Ha a feje üres vagy a zsebe üres egyformán rossz, de ha ráülök az ábrándozás tündérszekerére, szilaj táltos lesz a képzelet amit befogunk elibe, osztán bátran neki vágok a nagy végtelennek, amerre a csillagok vezetnek, csillagoknak fénye mellet, semmi sem hozhat rám bajt, egy kettőre oda érek ahová a vágy hajt, megismérek minden gyönyört, ringat a káprázat, boldog ki az ábrándozás szekerére szállhat.
Dédapáink életében az aratás, az élet behordása a legfontosabb mezőgazdasági munka vót. Az aratás az egyik legnehezebb paraszti munka vót, azt mondták a régi öregek, a kiszi (zabkása )a küszöbig, kása(árpa) a kapuig, puliszka a határig(kaszáláshoz), kenyér a világ végéig is kitart. Egy arató férfihöz kellett egy ügyes marokszedő asszony is. Az aratást mindig „Isten nevében végezték és Isten áldásával fejezték be. A férfi vágta a rendet, a nő sarlóval összeszedte, a soron visszafelé haladva a nő vitte a férfi kaszáját, a férfi pedig összekötötte a kévéket. Aratáskor dédnagyapám a gabonakévék kötését még bű gatyában, házi szövésű ingbe végezte. A kévébe két nagyobb, vagy három kisebb marok került. Az egymásra rakott markokat hónaljig fel kellett szedni, lenyomni, majd rátérdelve azt szalmakötéllel kötni meg. 
Nyári forróságban a hónaljig felszedett termés különösen melegített a kalászok szúrták az ember bűrit, így házi szövésű, nyakig begombolható ruhát viseltek. A kévék összehordásának is megvót a szabálya. A kévékbe rakott gabonát keresztekbe rakták, kalásszal befelé." A kévéket úgy kellett csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a kévecsomókat meg lehessen számolni. Ügyelni kell rá, hogy a kalász ne érjen a födre. Különös rendeltetése volt a legfelső kévének (papkéve, papsapka). A kévék számát, a termény fajtája befolyásolta: árpa- vagy zabkévét általában kevesebbet (7-9) raktak egy kévébe, míg a kisebb és könnyebb kévékből többet raktak a kötő kaszás aratók. Vót egy aratógazda, az irányította az aratást. Ő vágta mindig az első rendet, ügyes marokszedővel a háta mögött. Hogy ne szúrja a levágott tarló a tapunkat, nem lépni kellett hanem csoszogni.
De ugyanígy ügyesnek, pontosnak kellett lennie az utolsó renden markot szedő asszonynak is, hogy a gabonaszálakat egy szálig felszedje. Különben az új rendfogásnál akadozott volna a bandagazda kaszája. Nehéz embert próbáló munka vót ez, ezért a gróf úr ilyenkor aratási szalonnát, a munka végeztével bort pálinkát adott az arató embereknek.
Ebédet mindenkinek a családja hordott ki a búza, rozs, vagy árpatáblára, általában a nagyobb lyányok vagy a feleség, vagy az édesanya gondoskodott az arató emberrül. Ha valakinek már az evésen járt az esze, arra azt mondták oda áll ahol a tarisznya fel van akarsztva. Ilyenkor mindenki laktató ételt vitt a nehéz fizikai munkát végző kaszásoknak, marokszedőknek. Az aratás mindig nagy esemény vót a falu életében, de a háború alatt sokat nélkülöztek az emberek. Se élelem se ember nem vót az aratáshoz. A megrakott szekér nehezen boldogult a barázdákkal határolt hepehupás dűlőútakon. Vót hogy a rosszul megrakott szekér az egyenetlen főduton felborult, ami nagy szégyen vót a kocsisnak. A szállításhoz a szekeret át kellett alakítani, mindkét ódalára hosszú létrát erősítettek, és így rakták a szekérre a kévéket. Miután megrakták, lekötötték oszt hazavitték. Otthon történt a cséplés, a lakóház mögött vagy kint a szérűn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése