Már csak a kolocsmában kesereg a sánta pista, vele kihal az utolsó pákász is. Meséli hogy erre fele kiterjedt mocsaras, lápos, ingoványos terület vólt. Ez a kiterjedt láp- és mocsárvilág, vizes élőhely nemcsak búvóhelyet jelentett a háborúk idején embernek, állatnak egyaránt, hanem a réti-lápi életmódot ismerők számára élelmet, egész éves megélhetést is. A nagy vízivilág – a csíkász, pákász halász, pijócás, a gyógynövényeket gyűjtő vajákosasszonyok megélhetését jelentette. A városi urak ceruzája nyomán húzott árkok és csatornák, mint a hal testének szálkái elvezették a mocsarak, lápok vizét, így „szárazra kerültek” ezen egykori áthatolhatatlan területek igazi gyermekei, a csíkászok és a pákászok. Mára feledésbe merült, eltűnt az egykori réti mesterségek nagy része, ma már nem tudjuk hogyan élt s mivel foglalkozott a csíkász, a pákász, a teknősbékagyűjtő tojásfyűjtő vagy a pijócás. 100 éve még a csíkászat a halászat egyik legjelentősebb ágát képezte. Az oxigénben szegény vizekhez a réticsík egy sajátos kiegészítő légzési formával – a lápi póchoz hasonlóan – jól tudott alkalmazkodni, ugyanis hajszálerekkel sűrűn behálózott utóbele lehetővé teszi, hogy kopoltyúja mellett béllégzés segítségével a levegőből is vegyen fel oxigént. A leleményes csíkász megfigyelte, hogy az oxigénhiány időként rákényszeríti a halat búvóhelye elhagyására. A süppedős, növényzettel benőtt láprészeken, úszó szigeteken a csíkász a lápmetszővel léket vágott, s a kör alakban kivágott csíkkút oxigénben gazdagabb vize messziről odacsalogatta a halakat, amelyeket egy vesszővarsa, a csíkvarsa ejtett foglyul, de a tapogató is jószógálatot tett. A varsa egyik felén tölcsérszerű nyílású, vesszőből font, a végén kúposan végződő, öblös halfogó eszköz, amelynek a vizek járása, a megfogni kívánt halak tulajdonságai szerint sok változata ismeretes. Tudod a varsa befelé szűkülő terelőrészén a hal be tud úszni, de visszafelé a szűk nyíláson már nem tud szabadulni. Az alföldi csíkvarsák sűrű fonásúak voltak, a ritkább fonású varsákkal pedig sebes vízben nagyobb halakat fogtak. A varsát gyakran terelőszárnyakkal készítették, hogy a halak könnyebben beletévedjenek. Persze a csíkszüret ideje igazán a tél végi, farsangi időszakra esett, ekkor a csíkász léket vágott a jégbe, belehelyezte varsáját, majd azt náddal és gyékénnyel fedte be, hogy ne fagyjon be a lék. A léket szívesen fogadó, levegőért felszínre jövő csíkoknak be kellett úszniuk a varsába, amiből ezután már nem tudtak szabadulni. Az emberek több dolog miatt is jobban kedvelték a „téli csíkot”. Egyrészt a mezei munka szünetében ilyenkor jobban ráértek, másrészt az ilyenkor fogott csíkokkal rákészültek a böjti időre, hiszen a nagyböjt idején nagyon fontos étel, fehérjeforrás volt az, harmadjára pedig az ilyenkor fogott csík „kifürdi a mocsárízét”. „A rétgazdaság idejében, jelesen téli időben, legsűrűbben a nagy bőjt idején, a mezei munka szünetében csikász, pákász mellett a környék népe is a csíkászatnak él, mindenféle léket vagdos s megrakja csíkkasokkal. A nagy hidegekben a csapásokon a csík nem hagyja vizet befagyni, mennél hidegebb van annál inkább bolyong, olyan lihogót fürdik ki magának A csíkkast ilyenkor a kifördésekben a fenékre fektetik, másnap felnézik. A csíkszüret idején jelesül, hogy ilyenkor felesleg is akad, s ez belekerül hordókba, csíklajtokba s ebből készül a finom bőjti eledel a csíkoskáposzta. Ha kisebb a fogás, ritkán adják el, otthon olajban megsütik, még szívesebben ajándékozzák rokonnak, szomszédnak, aztán »hozunk egy üveg bort haza, ott jóllakunk oszt iszunk is rá egy keveset. „S mikor a csikászok hordói megjelentek a Demecseri vásáron, hírök, szájról-szájra járva, bekalandozta a falut.
Kicsalta a szegény feleségét valami füstös bögrével, a gazdag szakácsnéját öblös, mázos fazékkal; mert a csík akkoron közétel számban ment: úrnak, zsellérnek kedves eledele volt. A piaczon hosszú sorban állott a nagy kád, a melybe a hordóból, lajtból a csikot bedöntötték s e kádakban, kevés vízben megnyüzsgött a síkos, barna halak töméntelen sokasága.
A fagyban, hóban vízbe nyúló csíkászok, pákászok portéka nélkül is megismerhetők vótak a piacokon, hiszen fagy- és szélmarta piros kezükről, de arcukról is látszott, hogy mivel foglalkoznak. A réticsík fogását, fogyasztását még szüleink generációja is ismerte, sőt gyakorolta is. Édesapám a fogott csíkok megtisztítását a következőképpen mesélte el: „Mikor már volt egy vedérrel, akkor a sok síkos csikot egy jó nagy marék sót dobtunk, s megtisztították azok egymást, már csak öblíteni kellett! Az egymáshoz dörgölődző halak testéről a só lemarta azt a nyálkás, síkos valamit. A réticsíkból készült hagyományos magyar ételek, például a csíkos káposzta, a dézsmajegyzékben is szerepeltek, s jelentős, ízletes böjti táplálékként tartották űket számon. Csíkos káposzta: Egy kiló savanyúkáposztára egy liter csíkot számítunk. A vöröshagymát zsíron megpirítjuk, utána ebben a káposztát rendesen megfőzzük, paprikás rántással berántjuk. Amikor jól forr, beletesszük a megtisztított, lefejezett csíkokat. Fél óra hosszat főzzük így, majd tálaláskor pár kanál tejföllel ízesítjük.
A Kemecsétül Dombrádig húzódó egykori vízjárta mocsárrendszer, élőhelye volt a réticsíknak meg a lápi póc. Fogásukhoz csíkvarsát használtak.
Szükületet csináltak, az alacsonyabban fekvő „átvágás” (ahol a víz ki- és visszaáramolhatott) található. „Fogtak még vészekkel, gátakkal is csíkot. A gátakba nagyjából két-három méterenként, vízszintesen helyeztek el egy-egy csíkvarsát. A csíkgát, az egykori rekesztő halászat módja vót. „Az egykori nádrengetegek, ingoványok, kutak, morotvák, goronczok, zsombékok helyén ma az eke túrja a tőzeges, püfőkös kövér televényt; az eke vasa néha zökken egyet – beléütődött valami levert czövek, karó földalatti maradványába vagy egy kardba páncélba, mivel itt vót a fődvár régen. A nagy vízivilág lassan eltünt lecsapolták. – az uradalom akkori mérnöke – tervei alapján. Fornapusztánál a mai helyén Kevés lapály maradt meg. A sűrű lecsapolóárkok sokasága vezette el az egyébként aszályos vidék vizét a kanálisba.
Gyerekkoromban egy-két vizes évben még tapogatóval mi is fogtunk csíkot, kárászt, gőtét, egyebet a vízben, erre azóta is emlékszik a térségben mindenki. Lassan eltünt a víz és vele eltűntek a csíkok, vízicsibék s mindenféle vízhez kötött élőlény. Vótak itt pócok vidrák, nyári ludak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése