Mindenki szeretne 90 évig élni, de aki eléri mégsem boldog és elégedett, mert a kor hozadéka a fájdalom is. Én elmúltam 90 éves, ez rémes, nem értem már meg ezt a világot. Látjátok, megöregedett meghízott, az exelenciás szürke eminenciás, megkopott a cifra ködmöne, hívséges volt hazájához népéhez, a valaha viharokkal dacoló, ki felhalmozta a világ tán minden tudását, hogy most elaggva már nem virtuskodik, mint a vásott öreg teknőc, alig bír lépni, lélegezni, élni, a gonosz idő lassan visszaveszi tőle a hatalmas bölcsességet, minek neki már, ahova megy ott nem kell tudás. A cifra nemzetesi cím rég megkopott már, oda a valaha fénylő büszkeség, oda az az erő, oda a fiatalság, oda a szerelem. Nem táncol már kezében a kalamáris, kiszáradt a tintatartó, elfogytak a gondolatok, a tüzes sárkány nem okád már tüzet, a megrepedt vén harang nem szólal meg már, csak leszegett fejjel várja a halált. Nem vitázik, nem perlekedik, nem száll harcba már a világgal a vén obsitos. Nem emeli fel fejét önérzetesen, s mellét büszkén kitárva vagy fejét dacosan hátraszegve, hajlott derékkal, lógó orral nézi cipőjét, nem néz már az emberek szemébe, nem ingerlik már a sértő szavak, rá se köszönnek már, akik valaha süveget emeltek előtte, míg volt valaki. Mind meghaltak már az irigyeim a rosszakaróim, minek tébláboljak céltalanul tovább ebben a szánalmas világban. Veszem a kalapom, kezeit csókolom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése