Földbeásott házak

Az úgy vót, hogy egy méter mély göndröt ástunk, ami 3m*3m es vót, a főd felett volt még 80cm, és a nádtető. A fal paticsból vót galyakból font sövény, amit sárral vagy trágyával kentek be. A főd jól szigetelt. A főd feletti részt bűrrel fedtük be, így védekeztünk az Isten hidege ellen. A veremház nem csak menedék, de élettér is vót. Cölöpöket ástak le a fődbe, az tartotta a zsuptetőt, meg a paticsot. Télen meleg vót nyáron hűvös. A főd szigetel bentartja a meleget, akár tíz fokkal is melegebbek voltak télen, mint a felszíni kunyhók. Az ablakok kicsik vótak a mennyezet alacsony vót így a meleg nem szökött meg. A falat vesszők szövik át, mint egy óriási kosarat, amit agyag, szalma és, igen jól hallod, trágyakeverékével tapasztottunk be. Igen, szó szerint a falra kentük a szart. Kicsit büdös vót, de meleg. A tetőrészen vót a füst, ami tartósított és szigetelt, nem vót légy, nem vót szunyog. A ház közepén vót a tűzrakóhely, itt főztek, itt melegedtek, itt éltek a parasztok. Később sárkemencék épültek amik szintén paticsból készültek, a kemence nyílásához egy, a lakáshelyiség tetőjét áttörő kürtőt építettek, amelyen át a füst a padlástérbe távozott, majd onnan a szalma- vagy zsindelytető hasadékain át a szabadba illant el.Nem volt 15 foknál melegebb, de azoknak az embereknek ez vót maga a mennyország. A dikót a bejárattól a legmesszebb  helyezték el. A tetődőlésszöge pont olyan meredek vót, hogy a hó lecsússzon, de a nád ne sérüljön. A pici ablakon nem tudott kiszökni a meleg, de szellőztetésre kiváló vót és a déli nap sugatai is bevilágítottak. Itt minden a túlélés szolgálatában állt. A házak tájolását is a napjárásához igazították, hogy a lehető legtöbb természetes meleg jusson be. És ami elsőre furcsának tűnhet, ezek a házak szándékosan füstösek voltak. A tűzhely füstje nem csak a rovarokat tartotta távol, hanem egyfajta szigetelő réteget is képezett a mennyezet alatt, ami megvédte a tetőt a rothadástól a penisztül meg a hidegtül. A füst duplájára növelte a tetők élettartamát. A józan paraszti ész évezredes bölcsességről tanuskodott. Folyamatosan reparálta a tetőt, a falakra pedig pokrócokat vagy állatbűröket aggattunk. Minden családgenerációról generációra adta át a tapasztalatot, és mindentél újabb lecke volt a túléléshez, ez vót az élet iskolája, az öregek táplálták a tüzet és meséltek nekünk. Kapcát hordunk a csimmába. Télen a legmelegebb időben dolgoztak kint, nyáron a leghűvösebb időben. Az öregek őrizték a tüzet, a gyerekek törgelték a venyigét, a felnőttek szervezték az életet. A paraszt ember nem egy huzamban aludt, felkelt ellenőrizni a tüzet, a jószágot. Mindennap egy kihívás vót, a földművelés, a fagyűjtés, a kenyérsütés. A hó az ember legjobb barátja, volt mert azzal védekeztek a hideg ellen. A húst füstöléssel meg sózással tartósították, a gabonát szárítással, a növényeket veremben tartották. A főd állandó hűvös hőmérséklete tartotta frissen a ződségeket, gyökereket, gabonát, úgy működtek, mint egy hatalmas természetes hűtőszekrény. Szellőztetéssel akadályozták  meg hogy ne peniszedjen meg a növény.  A szalma és a hó a természetes szigetelés. A tárolók köré rétegesen pakolták a szalmát. Minden réteg két fokot jelentett a stabilabb hőmérséklet felé. Három réteg szalma már hat fokkal csökkentette a kinti hideget. De a legnagyobb trükk, a hó. A parasztok nem féltek a hótól, hanem szövetségest láttak benne. Vastag rétegben pakolták a tárolók köré, így akár májusig is megőrizhették az élelmiszereket. A hó lassan olvadozott, de a főd alatt a hűvös maradt. A veremben külön a gyökérzöldségeknek, külön a gabonának, mindegyikben saját szellőző és vízelvezető rendszere vót. Nagy cserépedényekbe száradtak a magvak. A legérzékenyebb zöldségek közelebb kerültek a kijárathoz, a tartósabbak mélyebbre. A sűrű levesek és főzelékek voltak a túlélés zálogai. A potage, vagyis a vegyesleves, sosem fogyott el. Napokig, akár hetekig rotyogott a tűzhelyen, és mindenki beledobott valamit, amikor éhes lett. A rétegekben főtt zöldségek, babok, gabonák tökéletesen kiegyensúlyozott ételt adtak. Egy igazi táplálkozási piramis egyetlen fazékban. A folyamatos forralás elpusztította a baktériumokat, a változatos összetétel pedig biztosította, hogy mindenki hozzájusson a szükséges tápanyagokhoz. A parasztok étrendje télen kiegyensúlyozottabb volt, mint a városiaké.Fermentált csodák, sör, bor, savanyúkáposzta. A fermentált ételek nem csak tartósak, de egészségesek is voltak. A modern laborok szerint tízszer annyi hasznos baktériumot tartalmaztak, mint a mai joghurtok. A parasztok bélflórája sok színűbb volt, mint a legtöbb városié. A természetes erjesztés, a teljes kiörlésű kenyér a kovász és a folyamatos fizikai munka tökéletesen karban tartotta az emésztést. A kenyér pedig sötét, tömör, rostos volt. Nem volt kövér ember, mindenki sovány volt. Egyetlen szelet annyi tápanyagot tartalmazott, mint három mai fehér kenyér. A főzés művészete. Kalóriák, mint életmentő fegyverek. A középkori tél nem a fogyókúráról szólt. A parasztok napi nézer-ötözer kalóriát is elfogyasztottak. Nem luxusból, hanem a túlélésról szólt és hogy ne fagyanak meg. A gabonakását addig főzték, amíg puha nem lett, mint a gyermekfoga. A hosszú főzés lebontotta a keményítőt. A kalóriák könnyebben hasznosultak, és az idősebbek is meg tudták enni. Minden étel, minden recept egyetlen célt szolgált. Életben maradni, miközben a tél a falon dörömböl. A kenyér, egy csepp remény. Az étkezés azonban nem csak testet, hanem lelket is melegített. A közös kenyér, a forró leves, a körbeülve elfogyasztott vacsora. Mindez összetartotta a közösséget. A kenyér illata, a pottécs gőze, a sűrű, sötét sör. Ezek voltak a paraszti élet igazi csodái. Minden falatban ott volt a remény, hogy a tavasz egyszer mégis eljön. A hideg, az éhség és a sötétség ellen ezek az emberek nem csak élelemmel, hanem összetartással, tudással és leleménnyel védekeztek. Az emberi találékonyság a leghidegebb éjszakán is képes lángot gyújtani. Képzeld el, hogy a tűz már csak parázslik, a házban sötét van, és mindenki a túlélés utolsó vonalához érkezett, az éjszakai alváshoz. A  paraszt számára az éjjel nem a nyugalom, hanem a legnagyobb kihívás órája volt.Itt, a fagyos sötétségben minden apró melegség számított, a test, a ruha, az állat, sőt, maga a közösség is fegyverré vált a hideg ellen. Kevés petróleum fogyatt, mert ahogy besötétedett lefeküttek és ahogy kelt a nap ük is keltek. A dikón a szalmazsákban szalma, a dunnában toll. Régen félig ülő, félig fekvő testhelyzetben aludtak, mint egy közös fotelben. Ez a póz nem csak helytakarékos vót, hanem zseniálisan csökkentette a test hőveszteségét is.A testek hője összegyűlt, a legfiatalabbak és legidősebbek mindig középre kerültek, a forró magba, míg a felnőttek rotációban cseréltek helyet az éjszaka során, hogy mindenki megkapja a szükséges meleget. Kanál testhelyzetben feküdtek. Néha közvetlenül az állatok felett vagy mellet volt az ágy. A tél igazi titkos fegyvere a ruha volt. De nem akármilyen ruha. A gyapjú, amit sosem mostak ki. A lanolin, a gyapjú természetes zsírtartalma vízlepergetővé tette a ruhát. A parasztok tudták, hogy a tiszta gyapjú hideg gyapjú. Akár öt réteg is került egymásra. Belül puha, kívül egyre vastagabb, durvább, minden réteg külön szűve, hogy a levegőcsapdákban bent tartsa a meleget. Nagyapám szerint egy ilyen öltözet akár hat óránát is melegen tartott, és mindezt mosatlanul. De a kreativitás itt sem állt meg. A ruhákat szárított mohával, szalmával bélelték, a kabátokat állati zsírral és fenyőgyantával kenték be, hogy még a legnagyobb hóban is vízállóak legyenek. A birkafagyú és fenyőgyanta keveréke három hónapig is kitartott. A disznózsírban tárolták a tepertőt.  A parasztok különös figyelmet fordítottak a fejük és a lábuk védelmére. A csuklyák több panelből álltak, és a szél irányához igazíthatók voltak. Egy jól beállított kapucni akár 60 századékkal is csökkentette a szél hidegét. A csimmákban kapcát viseltek hosszúkás, hegyes orrúak voltak, hogy minél kisebb felületen érintkezzenek a fagyos talajjal, így kevesebb hő távozott a testből. Minden darabnak célja volt, minden varrás egy újabb védelmi vonal a hideg ellen. A ruhákat gyógynövényekkel töltött ládákban tárolták, amelyek nem csak molyírtók, hanem természetes antibakteriális hatásúak is voltak. A téli ruhacsere is közösségi esemény volt. Amikor a fekete ribizli elhervatt, vagy a vadludak délre repültek, mindenki elővette a vastag ruhákat. Éjszaka összebújtek. Többen dolgozak együtt így 6 fokkal is emelve a ház hőmérsékletét. Az állatok, mint élő fűtőtestek védték a parasztokat a hidegtől. Egyetlen tehén 2-3 fokkal emelte a ház hőmérsékletét, és a legtöbb család 3-4 tehenet, birkát, sőt, néha disznót, csirkét is behozott a házba télire. A legértékesebb fűtőegység a falu bikája volt, ezért komoly viták folytak, kié legyen a legmelegebb állat. A házakban külön zónákat alakítottak ki. A tehenek a család közelébe, a disznók az élelem mellé, a csirkék a legkisebb résekbe kerültek. A meleg, párás levegő nem csak a házat fűtötte, de a fa szerkezetet is óvta, sőt, a tárolt élelmiszert is tovább frissen tartotta. A padlót szalmával és hamuval fették, hogy a trágyából keletkező hő is a házban maradjon. Egyfajta szerves komposzt fűtés, amire adásul tavasszal kiváló trágyát is adott. Az állatok etetésére külön forgatható etetőket találtak ki, hogy a meleg ki ne szökjön, sőt, az állatok étrendjét is úgy alakították, hogy minél kevesebb kellemetlen szag keletkezzen. A leleményes paraszt nem csak túlélte a telet, hanem a természet minden ajándékát és trükkjét bevetette, hogy családja és közössége együtt egyetlen élő, lélegző, családként nézzen szembe a fagybirodalmával. Az állatokra is ugyanolyan gondot fordítottak mint a családra. A ház körül pajta, csűr, karám, istálló, ól, szárnyék, góré vót, na meg farakás. Az ól melletti trágyadomb is melegen tartotta az ólban az állatokat.