Hogyan halásztak a Vártanyán

Ezt biztos kevesen tudják, hogy a Vártanyán az emberek a halat tapogatóval is fogták. Még én is fogtam halat ezzel a módszerrel a gyári kanálisban, a nyakamban volt egy zsák, abba dobtam a halat amit kitapogattam a vízben. A tapogatóhalász meglábolja a vizet, rendszerint a köves, gyökeres és padmalyos helyeket, a hol a hal bujkálni szeret, majd óvatosan mind a két kezével belenyúl a kasba, a víz alá, még pedig úgy, hogy a kézzel mindig víz mentén tapogat, símogatva érinti a halat, a hal pedig a kéz símogatását a víz folyásával téveszti össze. Amikor a halász így a hal állását már érzi, mind a két oldalát enyhén símogatja s újjait begörbíti, egy határozott mozdulattal kiemeli és zsup bele a zsákba. Egyszerre jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával körülfogja a hal nyakát, bal kezével pedig derékon ragadja meg, hogy a csapkolódást mérsékelje, mert könnyen kicsusszan a kezünkből az ebadta. A kasalás vagy tapogatós halászat a sekély állóvizek (tavak, kiöntések) halászatára alkalmas fogási módszer volt. A rákokat kosárral fogták, a halakat tavasszal és ősszel horoggal, nyáron tapogatóval és versehálóval,

(a varsa a rekesztőhalászat eszköze volt) nyáron és télen véterrel, a véter a szabolcsi morotvákban használt lapos pohár alakú vesszővarsa neve volt, a rétközben embermagasságú öblös vesszővarsát neveznek véternek, a hal belement, de kimenni már nem tudott belőle, a jég alatt gyalommal fogták a halat, ami egy keritőháló, a halak ívásakor és árvíz idején szigonyt is használtak. Azonban a halászat legelterjedtebb és legeredményesebb módja a gyalmolás. Gyalomháló segítségével télen-nyáron halásztak az összefüggő tiszta vizű tavakon. Tanyát húztak vele, 1 tanya 150 lépés volt. Széleskörű elterjedése lehet az oka. hogy helynévvé nagyon kevés esetben vált. Lészával az ereket rekesztették, elzárták a hal útját. A demecseri Nagylésza széles, mély ér volt, legmélyebb részére lészát. partosabb medrébe „vétereket és vészereket raktak ... sok volt a rekesz vagyis a lezárt szakasz. Nemcsak a halak járását igyekeztek befolyásolni a különböző eszközökkel, hanem különösen szárazság és alacsony vízállás idején a vízfolyások medrét gátakkal „keresztül töltötték".  A tapogatóval való halfogás a népi halászat egyik legősibb módja. Általában a sekély, vízinövényekkel benőtt vizeket halászták így.

A gazdag halászzsákmányt hosszabb-rövidebb ideig tárolni kellett. A haltartó helyek lehettek természetes és mesterséges létesítmények. Leggyakrabban az árvíz vájta mélyedést, melyet gödör-nek neveztek, használták fel a tárolásra. A halászattal mindenki szabadon foglalkozhatott, a halfogás főleg a szegényebb néprétegeknek nyújtott pénzszerzési lehetőséget. Rákot, teknőst és piócát fogtak még a határban szintén pénzszerzés céljából. Mivel a halászati jog a földesurat illette, a lakosság adózott utána. Vízfolyások, tavak partján, ott, ahol a vízmélység nem haladta meg a 2 métert, a nádasok növénytársulása élt. A vízmélység csökkenésével a nádast a gyékényes, majd a magassás, azaz a zsombékosok övezete kísérte, de közötte vizes, mocsaras térszínek voltak, az állandóan vízzel borított felszínek.

Erre azért volt szükség, hogy „a halak el ne vesszenek, a súlyom megmaradjon, a marháknak alkalmatos vizek légyen". 

A keresztgátakat rekesznek vagy rekének nevezték. Volt Körtefásreke Demecserben, de a közönséges csíkhal fogására csíkgát-nak nevezték, kosárral fogták a csíkot, tapogatóval a halat. A halászó ember egy alul-felül nyitott kasfélével (tapogató, borító) borítja le a bizonyos jelekből sejtett, meglátott halat (én többnyire a sás mellé nyomtam le, mert ott pihent a csuka a nagy melegben), hogy a zsákmányt kézzel kiemelhesse. A tapogatós halászatra használt kas magasságát az szabja meg, hogy az iszapos feneket a kétrét hajló ember elérje. A fűzvesszőből font (sűrű, ill. ritka fonású) vesszőkasokat használtak.

Az ember élete nem az, ami megtörtént vele, hanem az, amire emlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá...

Sokakat megbotránkoztat, majd de az inséges időkben a sertések táplálásában állati eredetű anyagok is voltak, a rétközben ha nem volt takarmány se disznóparéj elegendő akkor szárított halat, csíkot és madártojást, a elhullott állat húsát adták a disznóknak. A felesleges tej is a disznóvályúban kötött ki. A juhsavót a z elpusztult baromfit is süldőkkel etették meg.