A mosás régen

Akkoriban még kispulya vótam, a tanyán az udvaron zajlott a nagymosás, hun máshun, mesélte Jani bácsi. Vót dézsa meg mosópad. Összefogott a család, mi hordtuk a vizet, Édesanyám végezte ezt a fárasztó munkát. Előkerült a gyükérkefe, a mángolló, sulykoló. A vízhordás, a dézsák megtöltése, tűzrakás, a nehéz, vizes ruhák emelgetése, sulykolása, öblítése, kifacsarása, teregetése roppant megterhelő műveletsor. Igazi nagymosás ritkán volt, leginkább csak nyáron. Két havonta vót kismosást kb. 8 hetenként illett tartani egy tehetősebb rendes háznál, ilyenkorra felgyülemlett több tucat ing, 8-10 ágyneműhuzat és lepedő, tucatnyi asztalterítő, rengeteg abrosz, türülköző, meg kötény. A kisebb tételeket, fehérneműt a köztes időben gyakran mosták, apránként. Általában a víz önmagában nem elég a tisztításhoz.

 A paraszti munkát végző, földdel és állatokkal foglalkozó emberek igazán szennyes ruháihoz azonban erősebb mosószerre volt szükség, és ez mindig a lúgok közül került ki. A textiltisztítás kiváló alapanyaga a szikes területeken nagy mennyiségben megtalálható sziksó. Ennek hiányában az egyetlen lehetőség a közönséges fahamu volt. Főztünk szappant is faggyubul. A szegények persze kevés textillel és ruhával rendelkeztek, ők nem is gyűjtötték óriási halomba a mosnivalót. A Lónyai kanálisba a vashíd jobboldalán van az a szélesebb rész, odajártak az asszonyok mosni. Nyáron nem volt probléma, a folyóban, patakban kimosták, parti köveken sulykolták, végül öblítették a ruhát, minden hamar száradt, de télen több vesződséggel járt a tiszta holmi előteremtése, mert vízhez is nehéz volt jutni, száradás helyett pedig a padláson vagy a szabadban csonttá fagytak a ruhák.

A házban nem nagyon volt hely teregetni, hát ilyenkor ritkábban mostak. A szappanfőzés elterjedése előtt a kenderből készült házi szőttes vászonneműk tisztításánál az ún. szapulással való mosás, azaz a fahamuval történő mosás volt az általános.  A szapulás két, egymástól jól elkülöníthető részből, egy kémiai és egy mechanikai részből áll. A hamulúgos áztatás ideje alatt megy végbe a ruhán az a vegyi folyamat, amikor szennyeződés olyan mértékig lazul fel, hogy kisebb ütögetéssel és vízbe való mártogatással onnan eltávolíthatóvá válik. A szapulás legalapvetőbb eszköze a szapuló kád volt. Ez a dézsához hasonló, abroncsokkal összefogott, egyenes oldalú, fületlen dongás edény, amelynek az aljára egy kb. két ujjnyi átmérőjű lyukat fúrtak.

Erre a lyukra helyezték a kád csorgóját. A csorgó egy egyenes pálcára, vagy vékonyabb kóróra félig feltekert tenyérnyi, másfél tenyérnyi vászondarab volt, amit úgy helyeztek keresztbe a lyukra, hogy a rongy azon kilógjon. Ezen keresztül csorgott ki a lúg a kádból. Szegényebbek szapuló kosarat használtak. A szapuló kosárnak nem volt füle, az oldala rendszerint egyenes volt. A szapulás egyetlen és kizárólagos vegyi anyaga a fahamuból készült lúg volt. Erre a célra a legalkalmasabbnak az akácfa fehér hamuját tartották, ebből lehetett a legerősebb lúgot főzni. Fehér hamuja van a fűzfának és a nyárfának is, de ezeket nem tartották olyan jónak. Azt mondták, hogy ezeknek könnyű hamuja van és csak gyenge lúg lesz belőle. Hogy a jó minőségű fehér hamu mindig rendelkezésre álljon és mindig megfelelő mennyiség legyen belőle, egész év folyamán gyűjtötték, és száraz helyen tárolták. A tölgyfa csersavas hamuja nem volt használható a szapuláshoz, mivel barnás  színűre festette a ruhát és ezt az elszíneződést az anyagokból többé nem lehetett eltávolítani. A munkafolyamat a szapuló kád felállításával kezdődött. A kád fenekére keresztbe tettek két-három vékonyabb kórót vagy vesszőt, hogy a kád alján lévő ruha hozzá ne tapadjon a kád ajjához, ami meggátolta volna a lúg szabad kifolyását.

A kicsavart ruhát jó szorosan a kádba helyezték, legfelülre tették a hamvast az átrostált száraz hamuval. A hamut szakajtókosárral vagy vékával mérték. Egy-egy szapulás alkalmával a ruha mennyiségétől függően egy szakajtóval, vagy teljes vékával használtak fel. A hamvas rendszerint egy kibontott zsák,  egy elhasznált lepedődarab vagy egy elvágott ponyva volt, amit máskor batyuként teherhordásra használtak. Amikor a szapuló elkészült, elkezdődött a víz melegítése. Régen a vizet szabadtűzön melegítették nagy fazékban, öntöttvas fazékban. Az utóbbi időben rendszerint a kemence mellett az állandóan készenlétben lévő katlan volt a vízmelegítés helye. A megmelegedett vizet merítő bádoggal, vagy más, lehetőleg nagyobb, edénnyel apránként a kádban lévő ruhára öntötték. Ez volt a kád feltöltése. Az első feltöltéshez langyos vizet használtak, a továbbiakban pedig egy fokozattal mindig melegebbet. Az első feltöltéshez nem lehetett túlságosan meleg vizet használni, mert úgy a ruha leforrázódott volna és szenny belesült volna a ruhába. A leforrázott ruha tisztíthatatlanná vált.

A kádból kifolyó lúgot pállúgnak hívták, a feltöltéshez mindig azt melegítették fel újra, és öntötték rá ismételten a ruhára. Úgy tartották, hogy addig kell a kádat feltölteni, amíg az alján is forró lúg folyik ki, vagy amíg üstmeleg lesz az egész. A feltöltés után a kád tetejét egy vastagabb, durva pokróccal vagy vászonnal, a pállóval letakarták és az egészet állni hagyták reggelig. Ez alatt az idő alatt a ruha jól megpállott, megkelt. A mosáshoz nagyon sok víz kellett, ezért ezt mindig vagy folyóvízben, vagy a folyók holt ágaiban, vagy közvetlenül a kút mellett végezték. A mosásra alkalmas napok eléggé meghatározottak voltak, mivel a szapulás és a mosás feltétlenül két napot vett igénybe. A hétfőn szapult ruhát csak kedden lehetett kimosni. Vasárnap már senki sem moshatott, ismert tréfa volt: Ha valaki szombaton szapul, mikor mos? A felelet erre: Mi kormos? Az üst feneke.

A mosás eszköze a mosószék és a sulyok. A mosószék mintegy méter hosszú, 30—40 cm széles, kb. 80 cm magas szék volt, négy, kissé ferdén befúrt lábbal. A sulyok egységes alakú, egy fából kifaragott, nyelével együtt mintegy 30 cm hosszú, 10—12 cm széles lapos ütőszerszám. Teteje ritkán díszített, a vége mindig fecskefarkosra van kiképezve. A mosószéket a víz szélére állították úgy, hogy vizet könnyen meríteni lehessen, az asszonyok a vízbe álltak és úgy sulykoltak. A ruhát a parton a hamvason vagy a zsákon csomóba gyűjtötték. A kiszapult ruhát zsákba tették, az asszonyok a hátukra vették és a mosószékkel a hónuk alatt mentek a vízpartra. Ha a ruhacsomó nagyobb volt, akkor taligát vagy kordét is használtak, vagy a családból mindig akadt valaki segítségnek.

Mivel a mosás három napra, kedd, szerda és csütörtökre torlódott össze, egyszerre mindig többen is mostak. Volt úgy, hogy a vízparton 10—15 asszony is sulykolt. Különösen így volt ez egy-egy tavaszi és őszi nagymosáskor, amikor a nagy mezőgazdasági munkák befejeztével az eszközök tisztítására került sor, vagy tavasszal, amikor a pokrócokat, vagy a letevőben lévő ruhákat mosták. A heti mosás gyakorisága a módtól függött. A ritkábban történő heti mosás rangot jelentett, mert azt fejezte ki, hogy elegendő ruha van a háznál. Ez természetesen a nő szorgalmát is jelenthette azt, hogy sokról gondoskodott. A letevőben lévő reprezentatív ruháknak az időnkénti átmosása is főképpen a rangnak, az ügyességnek a bemutató alkalma volt. Ezeket mindig hosszú köteleken terítették ki úgy, hogy az az utcáról is jól látható legyen. Mink a tornácon feszitettünk ki kenderkötelet, oszt azon száradt a ruha. Kisebb mosásoknál is előfordult, hogy nem használtak mosószéket. Ilyenkor a mosás deszkán, vagy ahol a vízparton erre lehetőség volt, kövön történt. A mosás minősége a szapulástól függött. Ha a ruha jól meg volt kelve, akkor nem kellett sokáig sulykolni, de ha a szapulás nem sikerült, keletlen maradt a ruha, azt már a sulykolással nem lehetett rendbe hozni.

Ilyenkor a ruha kiterítve, csak olyan daru színű lett. A kisebb mosásokat gyakran bonyolítottak le a kutak mellett. A mosószéket a kút mellé állították, mellé tették a mosóteknőt, vagy egy nagy dézsát, amit meghúztak kútvízzel. A sulykolás már itt is úgy történt tovább, mint a nyílt vizén. A ruhát belemártották a vízbe, rátették a mosószékre, a sulyokkal többször rácsapkodtak, majd ezt néhányszor megismételték. Volt úgy, hogy nem is a ruhát mártották vízbe, hanem a sulyok lapjával löttyintettek rá egy kicsit. A sulykolás addig tartott, amíg a ruha ki nem tisztult. A szárítást főként bokrokra, fűre való gondos kiteregetéssel oldották meg, és a nap jótékony hatására bízták – tavasztól őszig ez megfelelő megoldás volt. A nap ki is fehérítette a vásznakat, egyéb fehér ruhaféléket. Gazdag helyeken télen bent szárítottak a házban, és külön tüzet raktak a szárítókötél alá, hogy minél hamarabb megszikkadjanak a ruhák. A Nagyhalászi kendergyár bezárt, így a kenderfonalból szőtt házivászonból készített lakástextilek, fehérneműk használata következett. Az új anyagok tisztítása más eljárást igényelt. Ekkortól kezdett szélesebb körben elterjedni a szappan használata. Bár a szappankészítés nagy múlttal rendelkező foglalkozásnak számított, szinte minden városban volt szappanos céh, a parasztságnál a szappan használata és a szappan készítése csak ezután terjedt el. A szapulással történő mosás mellett megjelenik a mosásnak egy sokkal egyszerűbb formája, a szappannal, kézi dörzsöléssel való mosás. A mosás meleg vízzel, mosóteknőben történt. A mosóteknőt dagasztólábra állították, a teknőbe beleöntötték a meleg vizet, majd beletették a mosni való ruhát. Miután a ruha átnedvesedett, az egészet végigszappanozták. Ennyi volt az áztatási idő. Majd a ruhát darabonként újból megszappanozva és megdörzsölve történt a mosás. A teknőben való kézi mosás könnyítésére néhol recés mosódeszkát használtak. Ez nem vette annyira igénybe a kezet.

