös isaszegi csatában vereséget szenvedett. Látszólag most is kibékültek, de viszályuknak csak IV. Béla 1270. május 3-án bekövetkezett halála vetett véget. A „második államalapító” királyt az esztergomi ferencesek templomában temették el, de hova, csak Béla latin nyelvű sírverse maradt fenn az utókornak.

„Aspice rem caram:

tres cingunt Virginis aram: Rex, Dux, Regina, quibus adsint Gaudia Trina Dum licuit, tua dum viguit

rex Bela, potestas, Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas  

fordítás; „Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg – örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan ”