A versekben

A versekben a költők, mint a tengerikagyló tárják szélesre hatalmas szívüket, mégsem olvassák az emberek, talán mert üres és kiégett a lelkük, kevélység lakozik a szívekben  pedig a kultúra koporsóját sok szeggel zártátok le mindenki beleütöt egyet, aki nem olvas. A lakosság 25% funkcionális analfabéta. Pedig mennyivel kevesebb lelki nyomorék szaladgálna az utcákon, ha megtanultuk volna szeretni a verseket. Aki nem olvas eleget igen nagy árat fizet érte. Fizet az önbecsülésével. Fizet a lelki békéjével. Fizet az álmaival, amiket soha nem valósít már meg. És fizet az idejével, amit önmarcangolással és görcsöléssel tölt el – és amit soha többet nem kap már vissza. Azonban egy lelki nyomorék nemcsak maga fizet, hanem – akarattal vagy akaratlanul – másokat is erre próbál kényszeríteni. Vagy úgy, hogy egy folyton siránkozó, folyton bajokkal küszködő, önmagában életképtelen energiavámpírrá válik, vagy úgy, hogy egy másokon keresztülgázoló kiégett önző alakká. Akármelyik utat is választja (többnyire tudat alatt), az életmódja másokra nézve is ártalmas.  Persze ezek végletek, de a köztes fokozatok sem feltétlenül egészségesek. De hogyan torzul valakinek olyan észrevétlenül, mégis olyan hatékonyan a lelki egyensúlya, hogy felnőttként önmagát és a környezetét is rombolja. Nem az a fő gond, hogy rengeteg fölösleges dolgot tanulunk meg gyermekkorunkban, hanem az, hogy sok fontos dolgot nem. Olyan dolgokat, amik az életre készítenének fel. Olyan dolgokat, mint például önszeretet, empátia, elfogadás, kudarchelyzetek feldolgozása és kezelése. Önmagában nem elég, hogy megtanuljuk, hogy ha rosszat teszünk, azért büntetés jár, hiszen azt nem tanuljuk meg, hogy a jó és a rossz relatív fogalmak, és nem a büntetés elkerülése a legerősebb motivációs forrás, hanem az, hogy olyan célért tegyünk, amiben őszintén hiszünk. ahogy az is nagyon sovány tanítás, hogy ha keményen dolgozol, eredményeket érhetsz el, hiszen azt nem tanuljuk meg, hogy az eredmény, amit elérsz, nem biztos, hogy a Tied marad, mert keményen dolgozni rabszolgaként is lehet. Erre épül az oktatási rendszerünk – ami nem meglepő, hiszen jó robotokat így lehet termelni a leghatékonyabban –, de rengeteg szülő is beszáll ebbe a hajszába. Álarcot viselünk egy életen át. Dicsekszünk azzal ami nincs. Képmutatás és álszentég versengés flusztráció önmarcangolás jellemez bennünket. Önmagamnak nem hazudhatok. Gyakran feleslegesen másokkal való csatározással töltik ki az űrt, ami gyerekkoruk óta tátong a lelkükben. A valódi fogyatékosság nem fizikai hanem lelki.  A valódi fogyatékosságban nem a fizikailag vagy szellemileg hátrányosabb helyzetűek szenvednek, hanem azok, akiknek a lelkéből hiányzik az együttérzés. A versek formálják a lelket. Az ember képes szeretni önmagát, odafigyel másokra, nem akar senkit sem megváltoztatni, elfogadja azt, hogy nem ő a világegyetem irányítója, elismeri a hibáit, tanul belőlük, és mindent megtesz azért, hogy kijavítsa azokat. Gondolom időközben rájöttél, hogy kétféle intelligenciáról volt szó az imént: elsőként az értelmi intelligenciáról, ami kétségtelenül hasznos dolog, ám a társadalom egyfajta kizárólagos értékként tartja számon, másodikként pedig az érzelmi intelligenciáról, ami legalább ilyen fontos, és aminek szintje a népesség átlagát nézve a béka segge alatt van. Talán ezért vagyunk ennyiszer bunkók egymással. Ezért utáljuk magunkat, ha válsághelyzetbe kerülünk. Ezért megyünk bele értelmetlen, ám annál kényelmesebben kiszámítható játszmákba. És talán ez az oka annak is, hogy a legtöbb ember csak hajszolja a boldogságot, de évente egy-két jobb nap (vagy óra) kivételével soha nem tapasztalja meg azt. A lelki nyomorékoknak nincsen tolószékük – de hamar felismered őket, amint elkezdesz beszélgetni velük. A helyzet természetesen annál jóval árnyaltabb, mintsem hogy ezer-párszáz szóban le lehessen írni (ráadásul sokan még ennyit sem hajlandóak olvasni, úgyhogy köszönöm, hogy Te igen). Ez csak egy gondolatébresztő. Egy figyelemfelhívás, hogy talán van még mit csiszolnunk az értékrendünkön. Mindannyiunknak. A logikánál fontosabb az érzelem. De mindezt megtehetjük annak tudatában, hogy nemcsak a sérülés, hanem a gyógymód is bennünk van. Nem a gyógyszer, mert szerekkel a legritkább esetben lehet gyógyítani, hanem a mód, amivel változtathatunk az életünkön – és a körülöttünk élőkét is szebbé tehetjük. Nem gondolom, hogy a változás utópia lenne. Főleg nem úgy, hogy igen is vannak csodálatos példái a feltétel nélküli szeretetnek, amit nap mint nap megtapasztalhatunk. Vannak, akik önzetlenül segítenek másoknak. Vannak, akik megbecsülik a szeretteiket. Vannak, akik képesek bocsánatot kérni, ismerik a „köszönöm” szó jelentését, és maguknak is meg tudnak bocsátani, ha éppen mélyre kerültek. Valahol mindannyiunkban megvan ennek a lehetősége. Igen, van, akiben jó mélyre van eltemetve, de sokunknak csak egy picit kell kapirgálnia ahhoz, hogy megtalálja. Hogy ne csak néha kerüljön felszínre az érzelmi intelligencia, hanem tudatosan a mindennapjaink részévé váljon. Hogy ne csak okosak és szépek akarjunk lenni, hanem megtanuljuk megbecsülni egymást és önmagunkat.Nem olyan bonyolult ez. Kezdetnek tökéletesen elég, ha útravalóul elviszel magaddal egyetlen mondatot: Figyelek rád, és figyelek magamra. Az érzelmi stabilitás, helyes önértékelés, önbizalom, empátia, lelki egyensúly, stressztűrés, nehézségekkel való egészséges és hatékony megküzdési stratégiák mind születéstől fogva, pici gyermekkorban alapozódnak meg. Iskolás korra nagyrészt kialakulnak, nyilván fejleszthetők még, de leginkább otthon, a családi környezetben, hiszen mindezek alapja a szülő-gyerek viszony. A gyerek mintája, kiindulási pontja, önmaga megítélésének forrása a szülő. Az oktatásban igenis rengeteg erőfeszítés van arra, hogy a gyerekek lelkileg egészséges felnőttek legyenek. De a családokból lelki nyomorultként érkező gyerekekkel ebben a kontextusban nem sok esély van az előrelépésre. A tananyag olyan, amilyen. A számonkérés szintén. Ezekkel a családból kiegyensúlyozottan érkező gyerek könnyedén megbirkózik. Az oktatási rendszerre húzni egy társadalom és a családok lelki zavarait tévút, ezen bajok orvossága nem elsősorban ott van. A lélek tökéletes, viszont a psziché az, ami “nyomorékká” teszi az ember. Nem lehet szeretet nélkül élni. Vajon hány ember látja magát kívülről reálisan.Sajnos egy nárcisztikus személlyel nem lehet megbeszélni semmit,ők büszkék az életformájukra,azért viselkednek így, mert ezt látják helyesnek. Másokat megítélünk de magunkat feloldozzuk. Sajnos a mai felgyorsult világban nagyon kevés idő van minőségi beszélgetésre, főleg ha gyerekek is vannak. Viszont ez egy olyan dolog, amit mindenképpen meg lehet és kell beszélni, mert egy idő után elviselhetetlenné válik és válás lesz a vége. Én hasonló esetben megbeszélnék a férjemmel egy időpontot (amikor a gyerekek a nagyszülőknél vannak vagy iskolában, vagy akár éjjel), amikor megpróbálnám vele megosztani a fájdalmaimat. Nem vádlósan, mert valószínűleg nem rosszindulat vezérli, inkább elmondanám, hogy úgy látom, a gyerekek rettegnek tőle, mert nagyon szigorú és türelmetlen, de együtt megpróbálhatunk változtani. Valós kapcsolatok, barátok nélküli felszínes élet az interneten. Ez a legfőbb bajforrás. Mindemellett kívülről fénylik, belülről “rohad” effektus, szó szerint és átvitt értelemben is. Szó szerint értve, gyorséttermi silány kaján él, de drága kenceficékkel, mű hajjal , mű orral stb. új arcot, testet rajzol magának. Így a végén fogalma sincs, ki is ő valójában….. bár már az elején sem tudja. Nem hoz mintát otthonról, (és ez nem az oktatás hibája !!) és a virtuális környezetében sem kap. Manapság mindenki “divat” állatvédő lett, már minden kóbor cica fontosabb, mint a valós test-vér emberek…Ezért nem gyógyíthatók.Mert betegségtagadók. Egyébként gyógyíthatók lennének talán ha eljutnának szakemberhez. Az iskola az értelmi intelligenciát fejleszti. Az érzelmi intelligencia kialakítása és fejlesztése a család feladata. Bár manapság már mindenki csak letolná ezt a felelősséget az iskolára, de akkor is! Mégis, minek szülöd a gyereket a világra, ha nem tudsz, nem akarsz vele foglalkozni? Ha csak nyűg lesz, amikor már nem fürödhetsz a rivaldafényében? Ha már nem aranyos kismackó, aki azt csinálja, amit mondasz? Minek? Jövőbeni biztosításnak? Mert akkor lép fel ez a jelenség: csináljon embert belőle az iskola. Aminek ez nem feladata. Valamennyit korrigálni tud rajta, hiszen emberek alkotják, emberi interakciókkal. De nem ez a feladata. Szülőként felelősek vagyunk gyermekeink lelkifejlődéséért. Én pedagógus vagyok, valóban egyre több az okos és szép lelki nyomorék gyerek, mert már a szülők nagy többsége is az. Generációk nőnek fel úgy, – hogy nem a szülő, nem a nagyszülő, vagy éppen egy idősebb szomszéd a minta, aki odaadóan el tudna beszélgetni a gyerekkel –hanem a médiákból öntött, értéket nem adó példa lesz a gyerek számára az etalon, azt kezdi követni, később követi is a hamis való világot. Nincs selejt gyermek vagy felnőtt, mert mndenki formálható és fejleszthető. Ma szinte pejoratív gondolatokat ébreszt sokakban, ha több generáció él együtt, mindenki a külön, sőt távol a szülőktől, nagyszülőktől életre törekszik. Nem azt mondom, hogy nem jár súrlódással, de sokkal többet ad a gyerekek lelki fejlődése szempontjából, mint sokan gondolnák. Az igazi életre való felkészítés elsősorban a család, a környezet feladata és másodsorban az iskoláé. Igazi nevelőkkel egyre ritkábban találkozunk, akik nemcsak diplomájukat nézve pedagógusok, és megszólításukat nézve tanítók, tanárok, hanem mély empátiával közel kerülnek minden gyerek lelkéhez. Minden gyermek lelke egy kis gyémánt, ami folyamatosan csiszolható s ez attól függ mennyire kapott értéket, mennyire tanították meg az ön és mások megbecsülésére, a gyermek és majd embertársak tiszteletére, szeretetére. Sokat lehetne erről írni, mert mindnyájunk előtt ott vannak a pozitív vagy éppen a negatív élmények. (Azért az a szerencse, hogy az agyunk szelektál, döntő többségében a pozitív dolgokra emlékezünk.)  A versek által csak önmagukat és másokat elfogadni tudó nemzedékek nőjenek fel, s ez által nem megváltoztatják, de megváltozik, jobbra fordul a világon élők sorsa. A versek formálják a lelket a szellemet táplálják, növelik a szókincset és emelik a művetséget. Mindenki azt hiszi ő a legokosabb ember a világon, pedíg nálam butább és bizonytalanabb ember talán nincs is a földön, pedig 40 évet tanultam. A lelkinyomorék olyan, mint a többi ember kívülről nem látszik semmi! én hiszek a versek erejében...