A textíliákat gyökérkefével vagy marhaszőrből készült csutakkal dörzsölték, hogy minél tisztább legyen a ruha. A mosóteknő fűzfából vagy nyárfából készült. A vörösfűzt tartották erre a célra a legjobbnak, mert azt mondták, hogy az nehezebben reped. Ügyes férfiak kapacskával maguk is elkészítették a teknőt, de általában vásárolták a teknővájó cigányoktól. A legutóbbi időben mosóteknőt készítettek deszkából és bádogból is. A deszka teknőt mindig asztalos mesterek készítették. A bádog vagy lemez tekenő csak később vált elérhetővé. A ruha tisztasága ennél a mosásnál mindig a szappan minőségétől függött. Az évi szükséges szappankészletet a családok maguk állították elő. A #dédanyáinktudása hashtag alatt megtalálja korábbi cikkünket a szappanfőzésről is. A textíliák rendben tartásának utolsó fázisa a simítás, mely már a terítéskor megkezdődött.  A házi szövésű kendervászon abroszokat, lepedőket jól meghúzgálták és már némileg simítva terítették végig a sövénykerítésen. Száradás után a vászon durva, érdes tapintású, ilyen állapotban különösen alsóneműk esetében majdnem teljesen alkalmatlan viselésre. Hogy erre alkalmassá váljon, a vászonnak meg kell törnie. A töréssel a vászon megpuhul, kisimul. A vászonnak ezt a puhítását, simítását, mángorlásnak nevezték. A parasztcsaládban az asszony gondja volt a tavaszi, nyári kapálásokon kívül minden házkörüli munka: sütött, főzött, mosogatott, takarított, szőtt, font, varrt, állatott és gyereket nevelt.

Munkájának voltak mindennaposan ismétlődő elemei (a főzés, mosogatás, stb.), voltak hetente ismétlődőek (kisebb mosás, takarítás, kenyérsütés, stb.) és 2,3,4 hetente végzett tevékenységek (nagymosás, nagytakarítás, stb.). Félévente, évente ismétlődő munkák (meszelés, mázolás, a lakás textíliáinak mosása, stb.). Minden parasztasszony ösmerte a szappanfűvet, tudták mire való. A szappanfű gyökeriből vagy apróra vágott növényi részekből készült főzet mosásra használható vót, mivel jól habzott. A növényt szárítva is el lehet tenni, és vízzel felfőzve habzó oldatot kapunk, amit mosáshoz, hajmosáshoz is használhatunk. 

Hogyan készítették a mosószert szappanfűből?

Gyűjtés és szárítás: Ősszel, virágzás után gyűjtsük be a szappanfű gyökerét, tisztítsuk meg és szárítsuk meg. Főzet készítése: A szárított gyökeret vagy a növény apróra vágott részeit tegyük vízbe, és főzzük fel. Hűtés és felhasználás: Hűtsük le a főzetet, és használjuk mosáshoz, hajmosáshoz. A szappanfű gyökere nem csak mosásra, hanem a népi gyógyászatban is ismert köptető, nyákoldó és reumás fájdalmak enyhítésére is használják. A növényt könnyű termeszteni, napsütötte, jó vízelvezetésű talajt kedveli. A szappanfű levelek és virágok is tartalmaznak szaponint, de a gyökérben van a legmagasabb koncentrációban.
Mamán a szappanfű nem helyettesíti a hagyományos mosószereket, de környezetbarát alternatívát nyújthat a mosáshoz és hajmosáshoz.  A mosószappanként is funkcionáló orvosi szappanfű,  júliustól egészen szeptemberig bontogatja csodaszép szirmait, toktermése van,az apróra vágott növényt vízben melegítve habzó oldatot kapunk. Ősszel, virágzás után gyökerei gyűjthetők. Az egész héjakat főként mosásra használják, de készíthetünk belőlük bőr- és hajmosótejet is. Kammillával és mentával keverve diólevéllel hajmosásra hsználtuk. A tekbőkaparó cigányok faragták a fa tekenőket.